Vissza a tartalomjegyzékhez

Szarka Lajos
Egy nagy semmi

A karácsony a szeretet ünnepe, vallja a közfelfogás, amelyet kiadós rohangászás előz meg. A karácsonyi stressz korunk egyik kórtünete. Idegpróbáló és pénztárcaapasztó időszak, amely a Mikulással kezdődik, s a szilveszteri pezsgődurrogással együtt hal el. Ezt követően előbb a karácsonyfa kerül a szemétre, majd sok esetben az újévi elhatározások, fogadalmak is, a szeretet lángja pedig általában visszakerül a takarék fokozatra. A karácsonynak csak a gyerekek tudnak előre, önfeledten örülni. A szülők számára az ajándékok és az ünnepi vacsora összevadászását követően az első gyertya, illetve csillagszóró meggyújtásával jön el a nyugalom várva várt pillanata, amely a megbocsátásé is. Ilyenkor kisimulnak a ráncok, elfelejtődnek az előző napok vásárlási lázában szükségszerűen bekövetkező összezördülések, minden ajándék a helyére kerül. 


A Big Brother ház Magyarországon. Díszlet az egész Fotó: MTI

Az új évezred küszöbén ránk zúduló valóságshow-k, mint a Való Világ és a Big Brother, pontosan az együttélés évezredes értékeit szedik darabjaira, eltüntetve az emberi kapcsolatok intimitását, méltóságát, erkölcsi szabályait. A modern kori „Seholsincs- sziget” (Morus Tamás Utópiája nyomán) nem azért jött létre, hogy az embereket és a társadalmat jobbá tegye. Ellenkezőleg: az ösztönök bárdolatlan kiélését, a nyers erő korlátlan felszabadulását valósítja meg a szereplőkben és a velük azonosuló nézőkben egyaránt. Egy olyan hamis mintát közvetít, amely szerint az egyénnek nincsenek korlátjai, mindent szabad, ami jól esik a testnek, nem kell anyagi és szellemi tőkét befektetni az élet nyereséges működtetéséhez. A kutatólaboratóriumok állatkísérleteire hasonlítanak a látottak, azzal a különbséggel, hogy a kísérletet a média emberekkel végzi, az előadás nyilvános, a nézők pedig minden erőfeszítés nélkül beavatott „kutatókká” (pontosabban kukkolókká) vál-hatnak. A kísérlet a producerek szerint jól sikerült, jöhet a következő! Újból hetekre ki lehet kapcsolódni a való világból, s belekerülni egy másik világba, amely könnyűnek és boldognak tűnik. Nem jár munkával, tanulással, nem igényel különösebben semmit. Csak élvezni kell!
Nem csoda, hogy a kísérlet végeredménye is egy nagy semmi, hiszen a való világ évezredek óta más elvek alapján működik. A szőlő nem magától terem, a tehén sem ad önként tejet s az atomenergia békés célú hasznosítását sem pezsgőfürdőzés közben találták fel. Egy alávaló kísérletről van tehát szó, amely minden elemében hamis, illuzórikus, szánalmasabb egy cirkuszi bűvésztrükknél. A szereplők kiszavazásának lehetősége a nézőben a „valódi” döntés illúzióját kelti, amihez képest eltörpülnek a társadalom nagy kérdései, esetleg az, hogy van-e valós társadalmi szabadság. A néző (mint polgár) megtalálta a szabadság törékeny pillanatát, amely már Rousseau szerint is csak nagy ritkán élvezhető. A lényeg egyébként sem a gondolkodáson van, hanem a fogyasztáson. A hagyományos szociológiai tipológiát - érzelemorientált, tradícióorientált, célorientált, értékorientált embertípusok - ki lehet egészíteni a fogyasztásorientált személyiséggel, aki tekintélyelvű (tradícióorientált) barátjához hasonlóan ugyancsak megkíméli magát a gondolkodás terhes műveletétől. Életfilozófiája azonban nem előítéletes, hanem „csak” élvhajhász, s inkább hasonlít a közismert operett Disznókirályához, miszerint az élet semmi más, csak jó evés, (jó …) és jó ivás. 


Megvásárolható fényképek egy hipermarketben. Üzlet az egész Fotó: Somorjai L.

A Big Brother ifjú héroszai nem olvasnak Jókait, vagy Dumas-t, sem mást, mint a mi generációnk, amikor sikk volt betegséget színlelve még az iskolából is kiíratni magunkat, a romantikus regények főhőseinek kedvéért. Nem azonosulnak olvasmányaik pozitív hőseivel, nincs katartikus élményük. Látszólag jól élnek, valójában sajnálatra méltó rabszolgák, kegyetlen uruk - az (alá) való világ urainak - szorító markában.
Az idő pénz, tartja a régi mondás. Luxus az időt elfecsérelni, amikor a mai ember az egyre nagyobb kihívásoknak csak fokozódó mobilitással tud megfelelni. A „Seholsincs szigeten” nincs valódi kihívás, nincs társadalmi mobilitás, legfeljebb kényszerűségből kikapcsolt mobiltelefonok.
A következő esztendő az EU-hoz való csatlakozás jegyében telik majd, s az embereken vélhetően eufórikus állapot (felfokozott jókedv) vesz majd erőt, legalábbis a politikusok számítása szerint. Jó lenne azonban tudni, hogy ez mit jelent az átlag magyar számára, melyek azok az európai értékek, amelyekhez társulni akarunk, s milyen új értékeket tudunk mi magyarok magunkkal vinni. Kézzelfogható információk hiányában az ember legfeljebb a történelemhez nyúlhat vissza, hogy igazolást keressen a készülő eseményhez. Szent István a nyugati kultúrkörhöz csatolta a magyarságot, mi szolidárisak voltunk, átengedtük a keresztes hadakat, sőt II. András királyunk maga is vezetett hadjáratot a Szentföldre, a Nyugat védelmezői voltunk tatárral, törökkel szemben, s lehetne sorolni tovább a történelmi érveket. Idézhetjük Bibó István történelemszemléletét is, aki rendkívüli érzékenységgel és jogászi alapossággal elemezte a szabadság mozgását, kiterjedését, egyetemessé válását, összehasonlítva a nyugati társadalomfejlődést a magyar történelem zsákutcáival, rámutatva a nyugathoz való felzárkózás megcsillanó és elszalasztott lehetőségeire. Most úgy tűnik, hogy nincs akadály, teljesülhet a magyarság évezredes vágya, nincs újabb zsákutca, újabb forgalomelterelés a cél előtt, bent vagyunk a finisben, érdemesültek vagyunk a jobb időkre. Különösen az előző század vezetési stílusa után, amikor mindenhogyan ment a szekér, csak egyenesen, előre nem. Jött a világháború, az osztrák kétfejű sas elégett a máglyán, s Kossuth jóslata szerint vele hamvadt a történelmi Magyarország. A történteket nem sikerült racionálisan lereagálni, a kisállami nyomorúságért felelősöket kellett találni elsősorban a zsidók, másodsorban a liberálisok és demokraták körében. A vezetés idegesen rántott egyet a kormányon, feladta az előző század liberális és (nem vagy!) nacionalista, valamint demokratikus értékeit. Nem csoda, hogy szükségszerűen jött a jobbkanyar után a Don-kanyar. A szovjet vezetésnek pedig a Duna-kanyar tetszett meg, s a magyar haladás szekere az egyenes út helyett megint másfelé, most balra kanyarodott. A rendszerváltás óta úgy tűnik, végre egyenes irányú a haladás. Legalábbis van szabadság, de táncsicsi lélekkel kérdezhetjük, hogy mit ér a szabadság tulajdon nélkül? A változásnak egy szűk réteg a nyertese és számos ember a vesztese. Volt, aki gyárat privatizált, volt, aki ősi földjét kapta viszsza, mint egy ismerősöm, aki az árverésen a régi földjei helyett csak egy három méter széles és harminc méter hoszszú nadrágszíjparcellát tudott visszaszerezni. Ezen most csigahajtó világbajnokságot kíván rendezni, immáron az EU-jogharmonizáció szabályai szerint. 
Mindezek ellenére nem kell elkeserednünk, maradt még a magyaros virtusból az EU-nak is.
A magyar népnek vannak ugyan előnytelen tulajdonságai, mint a szalmalánglelkűség, a lobbanékonyság, illetve ellentéteként a bodrikutyázós búskomorság. Ezekre már Széchenyi is rámutatott a Kelet népe című munkájában. A szemérmes menyasszony azonban nem beszél hibáiról. Nekünk magyaroknak vannak értékeink is, ezekről kell beszélni. Ilyen a szabadságszeretet, a befogadókészség, a tolerancia. István királyunk „Intelmeiben” az idegenek befogadására intette fiát, Imre herceget, mivel a jövevények az ország értékeit gyarapítják, ékességét növelik. Ennek köszönhetően az Árpád-korban sokkal nagyobb türelem övezte nálunk a zsidókat, mint Európa nyugati részén. A Mohács utáni történelem tele van szabadságharccal (Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi stb.) a nemzet önigazgatását, a protestánsok vallásszabadságát felszámolni akaró, betelepítő (hígítani a rebellis magyar vért)-birtokosztogató-ágyúztató Habsburg-dinasztiával szemben. 1848-ban a magyarság Európa számára is megcsillantotta a bátorság és tisztánlátás erényeit. Az alkotó és vele együtt harci kedvét visszanyerő Széchenyi a döblingi elmeklinikán maró gúnnyal illette a véres kezű zsarnokot (Ferenc Jóskát) és magyar ruhába öltöztetett lakájait (Bach-huszárokat), akiket „seggcsókolók xerxészi seregének” nevezett. 1956-ban a pesti srácok, akiknek ükapáik negyvennyolcban az önkéntes nemzetőrzászlóaljakba álltak, a 2O. század derekán az orosz tankokkal vették fel a harcot, egyedül a szocialista láger barakklakói közül.
Szóval, nem kell szégyenkeznünk, de fontos a nemzeti önismeret, és a büszkeségre okot adó események mellett a hibákat is be kell ismerni, s le kell velük számolni. Ilyen a holokausztban való aktív, segítőkész és rendkívül hatékony magyar hatósági részvétel, valamint a polgári (dunyhaciha) fosztogató antiszemitizmus, amiről szakmai körökön kívül ma sem nagyon ildomos beszélni a zsidóbérenc és hasonló jelzők kiérdemelése miatt. De ugyanígy problematikus a doni bakák minősítése, hősök, vagy áldozatok? A hősök hőstetteket hajtanak végre, s tetteik erkölcsi értéke bukásuk után is fennmarad. Ha áldozatok, mindörökre le kell számolni azokkal az ordas eszmékkel, amelyek elpusztították, megnyomorították, vagy cinkossá (s csupán kivételes esetben hősökké) tették őket.
További magyar érték az értelmiség vezető szerepe, hivatástudata, kiemelkedő teljesítménye. Az értelmiségi szerepvállalás társadalmi fontosságát és etikai tartalmát Bibó István elemezte, máig időt állóan. Bizonyára nem véletlen, hogy az irodalmi Nobel-díjat is egy magyar, Kertész Imre nyerte el a közelmúltban, amelynek szívből örülhetünk. Aki pedig nem tud, annak ideje végre megtanulni: öröm nélkül, Savanyú Jóskaként nekünk sem örülnek az EU-ban. 
(a szerző történész)