Vissza a tartalomjegyzékhez

Somorjai László
Fedél nélkül

Az elmúlt hetekben minimum nyolc ember fagyott meg hazánkban: Budapesten egy Trabantban alvó hajléktalan járt szerencsétlenül, Egerben egy kapualjban, illetve egy barlangban találtak egy negyvenhat év körüli férfit és egy negyven év körüli asszonyt. A szociális munkások szerint egy hajléktalan legfeljebb három telet tud átvészelni a szabad ég alatt.


Ahol csődöt mond az állam Fotó: Somorjai L.

A közelmúltban Romániában tizenhárom, Lengyelországban hatvan, Németországban „mindössze” két fő halt meg a hideg miatt: a számok egyértelműen utalnak az életszínvonalbeli különbségekre is. A Budapesti Szociális és Módszertani Központ adatai szerint hazánkban évente mintegy száz áldozatot követel a hideg. Vecsei Miklós hajléktalanügyi biztos adatai szerint idén várhatóan 3,2 milliárd forintot fordít az állam a hajléktalanok ellátására. Ez az összeg 2002-ben 2,3 milliárd, 2001-ben pedig csak 1,8 milliárd forintot tett ki. 
Szakemberek becslése szerint 50 ezer hajléktalan él ma az országban, közülük 20-25 ezren húzzák meg magukat a fővárosban. A férőhelyek száma országosan körülbelül 
8000, Budapestre 3600 férőhely jut, ebből 1060 az éjjeli menedékhely. A becslések szerint tehát 40 ezer hajléktalan kényszerül saját maga megoldani problémáját. Ezek egy része a legkülönfélébb lomokból, nejlonból, hulladék ajtókból, falapokból összeeszkábált, erdőkben, elhagyott városrészeken felállított kalyibákban él. Tizedik kerületi terepszemlénk során láttunk olajoshordóból átalakított, kályhával fűtött viskókat, sörgyári szellőzőrendszer két-három négyzetméteres bódéiban élő házaspárokat, újságos asztalokon alvó embereket, sőt eredetileg katolikus emlékhelyként funkcionáló, nyitott kőépítményben alvó hajléktalanokat is. Vannak, akik bontásra váró, ablak nélküli épületekben vagy elhagyott vécékben hajtják álomra fejüket, a legszerencsétlenebbek pedig szó szerint a szabad ég alatt töltik az éjszakákat. 
Idén átlagosan 64 ezer forintot költ az állam egy hajléktalanra, kire többet, kire semmit, ugyanis nem mindenki veszi igénybe a lehetőségeket, melyeket az alábbiakban részletezünk: 
„Fapadosnak” hívják azt az éjjeli menedékhelyet, amely 18 év feletti hajléktalanok és krízishelyzetben lévők egy-egy éjszakás pihenését szolgálja. Az „ideiglenes férőhely” a csak téli időszakban, november 1-jétől április végéig működtetett szállás, a „nappali melegedő” pedig jogszabályban is szereplő ellátási típus, amely napközben a közösségi együttlét, tisztálkodás, pihenés és legtöbbször étkeztetés lehetővé tételére szolgál, krízishelyzetben azonban éjszakára is megnyitható. Noha a jogszabá-
lyok nem rendelkeznek róla, létezik „lábadozó”, amelynek rendeltetése a kórházi ellátásra még vagy már nem szoruló, de „utcaképtelen” emberek felépülésére szolgál. Az „átmeneti szálló” és „rehabilitációs szálló” az önállóan munkaképes vagy rehabilitációs jellegű munkára fogható egyének számára szolgál, és hat hónaptól két évig maradhatnak ott a rászorultak. Az „ápoló-gondozó otthon” azokat a hajléktalanokat látja el, akiknek elhelyezése átmeneti szállón, rehabilitációs szállón nem megoldható, és koruk, egészségi állapotuk miatt fokozott ápolásra-gondozásra szorulnak. Ehhez hasonló a „kiléptető lakás, félutasház” is: az itt tartózkodók képesek az önellátásra, és a kiléptető lakásból kikerülve elhagyják a hajléktalanellátó intézményrendszert. A családok együttes elhelyezése, a fogyatékosok és betegek folyamatos ellátása még nem megoldott.
A hajléktalanellátó intézmények működtethetnek teajáratokat, és végezhetnek utcai szociális gondozást is a folyamatosan utcán lakó fedél nélküliek számára. Erre szükség is van, hiszen a hajléktalanok nagy része inkább az utcán hál, mintsem sorstársaival egy fedél alatt. Ennek oka, hogy egymással is nehezen jönnek ki, a szállókon gyakori eset például, hogy egyik a másikat meglopja. Egy, inkább a nyílt utcát választó hajléktalan hölgy kérdésünkre elmondta, azért nem megy hajléktalanszállóra aludni, mert nem képes „lopni, verekedni, gyilkolni”.


Még egy esély

A Hetek legutóbbi számában közölt Itt fogunk meghalni című írás szereplői sikeresen átvészelték a hidegre fordult időt. Éva nénit és Gyurit a Bajcsy-Zsilinszky Kórházba szállították. Éva néni jelenleg is ott tartózkodik, Gyuri pedig albérletbe költözött. A pozitív fordulat családi összefogásnak köszönhető: miután értesítettük Éva néni testvéreit a kialakult helyzetről, a rokonok albérletet kerestek számukra, és a lakbért is kifizették. A rokonokkal folytatott beszélgetésekből azonban az is kiderült, Éva néni és Gyuri az alkoholizálás miatt vált hajléktalanná. Információink szerint Éva néni „minden különösebb ok nélkül” kezdett inni, ami néhány év alatt válásához és szétköltözéshez vezetett. Az új lakásban is folytatta az alkoholizálást, többször előfordult, hogy a látogatóba érkező rokonok a földön fekve, magát összehányva, összepiszkítva találtak rá. Időközben Gyuri fia leszerelt a tengerészettől, és szintén italozni kezdett. Ebben az időben még nem voltak szegények, hiszen a fiú utazásai során nem kevés műszaki cikket, pénzt, sőt autót is tudott vásárolni. Az alkohol azonban mindent felemésztett, utolsóként a lakást is: erről az eseményről csak annyit sikerült kideríteni, hogy Éva néni egy olyan szerződést írt alá részegen, melynek értelmében jogszerűen rakták ki őket a lakásból. Az ezt követő három évben különböző hajléktalanszállókon, menhelyeken, illetve az utcán élték életüket. A rokonok rendszeresen próbáltak rajtuk segíteni, többször befogadták őket saját lakásukba, a mértéktelen ivászat azonban ezeket az otthonokat is feldúlta - többször szó szerint is -, így nem tudták vállalni a szállásadást. (Sz. F.)