Vissza a tartalomjegyzékhez

Hajdú Sándor
Akik már senkit nem érdekelnek

Peregpuszta Békés megye hátsó udvarában fekvő kistérség, amely Battonya, Mezőhegyes és a román határ által alkotott háromszögben van. Valaha az Állami Ménesbirtok területén virágzó mezőgazdasági termelés folyt, sok-sok családnak adva otthont. Ma azonban már ebből a sok-sok családból néhányan tengetik az életüket a hátramaradt majorokban. Battonyától igen hosszan kell kínlódni, hogy ide elérjünk. Valaha ezen a területen a Mezőhegyesi Ménesbirtok körül szerveződött igen élénk élet folyt, a mezőgazdaságból élő emberek sokasága telepedett itt le. Azt mondják, fénykorában több száz ilyen kis tanya, település volt ezen a területen. Ma az út mentén haladva nagyon szomorú látványt nyújtanak a máladozó falú, egykori szállások, cselédlakások: a sok száz majorból ma már csak öt-hat lakott. Utunk az egyik ilyenbe vezet. Számát és nevét a helybeliek kérésére nem írjuk le, mert mint mondták, senkinek sem akarnak a nyomorukból reklámot csinálni. Restellik, hogy ilyen körülmények között kell élniük. 


A nyomor országa. Ól right? (Képünk illusztráció) Fotó: S. L.

Annak, hogy hogyan jutottam el erre a helyre, története van: Medgyessy Péter, frissen választott miniszterelnök Battonyán vendégeskedett éppen, a térség egyik legagilisabb országgyűlési képviselője, Karsai József meghívására nyugdíjas napon vett részt. Ezen a nyugdíjas-találkozón figyeltem fel egy kubikoskülsejű fiatal fiúra és annak apjára, aki mintha nem is ebben a században élne, régies öltözetével és beszédével hívta fel magára a figyelmet. Miután körülkérdeztem az ismerősöket, ki ő, csak rávágták, hogy Janó meg a fia a peregi pusztákról. Szóba elegyedtem velük, és a szavaikból kitűnt, hogy ez a puszta teljesen lakatlanná vált mára. Aztán invitáltak, hogy menjek el az otthonukba. Nos, hát így kerültem Peregpuszta környékére.
Az út egy idő után makadám jelleget ölt, majd sáros földúttá változik, amikor is bekanyarodunk a néhai virágzó majorsági területre. Bemutatnak az egyik legidősebb, legrégebbi itt lakónak, B. Jani bácsinak, aki most már csak fél lábbal áll ezen a világon - ahogy ő fogalmaz. Jani bácsi elmondja, hogy a puszta, ahogy ő nevezi, valaha még Mária Terézia idejében keletkezett, akinek utasítására hoztak létre egy királyi ménesbirtokot ezen a területen Mezőhegyes centrummal. Itt kiváltság volt dolgozni, ugyanis a napszám, a zsellérség és a nincstelenség helyett itt szerződtetett cselédek folytattak mezőgazdasági termelést, akiknek minden rendes időszak, nyár és tél elején járt a konvenció, amelyből el tudták tartani magukat és népes családjukat. Általában ezek a pusztai majorok, tanyaközpontok öt-hat ezer holdas területeket munkáltak meg, a 30-as évek végén közel százat jegyeztek a környéken belőlük - állítja Jani bácsi. Majd a politikai irányváltás, 1945 után a kommunisták alatt is virágzó mezőgazdasági termelés folyt. Az állami gazdaság szintjén ezen a területen igazán csak az utóbbi húsz évben alakultak termelőszövetkezetek, végig állami gazdasági munkások dolgoztak. A rendszerváltás tájékán hullott széjjel minden. És nézze meg - mutatja Jani bácsi levágott fél lábának a csonkját -, ennyi maradt harmincnyolc év kemény munka után belőlem, ja és még az a kis huszonnyolcezer forintos nyugdíj, amit minden hónapban megkapok. Élhetnénk akár Romániában is, kapcsolódik a beszélgetésbe Zoltán, aki a környékbeliek szerint nagyon jól bírja az italt. Ez a nagyon jól bírja az italt körülbelül abban jelentkezik, hogy minden nap merevre issza magát - nevet fogatlan szájával Jani bácsi. Korán reggel berúgsz, gyerek - teszi még hozzá vigyorogva. Zoltán negyvenhét éves. Valaha szintén itt dolgozott, itt nőtt fel a major területén, igaz, asszonyt máshonnan hozott, az már nincs vele. 

A gyerekekkel együtt öt évvel ezelőtt megunta a munkanélküliséget, megunta azt, hogy nem jutott betevő a családnak, bár még akkor Zoltán fele ennyit ivott. Mit tegyek no, dolgozni nem tudok - hát egy rendes férfi ilyenkor berúg, hogy felejtse a búját. Kérdem tőle, nem járt a Munkaügyi Központban? Nem kapok én már sehonnan semmit. Ezektől akár Románia is lehetne ez a terület. De hát negyvenhét évesen az ember még nem megy nyugdíjba - mondom. Nem is, mert nem kapok egy fityinget sem. Akkor miből élsz? Hát ilyen tiszi-tuszi kertásás, kapálás, napszám elég egy kis italra, hogy felejtsek. No és a tél, nyakunkon mindjárt a tél. Majd csak elleszek valahogy, mindig behúzódom valahova. Egyébként helyben még nyolc-tíz család él, akik nagyrészt szociális segélyből, illetve járulékból tartják el magukat. A rendszerváltás után kezdődtek a bajok, mivel még a privatizáció előtt azt az ígéretet tette az állami gazdaságok felől az Antall-kabinet, hogy nem fogják feloszlatni azokat, de később egyre több privatizációra került sor, így a Mező-hegyesi Állami Gazdaság privatizációjára is. A terület kellett, a majorok elnéptelenedtek, nagyon sok helyen még az épületeket is lebontották. A nagyrészt földből és föld megmunkálásból élők azonban nem tudtak új munkahelyeket találni maguknak, hiszen a környék ipari termelése szinte a nullával egyenlő. A sok esetben írástudatlan emberek pedig nem értettek a földszerzés ügyes-bajos folyamatához. Nekünk csak a nyomort hozta el a rendszerváltás - állítja Jani bácsi. Aztán mindezt le ne írja, mert nekünk végünk, még az a kis nyári munka is eltűnik, amit idáig találtunk - fejezi ki aggályait Zoli. Ha mindezt leírja, hogy micsoda nyomorban élünk itt, úgysem hiszi el senki, akkor meg minek írkászni. Tudom én, maga is a nyomorból akar pénzt keresni. Nézünk mi tévét, igaz, hogy csak egy csatorna jön, de azt legalább mindig megnézzük. Látjuk, hogy mi folyik ebben az országban - fejti ki az életről alkotott bölcsességeit Zoli. Huszonnyolcezer forint, ennyi a nyugdíja? - kérdezem a féllábú Jani bácsit. Ennyi. Harmincnyolc évig dolgoztam mint traktoros, úgy mentem nyugdíjba. Érszűkület volt a lábamban, levágták, most már magamról sem tudok gondoskodni. Ha nem hoznak kenyeret, meg egy kis itókát, bizony földobtam volna azt az egy talpamat is - mondja keserűen. Békés megyében fokozatosan csökken a megművelt területek aránya. 1994-ben a földhasználat még hetven százalék körül járt, három évvel később már a harmincöt százalékot sem érte el. Ez egyenes összefüggésben áll a privatizációval, hiszen a földterületek nagy része, legalább 70 százaléka magántulajdonba került, és az új tulajdonosok több mint fele nem tudja, vagy nem akarja megművelni a birtokot. Ez az arány még rosszabb azokon a területeken, ahol nem kitűnő aranykorona értékek minősítik a földeket. A helyzet kialakulásában számos ok játszott közre. Hiányoznak a gazdálkodáshoz szükséges ismeretek és eszközök, a tulajdonos lakhelye messze esik a földjétől és így tovább. Döntő súllyal mégis a birtokszerkezet elaprózódása esett latba. Országosan ezer hektárra száztizenhét kistermelő gazdaság jut, míg Békés megyében kétszáz körüli ez az érték. Ezek a csöppnyi gazdaságok még azokat sem tudják eltartani, akik megművelik, vagy éppen nem művelik, nem hogy napszámosokat. Igazán azokon a területeken lehet munkát találni, ahol kertészeti kultúrákkal, alapvetően zöldség- vagy dinnyetermesztéssel foglalkoznak. Ezek a területek képesek nyári napszámosokat is eltartani. Maradnak a szociális segélyek, a munkanélküli támogatás, és maradnak a szégyenteljes nyugdíjak. A napokban látott napvilágot egy statisztika, mely szerint a közel kétmillió magyar nyugdíjas közül csupán öt-hatezer az, aki százezres nagyságrendű nyugdíjjal rendelkezik. A többiek, a legvastagabb réteg harminc-harminckilenc-ezer forint körül kap. Ez több mint kilencszázezer ember jövedelmét, megélhetését jelenti. Ha átszámítjuk ezt euróra, körülbelül száznegyven-százötven euróból kell, hogy ezek az emberek eltartsák magukat. 
Azonban még ennél is csúnyább képet mutat az özvegyi nyugdíj alapján élők helyzete. Itt a majorban él Irma néni, aki keseregve hozzáteszi: míg élt az öreg, kettecskén csak elvoltunk valahogy, hiszen kettőnk nyugdíja elérte a harmincezer forintot is. De mióta öt éve meghalt, bizony nagyon nehéz eltartani még magamat is, nem hogy kenyérre meg tejre nem elég, de már jószágot sem tudok tartani. Egyrészt Irma néni betegsége miatt, másrészt azért, mert kevés pénzéből már nem futja takarmányra. Ő pedig már nem képes a földeken kapálni, hogy egy kis kukoricával disznót tartson magának. Marad hát a lecsókolbász, amihez néhanapján hozzá tudok jutni - mondja az idős asszony -, pedig azelőtt az urammal minden évben két disznót vágtunk magunknak, kettőt meg még le is tudtunk adni, hogy abból félretegyünk egy kis pénzt. A félretett pénzt azonban elvitte az „öreg” sírhelye, mert mégis hogy nézne az ki, hogy ha csak egy deszkával nyugodna a temetőben. Nézze, aki ép és mozogni tudott, az már mind elköltözött innen, maradtunk mink, akik már senkit nem érdekelnek - összegzi a rideg valóságot Irma néni, és búcsúzóul még hozzáteszi: Mink kihúzzuk még itt egy darabig, aztán majd jön, aminek jönnie kell.


Nyugdíjak Magyarországon

Havi nyugdíj (Ft)    Létszám (fő) 
5000 - 9999    1569 
10000 - 19999    38211 
20000 - 29999    421912 
30000 - 39999    900791 
40000 - 49999    578640 
50000 - 59999    262137 
60000 - 69999    142530 
70000 - 79999    72507 
80000 - 89999    29648 
90000 - 99999    10875 
100000 -  5763  

Forrás: ONYF Statisztikai Évköny