Szántó T. Gábor
Álom Jeruzsálemről

A Jeruzsálemhez fűződő történelmi jogokon két nép vitatkozik. A világ köztudatában, a bibliai ismeretek nyomán, Jeruzsálem őstörténete a zsidókhoz kapcsolódik. Az ókori zsidó állam római legyőzetését követő, több mint kétezer év során számos birodalmi fennhatóság alatt élt a város és a Szentföld, ahol azonban a zsidó jelenlét soha nem szűnt meg. A palesztinok nemzeti mitológiája szerint, ők ama filiszteusok leszármazottjai, akik a bibliai korban, még a zsidók előtt birtokolták a földet. Ki volt itt előbb, kinek mélyebbek a gyökerei - nincs bíró, aki ítélhetne. Legitimitása van mindkét nép jelenlétének, bármikorra tegyük is népként való megjelenésüket a történelem színpadán.

Tűzijáték a jeruzsálemi óváros felett még a második intifáda előtti időkből. Békés rakéták Fotók: Reuters 

***

Amit itt elmondani és javasolni kívánok, ha eljut a címzettekhez, bizonyosan elutasítással találkozik, és tartok tőle, hogy heves ellenérzéseket kelt mind a palesztinok, mind az izraeli zsidók jelentős részében, jóllehet a status quót tekintve, az utóbbiaktól követel nagyobb áldozatot. Attól is tartok, hogy mások örömmel fogadják majd javaslatomat, pedig nincs bennem derű, amikor megfogalmazom, csupán aggodalom, amiből következően azonban úgy érzem, másokkal is meg kell osztanom gondolataimat. Meglehet, sokak szemében egybemoshatónak tűnik majd álláspontom azoknak a zsidó származású, univerzalista gondolkodóknak a teóriáival, akik a felvilágosodás örököseként, csupán az „általános emberi”, és a „közjó” ideáljait keresik, s önnön zsidóságuk tudata kimerül humanisztikus eszményeikben, pontosabban ebben és kizárólag ebben látják zsidóságuk szellemi körvonalait. 
Magam nem tartozom közéjük.
Zsidó vagyok, aki bár a diaszpórában él, magát a zsidó nép tagjának vallja, a zsidó történelem örökösének, és íróként műveit a nyelvi határokon átívelő zsidó irodalom részének is tekinti. 
Amikor tehát veszem magamnak a bátorságot, s egy olyan ország és város jelenének és jövőjének kérdéseihez szólok hozzá, melynek fizikai és közjogi értelemben nem vagyok polgára, legfeljebb szellemileg, ezen az alapon teszem, noha természetesen tudom, a távolból más perspektívából, könnyebben beszélek, mint a jeruzsálemiek. Nem az én bőrömre megy a játék, nem az én biztonságom a tét, s nem is én hoztam történelmi áldozatokat azért, hogy Jeruzsálem az legyen, ami, miként a jövőben sem nekem kell életemet, mindennapos nyugalmamat feláldoznom, vagy megválnom szülővárosom, netán évtizedes lakóhelyem házaitól, utcáitól és kerületeitől, ha úgy hozza a sors - vethetik a szememre. Mindez igaz.
Amit tehát mondok, kérem tekintsék úgy, mint egy álmodozó gondolatait; mint egy víziót, de tekintsenek úgy rá és fontolgassák, mert egy problémához részvevő empátiával közeledő kívülálló véleménye gyakorta segíthet megvilágítani a gondok és lehetőségek távlatos, szélesebb perspektívába ágyazódó összefüggéseit. 
Egy olyan ország polgárai számára, melynek létrejöttét kétezer év imái és egy gondolkodó politikai röpirata álmodták és alapozták meg, ez a kérés talán elfogadható. 

***

A zsidó szellemtörténet, a folytonosan a jövőre, a megváltás gondolatára összpontosító zsidó hagyomány szüntelenül partikularizmus és univerzalizmus között feszíti ki fogalmi hálóját. A valóságot úgy írja le, mint a széttöredezett egész részeit, a teremtett világban létező embert, mint egy teljesítendő feladat felelősét, akinek ama kettősségének felismeréséig és tudatosításáig kell eljutnia, hogy egyszerre része népének és az emberiségnek. Közvetve, a rész által kapcsolódik az egészhez, ám az egésznek is része közvetlenül. Paradoxon? Meglehet, de hinnünk kell abban, hogy feloldható az ellentmondás, vagy talán nem is ellentmondással állunk szemben, csak a szüntelen szorongás és szüntelen remény, biztonság és szabadság között őrlődő személyiség örökös dilemmáival.
Mi köze mindennek Jeruzsálemhez? - kérdezhetik e ponton türelmetlen olvasóim. 
Ennek nincs „köze” Jeruzsálemhez.
Ez maga Jeruzsálem.
A város partikularizmus és univerzalizmus egyidejű szimbóluma - más is így tekint rá. Mi, zsidók, csak úgy teljesíthetjük be szellemi küldetésünket (mellyel akkor is számot kell vetnünk, ha nem hiszünk benne vallási értelemben, a közgondolkodás tapasztja hozzánk, várja el tőlünk, s ami még nagyobb súllyal nehezedik ránk: magunk is e szerep beteljesítését várnánk el önmagunktól, ha szabadulnánk is terhétől), ha képesek vagyunk tevőlegesen hozzájárulni a város jelképezte fájdalmas és egyre mélyülő konfliktus feloldásához, oly módon, hogy egyszersmind hűek maradunk ahhoz a terhes üzenethez, mely különösség és egyetemesség értékeinek egyidejű vállalását, a van és a kell, a realizmus és az álmodás szüntelen ellentmondó tudatát bízta ránk.
Ez az az üzenet, mellyel mi, zsidók, évezredek óta postásként házalunk, de a címzett, a teremtett világ mintha gyakran nem lenne otthon, mintha nem lenne magánál, ezért nincs kire rábízzuk a küldeményt, csak bolyongunk vele a kihalt házak között. A világ tudatában van annak, hogy üzenete érkezett, sőt azzal is tisztában van, mi áll a levélben, csak olyan költséggel jár a küldemény átvétele, amilyen magas portót senki nem akar megfizetni. Az őszinteség kedvéért le kell szögezzem, a postás is belefáradt a keresésbe, s hogy szinte folyton durván bántalmazták, elüldözték… Dühösen elszakította a levelet, s hol az egyik, hol a másik felét lobogtatja csak a kezében, mint aki szemrehányóan azt mutogatja: ha nektek ez kell, tessék, olyan leszek, mint ti.
Olyanná válni egészen, mint a többi nép, a zsidó mégsem képes egészen. Küldeményével terhesen nem tudhat nyomtalanul felszívódni és beleivódni környezetébe, üzenete nem hagyja beolvadni egészen sem egyénenként a népekbe, sem népként a népek közé.
És a világ kapva kap a mi fáradtságunkon, és ujjal mutogat ránk, botladozásainkra, mintha ezen a földön nem lenne más, akire mutogathatnának, példának okáért: ki-ki saját magára.

***

Fél évszázad háborús konfliktusa nyomán nyilvánvaló, nincs olyan politikai-diplomáciai megoldás, mely a két ország, két nép, egy főváros koncepció megvalósulását, gyakorlatilag Jeruzsálem kettéosztását lehetővé teszi. Az izraeliek egy része gondolja csupán úgy, hogy a város megosztható, hasonlóképpen a palesztinok egy részéhez, ráadásul utóbbiak - nem lévén demokratikus társadalmi rendszerük, felelős kormányzatuk és szabad sajtójuk - e véleményüket nem artikulálhatják, így esélye sincs, hogy a kompromisszumkészek tábora közöttük növekedjen. Teljes a bizalomhiány, a félelmek beépültek a két nép történelmi tudatába, s a felek egyre elkeseredettebbé válnak. A terjedő iszlám vallási fanatizmussal szemben ráadásul nincsenek eszközeik a palesztinoknak, melyeket anélkül használhatnának, hogy ne törjön ki polgárháború, így szinte biztos, hogy folytatódnak, vagy bármikor kiújulhatnak a fundamentalista indíttatású terrormerényletek, s az erre válaszul eszkalálódó indulatok és politikai-katonai lépések az izraeliek részéről is. A modern nemzeti öntudat, a vészkorszak öröksége, a fél évszázada szinte folytonos háborús helyzet, s az 1967 után megerősödő vallásos-nemzeti mozgalom Izraelben is kitermelt szélsőséges politikai erőket.
Ezt a küzdelmet, a fokozódó bizalomhiány és a fokozódó indulatok légkörében a felek saját erejükből, közvetítők nélkül képtelenek kölcsönösen kielégítő kompromisszumokkal beszüntetni.

***

A nyugati világ, különösen Európa vezető demokráciái, a vészkorszakkal kapcsolatos bűntudatuk következményeként beépítették közgondolkodásukba a soá miatti felelősséget. A holokauszt emlékéhez és a zsidókhoz való viszony az európai demokráciák fokmérője lett. A nyugati kereszténység kétezer éves antijudaizmusa azonban nem számolódott, nem számolódhatott fel ezzel az inkább politikai-adminisztratív, mint intellektuális-érzelmi aktussal. 
Örökösnek tételezvén magát egy olyan örökség várományosaként, melynek örökhagyója minden ezzel ellenkező törekvéssel szemben, kétezer év múltán is él és jó egészségnek örvend, a keresztény nyugat a zsidósággal kapcsolatban súlyos társadalmi neurózisba torkolló frusztrációt élt át. A zsidóság és a judaizmus a kereszténység tanait elutasítva, az erőszakos térítésnek ellenállva, és az évezredes üldöztetést is túlélve fennmaradt, és létével - különösen a holokauszt után Izrael létrejöttével - cáfolta a köztudat alatt lappangó, vallási reményeken nyugvó jövőképet, nevezetesen a zsidóság megtérését és felszámolódását, ráadásul a vészkorszak kataklizmája által szembesülésre késztette az európai kereszténységet, hogy az retrospektíve számot vessen kétezer éves történelmi viszonyával a zsidósághoz és önmagához. A folyamat lassan zajlik, és a súlyos erkölcsi-intellektuális teher alól az európai keresztény gondolkodás itt-ott - különösen Közép- és Kelet-Európában, ahol a kommunista diktatúra okozta, fél évszázados fejlődési lemaradást is pótolni kell - igyekszik kibújni. A lassan feltáruló neurózisában új tárgyat kereső tudat reflexe ez. A keresztény antijudaizmus gyökereiből táplálkozó modern európai antiszemitizmus Izrael államában, az 1967-es hatnapos háborút követően, bizonyos értelemben új tárgyat talált, és anticionizmusban vagy Izraellel kapcsolatos elfogultságokban él tovább. 
Félreértés ne essék: nem Izrael politikája bírálatának jogát vitatom, s természetesen nem tekintek minden Izraelt érintő kritikát zsidóellenességnek. Minden olyan tárgyilagos bírálat megfontolandó, mely azonos mércével méri a szemben álló felek magatartását. Akad bírálni való az izraeli politikán is, én csak a gyakori egyoldalúság és elfogultság társadalomlélektani gyökereire szeretnék rámutatni.

***

Miután 1948-ban az Egyesült Nemzetek Szervezete megoldást akart találni mind a területen kívüli, európai hontalan táborokban élő, egykor deportált százezrek számára (akik közül sokan palesztinai bevándorlási lehetőségre vártak), mind pedig a közel-keleti válsággócra, illetve nemzetközi-diplomáciai jóvátétellel akart szolgálni a zsidó nép számára, lehetővé tette Palesztina megosztásával a zsidó állam létrejöttét.
Az arab országok az ENSZ- döntést és Izrael kikáltását követően háborút indítottak az új állam ellen, ahol már egy esztendeje polgárháború dúlt, s a később bekövetkező fegyverszünet sem jelentett békét a Közel-Keleten. Az Izrael állam fennhatósága alól elmenekült mintegy 750 ezer palesztint nem fogadták be a környező arab országok, menekülttábori létük akkor kezdődött. Az arab országokból önként vagy kényszer hatására, hasonló lélekszámú zsidó vándorolt az őket befogadó Izraelbe.

***

A zsidó állam a folytonos fenyegetés légkörében létezett, lakossága egy része a holokauszt traumájával élt, az új, bennszülött nemzedék pedig a cionista államteremtő mítosz jegyében szeretett volna megfeledkezni arról, hogy Dávid király és Dávid ben Gurion között is volt zsidó történelem, amikor a zsidók nem cselekvő alanyai voltak históriájuknak, hanem léthelyzetük és ez által is formálódó vallási gondolkodásuk folytán csupán passzív elszenvedői. A meggyőződés, hogy kollektív pusztulással néznek szembe ismét, részint erőt adott, részint egy új típusú attitűdöt segített felülkerekedni. Izrael népként aszszimilálódott a népek közé: fenyegetettségében maga is fenyegetővé vált, az agresszióval szemben agresszióval élt; biztonsága érdekében katonai államfilozófiát képviselt, és nemzeti önképébe beépítette a militarista szemléletet. 
A 20. század második felének a kereszténység szellemi gyökereiből táplálkozó Európája a zsidókkal kapcsolatos elfojtott, ám mélységében és gyökérzetében feldolgozatlan előítéleteit, a modern demokratikus nyugat holokauszton is iskolázott emberjogi eszméibe csomagolva fordította Izrael ellen. Paradox, de Európa jórészt éppen a zsidók 20. századi sorsából, a holokauszt tapasztalatából, saját korabeli passzivitásából, és a gyarmati felszabadító mozgalmak történetéből okulva integrálta nemzetközi jogi normáiba a kisebbségvédelmi gondolkodást, amit az izraeli-palesztin viszályban helyenként egyoldalúan és mechanikusan alkalmaz. Az uralkodó közbeszédben szinte soha nem merül fel például az egyenlő mérce alkalmazásának elve a tekintetben, vajon milyen a többi közel-keleti kisebbségi népcsoport helyzete az izraeli palesztin kisebbség helyzetéhez képest, hogyan érvényesülnek az emberi és kisebbségi jogok Irakban, Iránban, Szíriában, Líbiában, Libanonban vagy a térség többi országában, noha ez világosan rámutatna, Izrael nem „rasszista”, „apartheid” rezsim, hanem az egyetlen demokrácia a diktatúrák között, a megszállt területek megoldatlan kérdésével együtt.
Izrael állam 1967 utáni politikájának esetenként tárgyszerű nyugati bírálatával szemben, a palesztin vezetés és az arab országok politikájának korrekt kritikája rendszeresen elsikkad, és elsikkad a terrorral szemben egyedül lehetséges magatartás akceptálása is, míg a felszíni jelenségek alatt a mélyben a holokauszt miatti kompenzáció - Izrael állam életre hívásának és a közel-keleti status quo átrendezésének - kompenzálása zajlik. Erre utalt az 1975-ös szégyenletes ENSZ-határozat a cionizmus mint rasszizmus elítéléséről, s erre utal az Izraelt érintő gyakori diplomáciai egyoldalúság, vagy az izzadtságszagú egyensúlykeresés a nyugati világ médiumaiban a demokratikus, ám egyértelműen agresszorként aposztrofált Izrael, és a diktatórikus vezetésű, ám demokratikus jogaiért küzdő palesztin közösség között, mely utóbbi melegágya a vallási fundamentalizmus eszméitől vezérelt, egyes arab államok által is támogatott terrorizmusnak.

***

Fél évszázaddal a második világháború után, a kommunista rezsimek bukása nyomán, a levéltárak megnyílása és a nemzetközi zsidó érdekképviselet megerősödése következtében, ismét a nácizmushoz és a zsidókhoz való viszony került az európai nemzetek diskurzusának fókuszába. Tucatnyi ország ismerte el anyagi és erkölcsi felelősségét a vészkorszak idején a zsidóknak okozott károkért, s fizet(ett) jóvátételt a nemzetközi zsidó szervezetek nyomására.
A jóvátétel mint anyagi forrás, mint az erkölcsi igazságszolgáltatás formája s mint politikai ügy, másrészt az Európára is átterjedő Izrael-ellenes hangulat: az európai nyomtatott és elektronikus sajtó túlnyomó részének elfogultsága és a zsidó intézmények elleni támadások is hozzájárultak, hogy az európai zsidóság - paradox módon - az európai integráció hátszelével és transznacionális gondolkodásmódjával egybevágóan újragondolja, újrafogalmazza önmagát, s e folyamatba csatlakozzon. Megkockáztatható a kijelentés: a nemzetállamok integrációja idején egy európai nép újjászületési kísérletének lehetünk tanúi, mely kinyilvánítja kulturális értékeit s kitűzi politikai céljait. 
E két, párhuzamos folyamat: a kárpótlás (s a nácikkal való együttműködés miatti felelősség felvetése), valamint az európai zsidó élet megélénkülése, sokakban aktiválhat eddig elfojtott ellenérzéseket, melyeket azonban a politikai korrektség nem enged közvetlenül felszínre törni. Az Izraellel szemben megnyilvánuló elfogultságokban, egyoldalúságokban és túlzó kijelentésekben azonban ez a zsidóellenes feszültség könynyen valamiféle pótkielégülést nyerhet. E jelenség mögött azonban nem, vagy nem csupán a régi típusú vallási, faji antiszemitizmus húzódik.

***

Az európai baloldal antikapitalizmusa, Amerika-ellenessége, liberális-emberjogi érvkészlete és a nemzetállamokat illető kritikája, valamint aufklérista hite a társadalmi konfliktusok megoldhatóságában, egyszerre eredményezi Izrael-ellenességét - fogalmazott egy előadásában Michael Gove, a The London Times szerkesztője.
A baloldal és a liberálisok gyakorta tárgyai a „zsidó-cionista világuralomra törekvés” antiszemita vádjainak. A baloldal és a liberális szellemi-politikai irányzatok hívei (elsődlegesen is a zsidó származásúak) közül sokan azért határolódnak el Izraeltől, s válnak olykor emblematikus alakjaivá az Izrael-ellenességnek, mert így akarnak „egyensúlyt” (vagy inkább ellensúlyt) képezni, és „objektivitást” felmutatni a vádak szerinti elfogultsággal szemben, miközben nem tesznek egyebet, mint az antiszemita előítéletekkel szemben kompenzálnak - állítja Melanie Philips, a The Daily Mail szakírója. 

Jacques Chirac ellöki magától izraeli testőrét a Templom-hegyen. Indulatokat kavaró város

Nem kell hozzá különös borúlátás, hogy kimondjuk, az izraeliek és a palesztinok e pillanatban megoldhatatlannak látszó ellentétének megoldását Európa egyensúlykereső, ám egyensúlyt nem találó magatartása sem könnyíti meg. Sőt! Izrael olyan vonatkoztatási ponttá vált, melyhez képest a nemzetközi közösség egymással szemben álló érdekcsoportjai nemcsak a konkrét válsággóccal összefüggő véleményük alapján viszonyulnak, de esetenként más szövetségi viszonyaikat is Izraelhez, vagy mások Izraelhez fűződő kapcsolatához képest alakítják ki, mint ahogy alkalmasint egyéb konfliktusaikat is a közel-keleti viszályban elfoglalt szerepük mentén artikulálják.
Mindeközben az Izraelhez való viszony - hasonlóképpen a zsidókhoz való általános viszonyhoz - szélesebb értelemben is instrumentalizálódik - véli Kovács András szociológus. Ha valaki állást foglal Izraellel vagy az izraeli-palesztin viszállyal kapcsolatban, számos más kérdésben is következtetni lehet álláspontjára annak ellenére, hogy baloldalról és szélsőjobboldalról egyaránt felhangzanak az Izrael-ellenesség jelszavai. A zsidók és Izrael önkéntelen világnézeti kóddá, tradíció és modernitás egyidejű, bonyolultan összefüggő paradigmáivá váltak mások számára. Paradox jelentőséget nyernek, mert miközben a modern világ rendkívüli bonyolultságát leegyszerűsíteni kívánó előítéletes gondolkodás épp a zsidók túlzott szerepvállalását, a rájuk irányuló kulturális figyelem aránytalanságát hánytorgatja fel, maga vizionálja minden globális jelenség mögé a felejteni vágyott mumust.

***

Izraellel és a palesztinokkal, az arab világ egészével szemben a nyugat-európai politika kettős mércét alkalmaz. A zsidó állammal szemben támasztott magasabb elvárások mögött nem egyszerűen az erősebb féllel szemben a kisebbség jogait védő álláspont rejlik. A nyugati világ Izraelt illető megfontolásaiban, ismét csak paradox módon, éppúgy szerepet kap a zsidókhoz tapadó erkölcsi elvárás, mint a zsidók többségének hagyomány determinálta önképében, függetlenül attól, hogy vallásos vagy szekuláris gondolkodásúak. A tradicionális zsidó felfogás szerint Izrael or lagojim - a népek fénye, még pontosabban: fény a népeknek, az isteni szövetség és ígéret hordozója. Sokan azok közül, akiknek ősei rég maguk mögött hagyták a vallási élet kereteit, szociális igazságérzetükben és a kisebbségi problémákkal kapcsolatos érzékenységükben hordozzák tovább nem csupán a zsidó társadalomtörténeti tapasztalatokat, de a vallási gondolkodás kollektív tudatalattiba beivódó értékeit is, vagy netán bűntudatot ezen normák megszegése miatt, de a kereszténységből a nyugati világ közgondolkodásába átörökített és a szekularizáció ellenére fennmaradt klisék is tovább élnek. Az Izraellel szemben támasztott politikai igények mögött ezek az önellentmondással küszködő elvárások állnak.
A nyugati kereszténység kéri számon a zsidóságon mindazokat az értékeket, melyeket a judaizmus a zsidóságnak tulajdonított, miközben a kereszténység megtagadta azt, hogy a zsidók ezeknek az értékeknek a birtokában lennének, mert felfogásuk szerint az „új szövetség” által ezek univerzalizálódtak. Amikor tehát Izraelen bizonyos értelemben magasabb normákat, nagyobb önmérsékletet kérnek számon, mint a nemzetközi közösség konfliktushelyzetben lévő más nemzetein és államalakulatain, egyszerre jelenik meg magatartásukban a kereszténység antijudaizmusának maradványa, s a kereszténység új keletű identitáskrízise. Ez utóbbi nem másból, mint abból ered, hogy Izrael a kereszténység teológiai prekoncepciójával ellentétben fennmaradt, sőt a kereszténység mély lelkiismeret-vizsgálatára okot adó soá után ismét államalkotó néppé vált, amit a zsidó vallásos gondolkodás bizonyos irányzatai eszkatológiai jelentőségű ténynek tekintenek, s amivel talán a keresztény gondolkodás is úgy szembesül, mint Izrael kiválasztottságának újra felmerülő, súlyos kérdésével. 

***

Jeruzsálemet egymással összefüggő, önmagukat részben egymással szemben definiáló szellemi erők: zsidók, keresztények és muzulmánok tekintik szent városuknak. Jeruzsálemet ezek az intellektuális energiák, melyek mögött robbanásra kész indulatok, robbanásra kész bombák és töltött fegyverek, valamint a világ különböző nagyhatalmai és más országai sorakoznak szinte szétfeszítik, fenyegetve Izrael állam békéjét, a palesztinok haza és megnyugvás utáni vágyát, s végsőfokon az egész világbékét. Válsággóc ez a világban, a Samuel P. Huntington által civilizációk harcának nevezett új világrend szimbóluma.
A világhatalmak, nem függetleníthetően saját történelmi viszonyuktól a zsidókhoz, az iszlám világhoz, s nyilvánvalóan mai politikai érdekeiktől vezérelve, foglalnak állást a térség kérdéseiben, így magatartásukban nem várható jelentős fordulat. Az állóháború, az idegek harca, az alattomos és brutális terrortámadások, másrészt a katonai gondolkodás térnyerése Izrael mindennapjaiban és a fokozódó türelmetlenség, még mélyebb válság, valamint az eszkalálódó erőszak veszélyével fenyeget. Nem takaríthatjuk meg a borúlátó prognózisokat sem. A fokozódó terrort követő esetleges általános izraeli válaszcsapás háborúba torkollhat az izraeliek és a palesztinok között. Az izraeli katonai fölény nyilvánvaló, de a netán megmozduló arab (iszlám) világ, vegyi fegyvereivel és titkos atomarzenáljával vérbe boríthatja az egész térséget. Mindkét fél szövetségeseinek közbelépésével valóban civilizációk összecsapásába torkollhat a konfliktus.

***

Az érdekérvényesítés módszereitől és eszközeitől eltekintve kimondhatjuk: attól, hogy az egyik félnek igaza van, még nem biztos, hogy a másiknak nincs igaza. Meglehet, az izraeli-palesztin viszálynak nem képzelhető el olyan megoldása, mely kielégítené mindkét felet, ezért az egyetlen megoldás maga a folytonos dialógus, mely nem ad teret a konfliktus eszkalálódásának. Amíg tárgyalóasztalnál ülnek, a felek nem lőnek egymásra. Ez a legkevesebb, s talán a legtöbb, amit tehetnek. Ha már ezt elérik, ezzel is olyan precedenst teremtenek, aminek világméretű a jelentősége. Történelmi-politikai patthelyzettel nézünk farkasszemet a Közel-Keleten, mely túlnő az etnikai-vallási-államközi konfliktuson, de túlnő talán a civilizációs ellentéten is. Jeruzsálem olyan kihívás elé állítja a nemzetek közösségét, s talán kimondhatjuk, az emberiséget, melyre nem adhatnak hagyományos választ, sem a politikai, sem a kultúraközi dialógus eszközeivel. Egyedi jelenséggel állunk szemben, precedens nélküli kihívással, melyre ily módon példa nélküli választ kell adnunk. Lehet, hogy ezáltal jutunk el az ellentét lényegéhez.
A helyzetből a jelenlegi „realista” politikai forgatókönyvek szerint nincs kiút. A béketervek egyike sem kecsegtet valódi reményekkel, a türelmetlenség pedig nőttön- nő. Nincs más megoldás: ki kell törni a beszűkült mozgástérből, márpedig e kitörés csak avantgárd gesztussal történhet.

***

A görcsös megoldási javaslatok némi hangsúlyeltolódásokkal lényegében ugyanazokkal a panelekkel kísérleteznek. Drámai emlékekkel, mai félelmekkel és a jövőt illető bizalmatlansággal eltelve, sem az izraeliek, sem a palesztinok, sőt a békeközvetítők sem képesek arra, hogy a válságtól távolabb lépjenek, és távlatos terveket szőve, felülemelkedjenek a szögesdrótok és katonai őrtornyok elhelyezésének érthető, ám a múlt és a jelen törésvonalait konzerváló, s a jövőre nézve semmiféle garanciát nem hordozó perspektíváján. 
A megoldás pedig drámaian egyszerű. A politikai realitások mögötti egzisztenciális realitásra kellene mindössze rádöbbenni.
Ami oszthatatlan, azt nem lehet felosztani. Közösen kell sáfárkodni vele.
Jeruzsálem - úgy tűnik - nem viseli el a felosztás gondolatát, hiába volt tizenkilenc éven át szögesdrótokkal, falakkal és géppuskafészkekkel elválasztva egymástól a város keleti és nyugati fele. Bármennyire sürgetnék is kettévágását az úgynevezett „politikai realitásokra” hivatkozva, a város jelképes mivolta nem tűri e szimplifikációt, ugyanakkor 2001. szeptember 11-e óta immár nemcsak zsidók és palesztinok, de a világ biztonságának érdeke is, hogy mihamarabb kitörési pontot találjunk az állóháborúból. 
Egy távolabbi, egyben távlatosabb, s nem pusztán politikai, de civilizációs nézőpontból kell - kellene - szemlélni a város jövőjét, ami teljesen új dimenziót nyithat a képzeletnek, és kiemelvén Jeruzsálemet a történelemből, egyben visszaadván polgárainak az álmodásra való képességet, előremenekül egy „történelmen túli” időbe. 

***

Jeruzsálem legyen két állam, két nép közös fővárosa, s egyben államokon, politikai autoritásokon kívüli territórium, mindannyiunk osztatlan közös öröksége, melynek békéjét, miként a térség egészének békéjét, nemzetközi egyezmények és az Egyesült Nemzetek Szervezete garantálná. 
Legyen Jeruzsálem az, ami: a világ szellemi fővárosa.
Költözzön ide az ENSZ, s kapja meg a város felett az önkormányzati hatalom egy részét egyházakkal és karitatív szervezetekkel együtt. Zsidók és arabok éppúgy legyenek benne a városvezetésben, mint a mellette életre hívandó magisztrátusban a nemzetközi szervezetek és a vallási vezetők. A városlakók közösségeinek: zsidóknak és araboknak, muzulmánoknak és keresztényeknek széles körű autonómiát kell biztosítani. Legyen Jeruzsálem a két nép közötti megosztás helyett közös felelősségük jelképe, és a világ öröksége, ahogy a zsidók, a keresztények és a muszlimok is szent városuknak tekintik. Így köthet össze, ami eddig szétválasztott, s ez garantálhatja a térség biztonságát is. A nemzetközi fejlesztésekkel hamar bővíthető város metropolisszá válhat, ez pozitív hatást gyakorolhat a létrejövő, és gazdaságilag segítségre szoruló palesztin államra is, Jeruzsálem esetleges jövőbeli támadói pedig ezután a civilizált világ egészével, a nemzetek közösségével kerülnének szembe. 
Izrael és a majdani Palesztina korlátozza autonómiáját, és nemzetközi, nyílt várossá teszi fővárosát: nemzetek, vallások, civilizációk találkozóhelyévé. Egészen senkié, részben mindenkié: valamennyiünk osztatlan, közös szellemi tulajdona. 
Igazság szolgáltatik a palesztinoknak, és mi, zsidók - hűen szellemi küldetésünkhöz - lemondva Jeruzsálemre vonatkozó kizárólagos igényünkről - visszanyerhetjük lelki egyensúlyunkat igazságérzetünk levetkőzhetetlen kettős elköteleződésében: partikularizmus és univerzalizmus között. 
Áldozathoztal e lépés, önkéntes felajánlás, kinek vallási, kinek szekuláris értelemben, az Isten szeretete és kiengesztelése végett, a világ harmóniája, feszültségeinek feloldása érdekében. Meglehet, talán ez is hozzájárul, hogy közelebb kerüljünk a „történelem végéhez”. Szükséges, ha nem is elégséges feltétele annak, hogy a világ önmagára eszméljen; hogy ne csupán erő és haszon, de alázat és áldozat is nyerje el méltó helyét az emberi közösségben. Avantgárd gesztus, üzenet a palackban, aki akarja és van hozzá bátorsága, húzza ki a dugót.
Zekarja próféta könyvében vizionálja a megváltást, amikor népek jönnek el Jeruzsálembe és fejet hajtanak az Örökkévaló akarata előtt. Tudom, sokan nem az univerzalizmus üzenetét olvassák ki soraiból, hanem a „zsidó felsőbbrendűség” teológiai megalapozását. Ám, ha Jeruzsálem a zsidó nemzeti önrendelkezés szimbóluma és a zsidóság szellemi központja mellett nemcsak a majdan létrejövő palesztin állam fővárosa, s a muzulmán és a keresztény világ szent helye lenne, de a modern civilizáció transznacionális szervezeteinek központja, s ily módon a világcivilizáció fővárosa is - bár nyilvánvalóan tovább hordozná feszültségeit -, a folyamatos kommunikáció és az egymás mellett élés szimbólumaként eztán nemcsak szétválasztana, de össze is kötne. Feszültségekkel, konfliktusokkal és biztonsági problémákkal terhes szimbóluma maradna a civilizációk súrlódásának, de növelné az egymás mellett élők közös felelősségtudatát, s ily módon példával szolgálna a világnak.
Ahhoz, hogy közös álmunk valóra váljon; hogy felébredvén megtapasztalhassuk, álmaink valóra válthatók; hogy egyáltalán lehessenek közös álmaink, először álmodni kell.

(A szerző író, a Szombat főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Keleti pályaudvar, végállomás)