Hetek-összeállítás
Menthetetlen

„A szőnyeg alatt már nincs több hely” - kommentálta egy hívő asszony annak a botrányhullámnak az eseményeit, amely az utóbbi időkben az amerikai katolikus egyházat megrázta. A húsvétot megelőző nagyhéten a legtöbb amerikai pap kötelességének érezte, hogy valamilyen módon reagáljon a január óta tartó sorozatra, melynek során egyre újabb vádak fogalmazódnak meg a katolikus egyház papjai ellen. Egyeseket felháborított, másokat elégedettséggel töltött el, hogy a miséken említésre került a gyermekek molesztálásával vádolt papok ügye. Az egymást követő leleplezések és a peres ügyek gyarapodó száma az amerikai sajtóban is előkelő helyet biztosít mostanában a katolikus egyháznak. A nyilvánosság egyre inkább azt latolgatja, vajon hova vezet az egyház válsága. 

A Time magazin címlapján a kérdés: Megválthatja-e magát a katolikus egyház? 

Daniel Cronin, a Connecticut állambeli Hartford érseke szerint az Egyesült Államok méretéhez képest kis számú bűnös pap „hatalmas kárt és botrányt” okozott az egyháznak. „Mondjuk ki őszintén, hogy [a pedofília] erkölcstelen, elítélendő, és soha nem lehet megbocsátani. Ezek az emberek megsértették azokat, akiket molesztáltak, és megbotránkoztatták a hívőket” - jelentette ki több száz híve előtt Cronin. A kaliforniai Camarillóban hívők tüntettek a templom előtt, hogy az odabent miséző Roger M. Mahony bíboros közzétegye azoknak a papoknak a listáját, akiket a Los Angeles-i főegyházmegyében pedofília miatt elbocsátottak. A floridai St. Petersburgban ugyanakkor a hívek felállva tapsolták meg püspöküket, aki kijelentette: az őt ért vádak ellenére nem mond le hivataláról.
Jeff Anderson ügyvéd teljesen új megközelítésben indított pert az egyház „megtévedt” szolgái ellen. Egy eredetileg a szervezett bűnözés elleni küzdelmet szolgáló törvényre hivatkozva pereli a katolikus egyházat abból kiindulva, hogy az amerikai egyház legmagasabb szintjén állók esküdtek össze a hallgatásra. A CNN hírtelevízió március 22-ei műsorában megszólaltatta az ügyvédet, aki a perben nem is vádlottakról, hanem a konspiráció részeseiről beszél, értve ez alatt az Egyesült Államok minden egyes egyházkerületének minden püspökét, akik részesek a titkolózás, az igazságszolgáltatás akadályozása és a helytelen cselekedetek eltussolása bűnében.
Meddig tart, míg világossá válik, hogy nem egyszerűen a bűncselekmények háborítják fel a közvéleményt, hanem az azokat követő elhallgatás? - teszi fel a kérdést a Time Magazin április elsejei száma, amely címlapsztorit szentel a témának. Vajon megmenthető-e az egyház? - latolgatják a cikk szerzői, miközben a válság naponta mélyül, országszerte mintegy kétezer papot érintenek a gyermekek molesztálásával kapcsolatos vádak, a telefonvonalak égnek, újabb és újabb volt áldozatok jelentkeznek. Már nem egyszerűen „tragikus hibáról” van szó, ahogyan a bostoni Bernard Cardinal Law nevezte, hanem olyan bizalmi válságról, amely hiteltelenné teszi az egyházat arra, hogy társadalmi kérdésekben megszólaljon. 
A pápa régen várt szava a nagyhét alkalmából érkezett, halvány sajnálkozása azonban nem elégítette ki az igazságszolgáltatásra várókat. Virágvasárnapi pásztori levelében Edward Egan püspök, aki maga is részes volt több molesztálási ügy eltussolásában, arra buzdította az érintetteket, hogy forduljanak a rendőrséghez panaszukkal. Saját szerepét értékelve ügyvédi profizmussal fogalmazott: az eltussolt ügyek még elődje felelősségi körébe tartoztak, ő pedig szakértői vizsgálatok alapján helyezte vissza szolgálatukba a pedofíliával vádolt papokat bridgeporti egyházkerületében. A Boston Globe című lap idén januárban hozta nyilvánosságra a bostoni John Geoghan elleni vádakat és azt, hogyan takargatta az egyház mind a mai napig az ügyet (, Hetek, 2002. március 8.). Ezt azonban jóval megelőzően, legalább az 1985-ös louisianai eset óta (amikor egy papot több tucat gyermek molesztálásáért ítéltek húsz évre) nyilvánvaló kellett, hogy legyen az amerikai egyház számára, mennyire gyakori és elterjedt a gyermekek ellen elkövetett szexuális visszaélés. Az ezt követő években ugyanis több hasonló eset is történt, melyek közül számos megegyezéssel zárult - összesen az egymilliárd dollárt is meghaladó összeget fizettek ki kártérítésként -, a problémák kezelésére azonban nemigen dolgoztak ki hatékony módszereket. Thomas Doyle egyházi jogi szakértő, a washingtoni vatikáni nagykövetség munkatársa évekkel ezelőtt elkészített egy százoldalas jelentést, melyben azt ajánlotta, hogy a gyermekeket molesztáló papokat távolítsák el a gyermekek közeléből, és hozzák nyilvánosságra a teljes igazságot. Az egyház azonban minden újabb esetben arra hivatkozott, hogy aberrációról van szó, elszigetelt esetről. Végső soron mindig az lett az eredmény, hogy „a katolikusellenes média támadja az egyházat”. 
Az egyházvezetők évekig meg voltak győződve arról, hogy a pedofil hajlamok ugyanúgy gyógyíthatók, mint például a papok alkoholizmusa. „Ha valakit megvádoltak, a püspök rendszerint úgy járt el ügyészként, bíróként és ítélethozóként, mintha hivatalából adódóan részese lenne a pápai tévedhetetlenségnek” - írja a Time magazin cikke. Mivel a papok száma aggasztóan csökken, a bűnös visszanyerésén igyekezve általában nagyon óvatosan jártak el. Meggyőzték a családot, hogy a nyilvánosság ártana a hit ügyének; ennélfogva a rendőrséget természetesen nem vonták be az ügybe. A bűnös meggyóntatása után kiválasztottak egy megfelelő rehabilitációs intézetet, és a keresztény szeretettől vezéreltetve újabb szolgálati helyet jelöltek ki a megtévedt egyházszolgának. Hosszú évekig abban a meggyőződésben cselekedtek így - szinte rutinszerűen -, hogy a pedofília kezelhető. A sorozatos visszaélések azonban nyilvánvalóvá tették, hogy ez nem igaz. A legmakacsabb visszaesőket is csak akkor fosztották meg papi szolgálatuktól, amikor már elkövették a legrosszabbat, amit elkövethettek. A gyerekek pedig évtizedekkel ezelőtt nem nagyon mertek beszélni az őket ért szexuális zaklatásokról, ezért aztán az egyház védelmi technikája nagyon is bevált. A negyven éves Chris Dixon, aki csak az elmúlt hónapban lépett nyilvánosság elé több mint két évtizedes titkával, ezt így látja: „Nem is tudom, hogy akkoriban azonosítottam-e, ami történt velem… Miért hitt volna nekem bárki is? Azt hittem, hogy a szüleim engem hibáztatnának.” 
Az elkötelezett katolikus családokat - ahonnan a „ragadozó” papok egyébként előszeretettel választották áldozataikat - generációkon keresztül arra tanították, hogy papjaikat tiszteljék, és bízzanak bennük. Ki is gondolná a családi vacsorák gyakori vendégéről, a kedves Tim atyáról, aki a gyerekekkel focizik, az anyukának tanácsokat ad, és apaként viselkedik a családfőt nélkülöző családban, hogy titokban a gyerekeket fogdossa? Jellemző példa az idős Ralph Sidaway esete, aki több mint hatvan évvel ezelőtt elmondta édesanyjának, hogy papjuk szexuálisan zaklatta őt. „Anyám kiverte belőlem a lelket” - idézi Sidaway szavait az ügyvéd, akit az áldozat felnőtt fia bízott meg az egykori ügy bíróság elé vitelével. Az egyház nagyon is tisztában volt és van ezzel a hozzáállással, és ki is használja azt.