Vissza a tartalomjegyzékhez

Kertész Ákos
Legyünk vagányabbak

Amikor annak idején elolvastam Brecht darabját, elképzeltem a főszereplőt. Aztán vagy harminc év múlva megpillantottam egy nagyon ifjú politikust, és fantasztikus déjŕ vu-érzésem támadt: én ezt a srácot ismerem. Nem láttam, de elképzeltem. Kár, hogy nincs színházam, gondoltam, bemutat-hatnám a Brecht-darabot, és Arturo Ui szerepére fölkérném ezt a fiút. Kiköpött Arturo Ui. Kívül is, belül is. Mint tudjuk, Brecht hiába kiabált, Arturo Uit senki nem állította meg. 


Medgyessy Péter. Önmagát nyújtja Foto: MTI

Thomas Mann is úgy érezte, elég tekintélyes, nagy író már a Varázshegy után, foganatja lesz 
a szavának, és ő is megszólalt: „Európa, vigyázz!” Európa nem vigyázott. Annyira nem, hogy ez (nyilván más is) kikényszerítette József Attilából azt a nagyon fájó két sort, hogy „egünkre, hol kínok ragyognak, / a költő hasztalan vonít”. 
Ezt tekintetbe véve próbálok felelni Tamás Gáspár Miklósnak arra a kérdésére, hogy miért hallgat a baloldali értelmiség. Elgyávult? Félti a vacak életét és a hónaljszagú egzisztenciáját? Belefáradt? Egyszer már beszéltem itt arról, hogy a kutya nem figyel ránk. De azt is leírtam: ez nem érv. Az Úr is azt mondta Jónásnak (Babitsnál): „A szó tied, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj Jónás, én cselekszem.” 
Ami engem illet: én unom. Úgy érzem, a szavak ideje lejárt, egyik fél sem képes már megrendítően újat mondani. Nincs kedvem szólni, mert akit meg lehetett győzni, azt szerintem meggyőztem. Meggyőztük. Aki süket az értelmes beszédre, az süket és passz! Az addig úgysem ébred föl, míg hátba nem szúrja, akinek eddig bedőlt. 
Én ennél félelmesebbnek tartom, hová sodorta (az iszlám terrorizmust leszámítva) ma a világon egyedülálló magyarországi szélsőjobb, neoirredenta, neonáci hullám a magyar baloldali, demokratikus ellenzéket is. 
Ilyen jobboldali értékeket valló „baloldali” ellenzék a világon sehol nincs még egy, mint a mi hazánkban. Úgy megijedt az ellenzék a hazánkban tomboló jobboldali bacchanáliától, hogy ha jobbról előzni nem is próbál (ehhez azért nincs gyomra), de a kormányhajó oldalvizein akar némi sodrási energiát szerezni, csakhogy elfelejti a fizikát. A gyorsabb hajót így lehagyni nem lehet. 
Talán utoljára van módom ellenzéki barátaimnak üzenni innen, a Hetek hasábjairól: a választási harc e percben kétesélyes. Meg is bukhatunk. De bukni kétféleképpen lehet. Egyenes derékkal és emelt fővel, annak a tudatában, hogy megtettünk minden tőlünk telhetőt és hűek maradtunk önmagunkhoz, ám lehet megroppant gerinccel, lesunyt fejjel is, tudva, hogy megpróbáltunk az ellenfeleinkhez hasonulni, de kiröhögtek, mint a rossz bohócot, nem hitték el a képmutatást. 
Vigyázzunk, emberek! Ha emelt fővel bukunk, az csatavesztés, de megmarad a sereg, és folytatható a harc. Ha szégyenletesen bukunk, a harci morál megroppan. És szétszóródik a sereg. Akkor nem csatát vesztünk, hanem háborút. (Vagyis a mi gerincünkön múlik, hogy bebetonozódik-e a jobboldal egy fél évszázadra vagy sem!) 
Az SZDSZ még csak-csak következetes volt a liberális elvekhez. És nem felejtette el Solt Otíliát (csak az ő nevét mondom, mert az ő neve már szimbólum) és a SZETÁ-t, azt a civil szervezetet, amelyik, amikor Kádárék lehazudták nálunk a szegénységet, egyedül mert rámutatni, hogy szegénység igenis van; és még ki is mert állni a szegények mellett, pedig nem volt szocialista.
De sokan máig sem értik, miért kellett az ellenzéknek olyan zavaros - először támogató, majd visszafogottan ellenző - álláspontot elfoglalni Mádl Ferenc ügyében. Mádl egy olyan állítólagos jobboldali polgár, aki a Kádár-korszak alatt soha nem mert kiállni a keresztény, jobboldali, polgári értékekért, némán szolgálta a puha diktatúrát. (Csak azért, mert a Torgyánnál ő is jobb?) És - másodszor írom le ezen a helyen - a köztársaság elnökeként soha nem tiltakozott a köztársasági szimbólumok meggyalázásáért és a királyság szimbólumainak fölmagasztalásáért. A szocialisták a fülük botját nem mozdították. 
A státus-, illetve kedvezménytörvény. Amit a szocialisták nemcsak megszavaztak, de fölállva, tapssal ünnepeltek. Nem igaz, hogy nem tudták, miről van szó, csak féltek kimondani az igazat - hátha népszerűtlenek lesznek. Nem mondták ki, hogy a kedvezménytörvény az Orbán-Nastase-paktum nélkül is, ab start, valóságos kedvezményt a határon kívüli magyaroknak nem jelent. A kormányzó-párt irracionális, szimbolista választási kampányfogása, ami cinikusan föláldozza a határokon kívüli magyarok érdekeit. Miközben praktikus értéke nulla! Itthon szavazatokat hoz a nacionalista kormánykoalíciónak (ha hoz), külpolitikailag viszont olyan konfliktusokat gerjeszt, amelyeket szomszédaink az ott élő magyar kisebbségen fognak leverni, és a Nyugat nagyon rossz szemmel néz majd. Nem konfliktusokat akarnak integrálni, hanem egymással barátságban élő, egymás felé nyitott népeket és kormányokat. Eddig csak a közvetlen szomszédainkkal volt bajunk, a csehek közömbösek voltak, a lengyelek szerettek. Most már ők is utálnak. Akik szerint az EU-n kívül is van élet, honnan várnak működő tőkét, honnan várnak nyersanyagot, fejlett technológiát, és hová akarnak exportálni? 
Az olimpiáról miért sunyított és hazudozott az MSZP a kormánnyal kórusban, miért nem mondta ki első pillanatban, hogy Budapestnek harminc évig nincs esélye arra, hogy olimpiát rendezzen? Nem gondolja az MSZP, hogy tőle őszinteséget, tárgyilagos tájékoztatást vár a szocialista szavazó, azt, hogy haladéktalanul kimondja: az olimpiáról szóló minden áltatás gyalázatos választási blöff, a sportrajongó magyar közönség tudatos és erkölcstelen becsapása, átverése? 
Kiskamasz korom óta szocialista vagyok. Természetesen soha nem voltam párttag s gyakorlati politikus: az más dimenzió. 1948 óta (tizenhat éves voltam akkor) pontos különbséget tudtam tenni szovjet bolsevizmus és szocializmus között. Tudtam, hogy Rákosi bolsevista, és a szocializmust a fasizmusnál is jobban gyűlöli. De nem is siránkoztam ötvenhat tájékán, hogy „engem megtévesztettek…”
Engem annyira nem tévesztettek meg, hogy harmincéves koromig karosszérialakatosként éltem. Én nem „ismerem a munkásosztályt”, én egyszerűen kétkezi fizikai munkás, szakmunkás voltam, én nem onnan tudom, mi fáj az iparosnak, hogy hallottam róla valamit muzsikálni a tudós szociológusoktól, én egy vagyok közülük. És ahogy proletár voltam melósnak is, proletár vagyok írónak is. Csak a munkaerőmet tudom áruba bocsátani, és nincs a tulajdonomban termelőeszköz. 
Ezért kétszeresen fáj, hogy szocialista politikus szájából csak azt hallom, hogy „szociális fordulat”, amivel természetesen egyetértek, de ma már ki sem merik ejteni azt a szót, hogy munkás. Sőt: azt se nagyon, hogy munkanélküli. Ha szociáldemokrataként ezerszer is elfogadom a nyereségorientált és a piac által vezérelt kapitalista gazdasági rendet, ha ezerszer is belátom, hogy a tervutasításos, újraelosztó gazdálkodás megbukott; azt azért örömmel hallanám szocialista barátaimtól, hogy embernek ember által való kizsákmányolása bűn!
Ha a szocialisták ennyire nem merik vállalni önmagukat, ha az ideológiától rettegve azt sem merik meghatározni, kik is ők voltaképp, akkor ne csodálkozzanak, ha a jobboldal még ma is azzal a mumussal rémítgetheti a tájékozatlanokat, hogy „Jönnek a komcsik!”.
A baloldali értelmiség azon siránkozik, hogy az egyetemeken, főiskolákon tarol a MIÉP; mert nem emlékszik rá, maga miképp gondolkodott fiatalon. A fiatalokra mindig a radikalizmus hat. Hogy a MIÉP a maga ősreakciós, irracionalista, nemzetiszocialista ideológiáját a radikalizmus lobogójába csavarja, nem újság - Hitlertől tanulták, és Szálasitól. Ők is radikálisnak és forradalmárnak állították be magukat! Az a szocialista értelmiség szégyene, ha a leghumánusabb baloldali értékeket nem képesek radikális lendülettel, hittel és meggyőző erővel fölmutatni a fiatalok előtt, ha nem képesek radikálisan megvédeni a demokráciát az önkényuralom nyílt támadásaival szemben.
Nem hiszem, hogy a Hetek egyetlen olvasóját is eltántoríthatom ezzel az írásommal attól, hogy ellenzéki, baloldali, demokratikus pártra adja le a szavazatát, mert már valamennyien döntöttek. De talán a szocialisták rájönnek, hogy a választás csak egy helyzetet zár le, de nem korszakot. És semmiképpen sem az életet. Ha győznek, ha veszítenek: meg kell újulniuk. 
Baloldali pártnak semmi keresnivalója középen. A „nemzeti-közép” rossz választási szlogen, a kormányoldalról nem csábít át szavazót (legföljebb szánakoznak a szocialistákon, hogy már itt tartanak), de a szocialisták táborából sokaknak elveheti a kedvét a voksolástól. És a történelmi egyházaknak hiába udvarolnak, még csak semlegesíteni sem tudják őket. Az én adómból akkor se támogasson az állam egyetlen „történelmi” egyházat sem, ha az közhasznú tevékenységet folytat. Ha én támogatni akarok iskolát, kórházat, karitatív szervezeteket, bízzák rám, hogy kiválasszam, melyiket preferálom! 
Végül: valóban nem babra megy ma a játék: az a választás tétje, hogy megfojtja-e a jobboldal a jogállamot és a demokráciát, eltapossa-e az alkotmányos rendet, vagy sikerül-e az alapvető emberi jogokat, a szabadságjogokat, a plurális, parlamentáris képviseleti demokráciát és a jogállamiságot megvédeni. Vagy megőrizzük azokat az értékeket, amelyekért a rendszerváltozást végigküzdöttük (ki hogyan - én a magam részéről tollal), vagy visszazüllünk egy klerikális és nemzeti mázzal leöntött totális diktatúrába, és hosszú évekre, évtizedekre kizárjuk magunkat a szabad világ közösségéből, az Európai Unióból.