Vissza a tartalomjegyzékhez

Hamvay Péter
A vásári piactól a vásári ízlésig

Mostanában egyre többet hangzik el építészetkritikusok, építészek szájából, hogy századfordulónk lázas építkezéséből valószínűleg három épület fog nyomot hagyni: Makovecz Imrének a piliscsabai Stephaneuma, a Terror Háza és Rajk László Lehel téri piaca. Mindhárom beszélő épület, azzal csábít vagy nem csábít belépésre, hogy elárulja, mit rejtenek a falak. A Terror Házának vakablakai, halott-szürke vakolata, a pengefalak által acél idézőjelekbe zárt tömbje triviálisan, de hatásosan beszél a bornírt tartalomról. Makovecz épületkomplexumának most elkészült központi auditóriuma - melynek több megdőlt hasáb átmetszéséből keletkezett és egymásra torlódott kupolák által lezárt, kissé szédítő tömbjében Beke László a Szent Korona redukált változatát fedezte fel - utal a napjainkban kibontakozó új spiritualitásra, mely magnetikus erővel kívánja felruházni nemzeti ereklyénket. A harmadik épületről, a Lehel téri piacról - és az építészet más aktuális kérdéseiről - az épület alkotóját, Rajk Lászlót faggattuk. 


Rajk László: Visszakerültünk az ötvenes évek ízlésvilágába Fotó: V. Sz.

- Budapestet a századforduló komoly, néha komor eklektikus bérházainak tömege, a szocreál és az azt követő sematizmus unalma kissé szürkévé tette. Az Ön épülete kétségkívül kirí ebből a környezetből. Ha egy szóval kellene jellemeznem, a vidámság lenne az. Egy olyan országban, ahol népbetegség a depresszió, azt hiszem, ez nem lebecsülendő. Tudatos volt ez a vidámság?
- Teljesen tudatos volt, de rögtön ellent is mondanék. Én azt hiszem, hogy Budapest egy nagyon színes és nagyon vidám város volt. Ezt korabeli festményekből is tudjuk. De gondoljunk Lechner Ödön Iparművészeti Múzeumára, mely radikálisan szakított az akkori sémákkal, ő volt az első, aki nem historikus stílusban tervezett meg egy múzeumot. A világon egyedülálló az ilyen tömegű eklektika: Berlinben a háború alatt elpusztult; az NDK-ban leverték a díszítéseket, hogy hozzáigazítsák a kor jellegtelen épületeihez; Bécsben elnyomja a barokk; talán Dél-Amerikában lehet tapasztalni hasonlót. Ez az eklektika hihetetlen játékosságra ad lehetőséget, én főleg innen táplálkozom. 
- A Lehel téri piac sok vitát váltott ki. Élénk, harsogó színei, az egykori piacot jelképező utcabútorai, bódéi miatt sokan egyszerűen giccsesnek nevezik.
- Azt, hogy ez a piac vásári, én boldogan elfogadom a szó átvitt és konkrét értelmében is. Örülök, hogy sok vitát kavar ez az épület, hogy véleményformálásra kényszeríti az embereket. Aminek még jobban örülök, hogy mesék keletkeznek róla, értelmezik, magyarázzák.
- Ha már a magyarázatoknál tartunk, sokan mondják rá, hogy kofahajó. Mit jelent ez?
- Kezdetben ez nem volt tudatos, de már tervezés közben mondogatták, hogy hajóhoz hasonlít, ekkor jött a kofahajó ötlete. Ezek a hajók délről, Dunaharaszti felől hozták a kofákat Pestre a Nagycsarnokba, de nemcsak ezért hívták őket kofahajóknak, hanem mert ezeknek az oldalról kecses, ám elölről vagy hátulról meglehetősen bumfordi alkotmányoknak a két hatalmas lapátkereke a kofák sok szoknyájára emlékeztette a kortársakat. A piacnak is hasonlóak az arányai egyébként, a Váci út felől kecses, de szemből egy robusztus épület. A tartószerkezet acélerdeje sokakat árbocerdőre emlékeztet, de a századfordulós vásárcsarnokok tetőszerkezetére is utal. A főbejáratnál elhelyezett fabódék pedig a volt Lehel téri piacot jelképezik, mintegy zárványként megőrizve azt. Egyébként nem csak szimbolikusan emeltünk át elemeket. A piac területe pontosan megegyezik a régiével, sőt az évtizedek alatt kialakult közlekedési útvonalakat is megtartottuk, az emberek - valószínűleg ennek köszönhetően - gyorsan meg is szokták az új piacot. A színeknek is van szimbolikus és praktikus funkciója: a tartószerkezetek kékek, a vízszintes tagozatok sárgák, a liftek, a lépcsők korlátai pedig pirosak. Ez a megkülönböztetés az építkezés során is könnyebbséget jelentett, de ha nem is tudatosodik az emberekben, a tájékozódást is nagyban megkönnyíti. Másrészt pedig, ezek a színek Budapest színei, a piros és a kék ráadásul a XIII. kerület színe is. 
- Ön radikális eklektikának nevezi az építészeti stílusát, mit jelent ez? Menynyiben új és mennyiben megtartó ez a stílus? 
- Nem tagadom, hogy olyan elemeket használok, melyeket az építészetben már felhasználtak. Ez a dekonstruktivizmus, de ezt a technikát már az eklektika is használta, hiszen egymás mellé helyezett különböző korokból származó elemeket. Én az eklektika óta eltelt évszázad építészetének eredményeit, különösen az orosz konstruktivizmus és a modernizmus eszközeit is felhasználom. Ez rendkívüli szabadságot nyújt, s az azt hiszem elég köztudott rólam, hogy szeretem az ilyen típusú szabadságot. Másrészt pedig - s ebben sok kolléga nem ért velem egyet - meggyőződésem, hogy a használókban van egy olyan spontán erő, amelyet hagyni kell érvényesülni. A Lehel téri piacban az üzlettulajdonosoknak, bérlőknek csak műszaki paramétereknek kellett megfelelniük, egyébként szabad kezet kaptak. Meggyőződésem, hogy az emberek nem hülyék, nem önsorsrontók, képesek kialakítani saját, közvetlen környezetüket. 
- A Lehel téri piac tehát eklektikus alkotás; a most elkészült Nemzeti Színház is az. Összehasonlítható a kettő? 
- Azért, mert valaki egy építészeti stílusban tervez, nem biztos, hogy jó házat csinál. Szerintem a Siklós Máriának - Scwajda Györggyel együtt - hihetetlenül avíttas elképzelései vannak a színházról. A nyolcvanas években egy radikális szemléletváltozás következett be: miután a színházak közpénzekből épülnek, nem egy szűk társadalmi réteg tartja el azokat a saját szórakozására, úgy kell átalakítani ezeket a rendkívül drága épületeket, hogy a közönség minél jobban ki tudja használni, így éttermek, kiállítások kaptak helyet ezekben az épületekben.
- Olyan kulturális centrumok tehát a színházak, mint amilyen Bán Ferenc tervében szerepel? 
- Pontosan, ami most megvalósult, az fából vaskarika. Demokratizálódik az építészet a használók szempontjából, ma már nem járható út, hogy a színház egyharmadát használja csupán a közönség, a többibe be sem mehet. Az a törekvés, hogy azok használják a leginkább, akiknek épült és nem azok, akik ott dolgoznak. Nem az a bajom, hogy rossz helyen van, hogy egy kukucska-színház, hogy nem született vele művészeti alkotás, hanem ez a csaknem százéves színházi megközelítés.
- Korszerű viszont az a törekvés, hogy az egykori ipari épületek múzeumként nyernek új funkciót? Erre két példát is tudunk, az egyik a több milliárdos állami pénzből megvalósult, egykori Ganz-épületekből létrehívott Millenáris központ, a másik a magántőkéből létrejött újpesti MEO kortárs művészeti múzeum. Van-e köztük ezenkívül különbség?
- Nagy különbség nincsen, hozzám közelebb áll a Millenáris, mert kifelé játékosabb, gazdagabb. Gyanakvással tölt el az a nagyon semleges forma, amit a MEO képvisel, hogy kívülről nem mutat meg semmit, csak azoknak a kiválasztottaknak tárja fel magát, akik belépnek. A kiegészítő épülete például sokkal bonyolultabb, mint a Millenárisé, s ráadásul világviszonylatban ritka, hogy egy épület teljesen más képet tud mutatni nappal s éjjel, mikor ki van világítva.
- Hogy tetszik a Millenniumi kiállítás? 
- Nekem nem a látvánnyal, a tervezéssel van bajom, hanem a forgatókönyvvel. Ez a kiállítás kiragadja az egészet a társadalmi kontextusból. Egy fia utalás nincs, hogy az itthon sikeres Bartók Béla vajon miért megy el Magyarországról. Ennek nem a slendriánság az oka, hanem tudatos elhallgatás, félrevezetés. Kínos bevallani, hogy a legtöbb magyar álmodó mindig valahol külföldön van, és sosem itthon. 
- Ma a legtöbbet vitatott épület a Terror Háza, ahol F. Kovács Attila építész egy korábban semleges, környezetébe simuló épületet öltöztetett át. 
- Ugyanaz a bajom, mint a Millenárissal, hogy a történések, a tények ki vannak ragadva a történelmi kontextusból. Ám biztos vagyok benne, hogy a kiállítás, mint mű, hihetetlenül magas színvonalon van megcsinálva. Az F. Kovács Attila által használt formanyelv érdekes, a nyilaskereszt acélból kivágott formája például annak hiányát jeleníti meg, ott is van, meg nincs is.
- Nem szakíthatók el az elmúlt évek történetétől az államilag szervezett ünnepségek. Kezdődött ez a korona transzlációjával, a minden idők leglátványosabb tűzijáték(ai)n keresztül a Terror Háza megnyitására szervezett állami „tüntetésig”. Esztétikailag hogyan értékelhető ez?
- A millenniumi eseménysorozat a magyar közízlést évtizedekkel vetette vissza, visszakerültünk az ötvenes évek ízlésvilágába. Egyébként is olyan kényes a helyzete egy művésznek a demokráciában, hiszen az új dolgok elfogadtatása - bármily furcsán hangzik - egyfajta autokráciáért kiállt. A magán mecenatúra idején ez könnyű volt, a demokráciában kell egy politikus bátorsága, aki kiáll egy, a közízlésnek nem százszázalékosan megfelelő döntés mellett. Érdekes, hogy a mai politikai elitet, és különösen Orbán Viktort szeretik rendkívül bátornak beállítani. Azt hiszem, hogy a demokratikus normák feszegetésében mutat csak bátorságot, olyan kérdésekben, ahol igazán szükség volna bátorságra, gyáván viselkedik, gyávaságból kiszolgálja a legprovinciálisabb, legközhelyesebb közízlést, s ezzel veti vissza a művészeti közízlést.