Vissza a tartalomjegyzékhez


Nevethetünk-e nagyböjt idején?

Három hónapja, december elején nemzetközi szinten is új műsortípus indult vasárnaponként a Magyar ATV-n. Bár a televíziók műsorán - elsősorban ünnepnapokon - feltűnnek istentiszteletekről élő közvetítések, arra nemigen volt példa, hogy a nézők az adásba betelefonálva üzeneteikkel, kérdéseikkel maguk is részeseivé válhatnának a szertartásnak. A rendszeresen mintegy tízezer fő részvételével tartott interaktív istentiszteletek, amelyeket a Hit Gyülekezete csarnokából közvetít az ATV, gyorsan nép-szerűek lettek. Egy-egy adáshoz több száz kérdés, észrevétel és imakérés érkezik a stúdióba. Sok néző kérésének teszünk eleget az alábbi új rovatunkban, ahol hétről hétre teológusok és szakértők válaszolnak az idő hiánya miatt a műsorban helyet nem kapott kérdésekre.

Miért vannak a felolvasott bibliai idézetek más formában az itthon lévő Szentírásban?

A Bibliának többféle magyar fordítása létezik, a kedves néző alighanem más bibliafordítással rendelkezik, mint a Károli-féle, amelyet a Hit Gyülekezete többnyire használ. Tekintettel arra, hogy a Szentírás eredetileg héber és arám (Ószövetség), valamint ógörög (Újszövetség) nyelven íródott, egyetlen más nyelvű fordítás sem képes visszaadni az eredeti szöveg gazdagságát. Az olyan kultúrákban, ahol a Biblia jobban a középpontban áll, és nagyobb társadalmi érdeklődés övezi, mint hazánkban (főként az angolszász világban, és különösen Észak-Amerikában), éppen ezért rengeteg különböző fordítás létezik, sokkal több, mint nálunk, amelyeket a bibliaolvasó emberek párhuzamosan, együtt olvasnak, hogy ezáltal pontosabban megértsék az eredeti tartalmát, és kevésbé legyenek kiszolgáltatva a fordítók szubjektív értelmezéseinek. 

***
Vannak ószövetségi könyvek (például a Judit könyve) és újszövetségi evangéliumok és levelek (például Péter evangéliuma), amelyek valamilyen oknál fogva nem kerültek bele a Károli-féle Bibliába. Kérdésem ezzel kapcsolatban: miért nem kerültek az említett könyvek, evangéliumok, levelek a Bibliába; kik és mi alapján döntöttek úgy, hogy nem kerülnek bele? Tartalmilag mennyire térnek el az általunk ismert tényektől?

Az Ószövetség harminckilenc könyvből álló kánonját (azaz azt a listát, hogy mit fogadunk el Istentől ihletett iratoknak) a zsidó rabbik (a javnéi Szanhedrin) véglegesítették az időszámításunk szerinti 2. század elején - azonban ők ennek során egy régi hagyományt rögzítettek. Egyes történészek (például az Encyclopaedia Judaica mértékadó szerzői) szerint az a hagyomány, hogy mi tartozik a biztosan ihletett könyvek közé, már a Perzsa Birodalom (ez az i. e. 6. század végétől a 4. század végéig állt fenn) idejétől élt a zsidóságban, és ugyanezeket a könyveket foglalta magában. Vitatott csak az Énekek éneke, a Prédikátor, Eszter és Ezékiel könyvei voltak - tartalmi jellegzetességeik miatt -, ezeket azonban az említett javnéi Szanhedrin végül elfogadta ihletettnek. A keresztények elfogadták ugyanezt a „listát” az ószövetségi Szentírás gyanánt, s a Károli-fordítás is ezt tartalmazza.
Ugyanakkor bonyolítja a helyzetet, hogy a hagyomány szerint az i. e. 2. században az egyik - ptolemaida dinasztiához tartozó - hellenisztikus egyiptomi uralkodó parancsot adott a különböző népek valamennyi szent iratának lefordítására, ami a zsidókra is vonatkozott. A 2. század közepéig készült el az Ószövetség első görög nyelvű fordítása, a Szeptuaginta. Azonban ebben az akkoriban közkézen forgó valamennyi vallásos iratot összegyűjtötték, ezért úgynevezett apokrif (titkos, nem hiteles) és pszeudo-
epigráf (hamis szerzőségű) könyveket is tartalmaz, amelyeket a zsidók nem tekintettek Istentől ihletett, szent iratoknak. A korai keresztények viszont ezt a gyűjteményt használták a görög nyelvű igehirdetésekhez, és eléggé korán kialakult egy olyan nézet, amely szerint a Szeptuaginta éppoly ihletett és szent fordítás, mint az eredeti héber szöveg maga. Ezért aztán a kánonhoz eredetileg nem tartozó, de ebben a fordításban szereplő könyvek körül is vita keletkezett, és sokan állították, hogy ezek is éppúgy ihletettek, mint a héber kánon szerintiek. Számos egyháztanító azonban nem fogadta el ezt az álláspontot. Egyesek kifejezetten károsnak tartották a kétséges hitelességű iratokat, míg mások amellett érveltek, hogy bár nem ihletettek, erkölcsileg mégis pozitív hatásúak; ismét mások pedig elfogadták őket isteni könyveknek.
Ez a vita egészen a Luther által elindított reformációig elhúzódott, amikor is a tridenti zsinaton (1545-1563) a római katolikus egyház több ószövetségi apokrif és pszeudoepigráf iratot utólag kanonikusnak nyilvánított. Ezeket a könyveket deuterokano-nikusnak nevezik, melynek jelentése: másodrendű kánon. A katolikus álláspont szerint ezeknek az iratoknak az „ihletettségi szintje, színvonala” alatta marad ugyan az eredeti héber (és protestáns) kánonban szereplő könyvekének - hiszen közülük több történelmi tévedéseket tartalmaz, némelyikükben pedig maga a szerző bánkódik afölött, hogy nincs isteni kijelentése -, de mégis Istentől ihletettnek kell tekintenünk őket. A protestánsok ezt nem fogadják el, annál is kevésbé, mivel ezekben az iratokban találhatók azok a szövegrészek, amelyekkel olyan spe-ciális katolikus tanításokat igyekeznek alátámasztani, melyeket a protestánsok elutasítanak, mivel a Szentírás eredeti kánonjában található tanításokkal ellentétesnek minősülnek (tisztítótűz, halottakért való ima stb.). Nem véletlen, hogy ezen könyvek utólagos katolikus kanonizációja éppen a protestantizmust elítélő tridenti zsinaton történt. 
Végezetül megemlíthető, hogy az Újszövetség álláspontja szerint az ószövetségi iratok „gondozását” Isten a zsidó népre bízta (Pál rómaiakhoz írt levele 3,1-4), ezért 
a vitában az ő álláspontjuk a döntő: azaz az eredeti héber kánon a helyes.
Az Újszövetség huszonhét könyvből álló kánonját minden keresztény egyház egységesen elfogadja. Ezt a kánont a 367-ben Athanasziosz javaslatát követően a hippói (393), majd a karthagói (397) egyetemes zsinat fogadta el. Azonban ez sem a zsinatok vagy az azokon résztvevők önálló döntésének tekinthető, hanem a különböző keresztény gyülekezetek addigi, háromévszázados hagyományát, kutatását és tapasztalatait összegezték és rögzítették csupán a zsinatokon. Ezért is a keresztény hívők felekezetüktől függetlenül szerte a világon mindenütt elfogadják az Újszövetség kánonját, annak ellenére, hogy annak listáját maga a Szentírás nem tartalmazza. 
E meggyőződés alapja, hogy bíznak abban, hogy az emberiséghez intézett szavát Isten képes volt mindenható hatalmával a torzulásoktól megőrizni, ezért a kánont illető hagyományban, kutatásokban, a tapasztalatok összegzésében és az említett zsinatokon történt rögzítésében a Szentlélek munkáját kell látnunk.
Akár az ó-, akár az újszövetségi nem kanonikus iratokról elmondható, hogy a kánonból történő kizárásuk alaposan indokolható. Számos közülük súlyos történelmi tévedéseket, lehetetlenségeket tartalmaz; szellemi-intellektuális színvonaluk mélyen alatta marad a valódi bibliai könyveknek; sok ilyen irat a Szentírás tanításával összeférhetetlen, ellentétes tanokat, több esetben az okkultizmus, varázslás kategóriájába tartozó nézeteket és praktikákat hirdet; végezetül: legtöbbjük hamisan nevezi meg szerzőjét (például a vízözön előtt élt Énókhnak tulajdonított könyvek nagyjából a Jézus Krisztus születése körüli években íródtak stb.).


Mi a különbség a hit és a remény között?

Az Újszövetség tanítása szerint „a hit a remélt dolgok valósága (a görögben hüposztaszisza, azaz szubsztanciája, létezésük alapja), és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsidókhoz írt levél 11,1). Jól látható tehát, hogy a hitet és a reménységet megkülönbözteti egymástól. A hit az a szellemi valóság, erő, hatalom, amely a reménység tárgyát képes valósággá tenni, a láthatatlanból a látható világba behozni, realizálni. 
A reménység a jövőre irányul, míg a bibliai hit már a jelenben is biztos, létező valóságként ragadja meg azt a még láthatatlan dolgot, amit a reménység csak a jövőtől vár. (Például a reménység szerint „Isten majd megbocsát nekem”, a hit azonban így szól: „Isten megbocsátott most nekem”.) Ezért a reménység szükséges a hithez, a hit azonban nagyobb a reménységnél, mert ez valósítja meg a reménységet. Az Újszövetség világosan kimondja, hogy „szívvel hiszünk”, azaz a hit székhelye a szív; míg a reménységet a teológusok, bibliakutatók a Szentírás alapján inkább az értelem működéséhez kötik. 


Mi a célja a böjtölésnek? Lehet-e közelebbi kapcsolatba kerülni Istennel azáltal, ha valaki napokig nem eszik?

Istennel közelebbi kapcsolatba csak hit által lehet kerülni, mivel a teljes Szentírás szerint az ember „kegyelemből tartatik meg, hit által, nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék”. A böjtölés csak abban az esetben jelenthet előrelépést az Istennel való kapcsolat bizonyos vonatkozásaiban, ha ezen alapul, de alapvető célja nem ez, hanem a böjtölő szellemi-erkölcsi megtisztulása és megerősödése. A test kívánságainak a háttérbe szorítása ugyanis megerősíti az ember szellemének az uralmát a teste fölött. A Szentírás szerint ugyanakkor az ilyen, helyes motívumokon alapuló böjt kedves Isten előtt, ezért ő arra áldásával válaszol: így a böjt által, hasonlóan az imához, pozitív irányban megváltozhatnak a böjtölő - vagy mások, akikért közbenjár - szellemi, lelki, sőt fizikai, anyagi életkörülményei is.


Lehet-e nagyböjt idején vidám istentiszteleteket tartani?

Igen. Pál apostol felszólítja a keresztényeket: „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” (Pál Filippiekhez írt levele 4,4); „Mindenkor örüljetek!” (Pál Thesszalonikaiakhoz írt 1. levele 5,16). Az öröm tehát minden időben jellemzi a hiteles keresztény életet és minden istentiszteletet (természetesen nem azért, mert meg van parancsolva, hanem benső természeténél fogva). 
Másrészt meg kell jegyeznünk, hogy a farsangtól húsvétig tartó negyvennapos nagyböjt nem Istentől rendelt, a Szentírásból származó parancsolat, hanem csupán egy szokás, átörökített emberi hagyomány, amelyet a kereszténység legtöbb irányzata nem tekint kötelező érvényűnek. Mint mindenben, így a böjtölésben és annak időzítésében is a Szentlélek vezetése a legfőbb tényező az Újszövetség tanítása szerint. 
Harmadszor, azoknak, akik böjtölnek, Jézus a Máté evangéliuma 6. fejezetében azt az instrukciót adja: „Mikor pedig böjtöltök, ne legyen komor a nézésetek, mint a képmutatóké, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek, hogy ők böjtölnek. Bizony mondom néktek, elvették jutalmukat. Te pedig, mikor böjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orcádat mosd meg, hogy ne az emberek lássák böjtölésedet, hanem a te Atyád, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” Tehát Jézus korrigálta azt az Ószövetség nyomán kialakult szokást, hogy a böjtöléskor szomorúnak kellene lenni, sőt! Kifejezetten a vidám, ünnepies magatartásra szólítja fel a hívőket. 


Valaki azt mondta nekem, hogy a sorsom úgyis előre meg van írva. Van-e akkor értelme mégis Istenhez imádkozni?

Ha Isten mindentudó, tudja a jövőt is. Ha tudja a jövőt, akkor mindent tud, hogy holnap, holnapután mit fogunk tenni. Akkor minek „lejátszani” az egészet, ha úgyis eldöntött dolog? Nem bábjáték ez?

Isten előre tudása nem jelent eleve elrendelést, meghatározottságot. Hiszen Isten erkölcsileg felelősnek tartja az embert tetteiért, ami azt mutatja, hogy az embernek szabad akarata és teljes körű szabadsága van döntéseit illetően. Isten tehát nem határozta meg előre, hogy mit teszünk, s így sorsunk irányítása alapvetően a saját kezünkben van. Ha Isten tudja is előre a lépéseinket, bele is lát szabadon meghozott döntéseinkbe (s ennyiben előre látja is egész életünket), mégsem határozta meg azokat előre. Ami pedig az imádkozást illeti, a Szentírásban számos példát találunk arra, hogy emberek hittel elmondott imái, könyörgései még Istent is eltérítették eredeti szándékától, és sok esetben a könyörgést meghallgatva másképp cselekedett, mint ahogyan azt előtte kijelentette. Természetesen feltételezhető, hogy azt is előre tudta, hogy „hagyni fogja” eltéríteni magát az emberek hite által, s így végső soron ez is az Ő akaratában állt, sőt teljesebben valósította meg ezáltal igazi akaratát, mégis - emberi oldalról - biztosan állíthatjuk, hogy az ilyen imák nélkül másképp, rosszabbul alakultak volna az események. Bár Isten mindenható, és mindent megtehetne a saját akaratából, mégis úgy döntött - ez egyértelmű a Szentírásból -, hogy bizonyos esetekben az embereket is egyfajta partneri, együtt-működési viszonyba kívánja vonni önmagával, felemelni önmagához, s a legtöbb dolgot nem akarja nélkülünk eldönteni és megvalósítani. Ezért adott szabad akaratot, és ezért van szükség a hittel mondott imára, amelyet Isten igényel is, és meg is hallgat, mivel így ösztönöz arra, hogy szabadságunkat, emberi méltóságunkat még hatékonyabban kibontakoztassuk. 
Ami a második fenti kérdést illeti, azzal kapcsolatban még egy megjegyzést tehetünk: Isten tulajdonságai, különösen a mindenhatóság, mindentudóság, örökkévalóság stb. az emberi értelem számára felfoghatatlanok. Ennek az az oka, hogy értelmünk a teremtett világ törvényeinek, tér-idő struktúrájának van alávetve, mivel a természetes emberi gondolkodás feladata, hogy ebben a világban való tájékozódásunkat segítse. Ezért az emberi értelem a láthatatlan, örökkévaló, tér és idő felett álló Isten transzcendens tulajdonságait nem tudja felfogni, ha ezeket megpróbálja elgondolni, szükségképpen ellentmondásokba bonyolódik. Egy ilyen látszólagos ellentmondás például Isten előre tudásának és az emberi szabadságnak az ellentéte. Az emberi értelem evilághoz idomult logikai struktúrája kibicsaklik ezen, mivel a tér és idő rabjaként az örökkévaló Isten gondolkodásmódját nem tudja felfogni. Az igazság azonban az, hogy ha Isten tud is előre mindent, az ember szabadsága mégis teljes. A Szentírás szerint ezek az igazságok - például az, hogy Isten mindentudása az emberi sorsot a legkevésbé sem teszi bábjátékká, sőt ez adja csak meg igazi súlyát és felelősségét -, nem a racionális értelemmel, hanem csak a szívvel, a szellem bölcsességével érthetők meg.