Vissza a tartalomjegyzékhez


A halálkultusz rosszullétet kelt

Lapjuk január 25-ei számában olvastam a című cikket, amelyben írják, hogy a torinói Egyiptom-múzeumból három lányt kórházba kellett szállítani, mert roszszul lett. A cikkből az is kiderül, hogy ez az adott múzeumban már a második eset volt. A tudományos vizsgálatok, amelyek kimutatták, hogy semmilyen káros anyag nem létezik a kiállítás területén, nem teszik semmissé a rosszulléteket.

Hasonló esetről én is be tudok számolni. Mivel pedagógus vagyok, egy egész osztály viselkedésének, kedélyállapot-változásának voltam tanúja két alkalommal is.
1994-ben a IV. b osztállyal Egerből osztálykirándulásra mentünk Debrecenbe. Aki már utazott gyerekekkel, az tudja, hogy nekik ez mekkora öröm, izgalom. Az úton végig nevetgélnek, nyüzsögnek, beszélgetnek. A délelőtt ilyen vidámságban telt el. Dél körül bementünk a Déri Múzeumnak abba a részlegébe, ahol a szarkofágokat és a kis sírszobrocskákat állították ki. Utána még végigmentünk a távol-keleti részlegen, amelyben már nem emlékszem pontosan, hogy milyen országokból voltak istenszobrok. Láthattunk még japán páncélos vitézeket is. Mind a két kiállítás nagyon nyomasztó volt. A gyerekeknek megfájdult a fejük, a hasuk. A jókedvük nem tért vissza még az állatkertben tett séta, sőt a Nagyerdőn eltöltött játékidő alatt sem. Az eset megismétlődött, amikor egy másik osztályt vittünk kirándulni Debrecenbe.
Én sem gondolom, hogy valamilyen mérgező anyag volt a levegőben, de mindenképpen kell lenni valamilyen magyarázatnak arra, hogy miért van ilyen rossz hatása ezeknek a kiállításoknak a gyerekekre, felnőttekre egyaránt. 
Talán érdemes lenne lapjukban foglalkozni e jelenségek lehetséges okaival, és felhívni a szülők figyelmét egy-egy kiállítás „meglepetéseire” is. Például a Néprajzi Múzeum egyik kiállítására, amelyben legalább három termet szenteltek a halálnak. Látható itt egyiptomi múmia (kicsomagolva), emberi koponyákból készült varázspálcák, és mindennek tetejében több termen keresztül hallatszik a sámán éneke. Mikor az ember kiszédül a kiállításról, és remeg keze-lába, elgondolkodhat, hogy tényleg olyan kevés a tárgyi emlékünk a magyar nép életéről, hogy csontokkal, emberi maradványokkal kell kitölteni a tárlókat?
A kiállítás címére már nem emlékszem pontosan. Azt hiszem, hogy A szent idő vagy Szakrális idő címet viselte. Mindenesetre sok kellemetlenséget spóroltam volna meg magamnak, ha a népviseletek, népi mesterségek végignézése után kijöttem volna a múzeumból. 
Tisztelettel: Tóthné Csomány Mária