Vissza a tartalomjegyzékhez

Fekete János
Reflektorfényben

A riportok készítőit mindig is tiszteltem, s az volt a véleményem, hogy közvélemény-formáló tevékenységük igencsak fontos társadalom-lélektani jelentőséggel bír. Az események és személyiségmegnyilvánulások reflektorfénybe állítása azok mélyebb megértéséhez, az előzmények föltárásához és a várható következmények mérlegeléséhez sokban hozzájárulhat. De sajnos - mint a beszélt és írott szó általában - ezek elfedését, meghamisítását és összezavarását is eredményezheti. Ez a riporter felelőssége.

A riportok pozitív szerepe mindenekelőtt két feltétel teljesítésén múlik. Az egyik az, hogy milyen célzattal készülnek. Milyen mértékben áll mögöttük segítő és jobbító szándék, avagy netán csak a riportnak teret biztosító fórum reklámot vonzó olvasottságát-nézettségét kívánja növelni valamilyen „botrányszagú sztorival”, amibe az is belefér, ha éppen valakinek-valakiknek ártani akar. A másik nélkülözhetetlen feltétel viszont a pontosság és hitelesség. Az információ megbízhatósága és teljessége. Hogy amit leír vagy megmutat a riport készítője, az mind igaz legyen, és ne hallgasson el abból semmit, amit megtudott és meglátott, megláthatott. E feltételek teljesítése minősíti a riportert mindenekelőtt. Az interjúalanyok megszólaltatási ügyességén s egyéb metodikai, szerkesztési fogások alkalmazásán, az alkotó tehetségén és felkészültségén is nyilván sok múlik, de ez utóbbiak már csak az említett alapfeltételek érvényesülését tehetik hatékonyabbá, vagy éppen szürkíthetik hiábavalóvá.
Az egyik kereskedelmi tévécsatornán vasárnap sugárzott Napló című műsor egyszerre demonstrálta a riportázs alapfeltételeinek meglétét is, hiányát is. Érdeklődéssel és együttérzéssel követhettük ugyanis azt a dokumentumanyagot, amely a „lánglovagok” Kossuth téri - s a veszélyességi pótlékuk elvonása ellen tiltakozó - demonstrációjának a hátterét törekedett megvilágítani. Ezt ugyanis olyan lelkes munkatársak készítették, akik három napon át, éjjel-nappal, „jóban-rosszban együtt voltak” a tűzoltókkal. A riport hatékonyságát mi sem bizonyította jobban, mint a betelefonálók véleménye: nyilván a látottak is hozzájárultak ahhoz, hogy több ezren emelték föl a kagylót, hogy a tűzoltók követelésének jogosságát minősítsék, s végül is ezek 95 százaléka a „lánglovagok” iránt tanúsított szolidaritást. A másik riport viszont - amelyik az aluljárók szubkultúráját próbálta a nézők előtt föltárni - mind a két alapfeltétel tekintetében ugyancsak sok kérdőjelet hagyott maga után.
Mindenekelőtt a segítő-jobbító szándékot nem lehetett sajnos tetten érni az „aluljárós riportban”, amely a szó szoros értelmében egybemosta az árusok és koldusok „territóriumát” feketén bérbeadó, s azokat informálisan védő-őrző, valamint a női és férfi prostikat futtató stricik arcát - áldozataikéval. De kétségeket ébresztett a nézőben az is, hogy az „érdekességeket, idegborzoló egzotikumokat hajszoló” riporter nem találkozott a terepen egyetlen utcai szociális munkással sem, sőt nem is hiányolta ezek jelenlétét. Még ennél is nagyobb súllyal esik azonban a latba, hogy semmiféle tájékoztatást nem kaptunk arról, hogy a riportban az aluljárós szubkultúra közelképének sugárzásához milyen személyiségjogi garanciák érvényesítése mellett alkalmazták a „rejtett kamera” kétes értékű módszerét. Kértek-e, kaptak-e ehhez beleegyezést bárkitől is, vagy netán megvásárolták-e a sugárzási jogot minden megszólalótól? De talán e kételyeket is meghaladja az az elgondolkodtató kérdés, hogy a riport készítői vajon számoltak-e egyáltalán az aluljáróban és a Moszkva téren nyilatkoztatott személyeket fenyegető, környezetükből érkező utólagos retorziókkal. Tartani lehet tőle, hogy nem, a szenzációhajhászás volt egyetlen késztetésük. Ez pedig a riporteri szakma megcsúfolása és nagyfokú felelőtlenség.
(a szerző író)