Vissza a tartalomjegyzékhez

Szabó Ibolya Anna
Rejtélyes üzenetek a tűzfalon

Odafönt esti sötét, lent a megállóban pislákol a fény. Egy ronda alak dülöngél szembe velem. Elfordulnék, de a másik oldalon egy démoni arc vigyorog rám a falról. Arrébb olvashatatlan betűk ordítanak a képembe vörösben, a másik oldalon egy tegnap még nem látott halálfej vicsorog. Életkép a belvárosban - graffitivel. 


„Tagelő” a párizsi utcán festékszóróval. Alkot vagy rombol? Fotó: Reuters

Az, amit ma a köztudat graffitinek nevez, Philadelphiából indult, ahol a hatvanas évek közepén Cornbread és Cool Earl „bombázni” kezdett: nevük városszerte megjelent a falakon, amivel persze azonnal az érdeklődés középpontjába kerültek. Ezzel nagyjából egy időben New York Washington Heights negyedében is megjelentek a firkák. Elsőként - állítólag - „Julio 204” helyezte el kézjegyét a falakon, majd nem sokkal később megjelent egy Demetrius nevű, görög születésű manhattani srác, aki kifutófiúként rótta az utcákat. Hogy megjelölje a helyeket, ahol járt, mindenfelé felírta a falakra: „Taki 183”. Nem volt ebben semmi konspiráció: Taki a beceneve volt, a 183 pedig egyszerűen annak az utcának a száma, ahol lakott. Ez a kódolás egyébként később is megmaradt, számos kézjegy ezt a formát hordozta, mint például a korai grafittisek közül Frank 217, vagy Joe 136. A falfirka felkeltette a kíváncsiságot, és a New York Times 1971-ben cikket közölt Takiról - egyszerre vált ismertté az újságíró és a kifutófiú.

Metróművészek

Brooklyn utcáin szintén fejlődésnek indult a mozgalom. Több tucatnyi aktív falfirkász tevékenykedett, akik számára egyszerre egyesítő és kommunikációs szereppel is bírt a New York-i metróhálózat. Hamarosan megindult a versengés az egyes városrészek között. A graffiti az utcákról egyre inkább a metróra összpontosult. Ekkoriban az „írás” elsősorban a névjegyek felírását jelentette (ez a „tag”, amit magyarul teg-nek ejtünk), és a játék arra ment ki, hogy minél több helyen megörökíthessék magukat a firkászok. A tag szó maga is több jelentéssel bír a graffiti világában, ezeknek csak egyike a firkász kézjegye, amely névtelenséget biztosít a számára. A falfirkászok már a korai időkben is gyakran verődtek csoportokba, az egyik ilyen csoport („crew”) TAG néven örökítette meg magát a falakon, választott nevük, a Tuff Artist Group rövidítéseként. A nevüket megörökítő utcai művészeket azóta is gyakran illetik a „tagelő” elnevezéssel. Maga a taggraffiti, tehát a „művésznevek” falra festése elsősorban a társak elismerésének kivívását célozza, éppen ezért legfőbb célja, hogy a tagelő minél gyakrabban, és ha lehet, minél veszélyesebb (nehezen megközelíthető, könnyen leleplezhető) helyeken „bombázzon”. Természetesen minél tovább fennmarad a firka anélkül, hogy átfestenék, annál nagyobb a tisztelet - de hát mi tart örökké? Az egyéni tagek mellett megjelent a gang-graffiti, melynek célja inkább a banda uralmi területének kijelölése. Itt a tagek elsősorban figyelmeztető erővel bírnak: jobb lesz távol maradni az adott környékről. A ganggraffiti egyes esetekben elkövetett bűncselekményekkel is dicsekedhet. 
New Yorkban a graffiti egyik fő célpontját a metrókocsik jelentették. A futó kocsik megjelölése után a firkászok hamar rájöttek, menynyivel termékenyebb munka a garázsban veszteglő kocsik festése: sokkal rövidebb idő alatt sokkal több kocsit lehet befesteni, ráadásul jóval kisebb a lebukás kockázata is. Fontos állomása a New York-i graffiti történetének Hugo Martinez tevékenysége. 
A New York-i szociológushallgató, felismerve, hogy az underground kultúrában gyökerező graffiti művészi értékeket is hordozhat, a hetvenes években megalapította a United Graffiti Artists csoportot. A csoport a legjelentősebb „metróművészek” alkotásait próbálta beemelni a hivatalos művészet keretei közé, a Razor Galleryben rendezett kiállításaival.

Buborékok, nyilak és hullámok

A kezdeti korszak után elindult a tagek egyénítése, a kalligrafikus, különféle motívumokkal díszített betűk kialakítása - a fejlődést stílusok sokasága mutatja. A látvány mellett sokszor a jelentés is fontos: így például a koronamotívum azt jelenti, hogy a névjegy tulajdonosa magát királynak tekinti. A graffiti amerikai történetének egyik leghíresebb ábrája talán „Stay High 149” névjegye, aki a H vízszintes vonalát egy Joint cigivel helyettesítette (neve egyébként annyit jelent: maradj belőve), és a Magyarországon is vetített Angyal sorozat glóriás pálcikafigurájával egészítette ki kézjegyét. 
Az úgynevezett „scale” stílus a betűket megnövelte, a hagyományos festékszórófejek vékonysága miatt azonban ez kevésbé volt látványos. A betűk ezért egyre vastagabbak lettek, és hamarosan más színű kontúrt is kaptak, ami sokkal nagyobb figyelmet vonzott - hiszen ez az, amiért a graffiti-művész dolgozik. A különféle dizájnoknak csak a képzelet és a kreativitás szab határt. Mindez persze helyet is kíván magának - mi sem természetesebb, mint hogy hamarosan egész metrókocsikat festettek meg a kreatív New York-i fiatalok, tetőtől talpig. Innen már igazán csak a teljesség igénye nélkül lehet utalni a különféle stílusok kialakulására: a „bubble” buborékbetűi kerekded, élénk színű formákat hoztak be, majd a nyilak, hullámok, csavarok áradata következett, melyek egyre bonyolultabbá válva a mechanikus vagy vad stílus megalapozói lettek: e szögletes, sovány betűk olyan mértékben folynak egybe, hogy avatatlan szemmel nagyrészt el sem lehet olvasni őket. 

Turistaút festékszóróval

A New York-i graffitiművészek élete nem volt unalmas, már csak azért sem, mert hosszú éveken át folytattak harcot a városi hatóságokkal a metrókocsikért - a harc hol erre, hol arra látszott eldőlni, mindenesetre mindkét fél rendesen tartotta magát. A belevaló firkász számára egyébként is minél nagyobb a lebukás veszélye, annál izgalmasabb a feladat. Abban az időben, amikor a metróvállalat csődhelyzetben volt, virágkorát élte a metrófestészet, különösen a tetőtől talpig öltöztető változat. 1977-ben azonban a közlekedési vállalat elsődleges feladatává tette az illegális képek eltávolítását, amit elég nagy sikerrel is végzett. Később, amikor már a kocsiszínek is szigorú védelmet kaptak, sokan elvesztették harci kedvüket a korábban aktív rajzolók közül, már csak azért is, mert sokak szerint a graffitiművész legfőbb ismertetőjele, hogy metrókocsikat fest. A nyolcvanas évek végén aztán a New York-i közlekedési vállalat „tiszta vonat” akciója végleg ellehetetlenítette a graffitinek ezt az ágát. 
Addigra azonban a graffitinek jutó figyelem, valamint a hip hop-láz átsegítette a gettóművészetből kinőtt graffitit az óceánon, és Európában is egyre népszerűbbé tette. A nyolcvanas években számos amerikai graffitiművész látogatott Európába. A falfirka európai szerelmesei mindent megtettek, hogy kapcsolatot teremthessenek amerikai bálványaikkal, és a mozgalom szülőföldjén „bombázhassanak” - még ha a graffiti múlandó dicsőséget is hoz. Az amerikai „ősök” valóságos zarándoklatokat szerveztek európai követőik számára, akik olyan sikeresen bombázták rajzaikkal New Yorkot, hogy mindenki azt hitte, született New York-iak firkálják a várost. A lelkesedés odáig ment, hogy egyes európaiak mindent megadtak volna, hogy egy amerikai graffitist vendégül láthassanak: fizették akár az utat, a szállást és a festéket is, ami szintén nem olcsó mulatság. 
Az alacsony jövedelmű, elsősorban a New York-i fekete gettókból származó nagyvárosi fiatalok lázadását jelképező graffiti mára minden faji és anyagi határt áthág. Amerikában egyes felmérések szerint a graffitivel foglalkozó fiatalok mintegy fele ma fehér közép- vagy felsőbb osztálybeli családokból jön. Bár a graffiti New Yorkban ma is szorosan kötődik az „inner city” kultúrájához, nem szokatlan az sem, hogy egy 27 éves bróker BMW-n érkezzen a tett színhelyére, néhány flakon festékkel a csomagtartóban.


Firkaverseny

A New York-i Razor Gallery megalakulása óta világszerte számos próbálkozás születik arra, hogy a graffitit beemeljék a hivatalos művészet falai közé. Magyarországon az elmúlt években több graffitiversenyt is rendeztek, többek között a Pólus Centerben és a Városmajorban, de érdemes megemlíteni a Korszakváltó Csoport kezdeményezését is: a szabadtéri képzőművészeti rendezvényeiről híres, festőművészekből álló csoport idén nyáron Győrben adott alkalmat arra, hogy a nagyközönség is képet alkothasson a városi vandalizmus és a profi graffiti közötti különbségről. A csoport vállalta egy lerobbant győri aluljáró „képesítését”. Az önkormányzat elfogadta az ötletet, és egy éven át biztonsági emberek fogják vigyázni az egykor koszos, mállott falú aluljárót, ahol most több mint ezer négyzetméteren látható a művészi graffiti színe-java.


Graffiti megrendelésre

A graffitinek nemcsak a stílusokat, hanem a felírás célját tekintve is számos formája van. A taggraffiti mellett jelen vannak a szöveges üzenetek is, amelyek nem ritkán politikai tartalmat hordoznak. Ez a talán a legkevésbé stílushoz kötött, nagy múltra visszatekintő formája a falfirkának, amely elsősorban a tartalomra, kevésbé a látványra koncentrál. Szintén nem ritka, hogy gyűlöletkeltő szövegek kerülnek a falra, ezek elsősorban egyes kisebbségek ellen irányulnak, és ugyancsak világjelenségnek tekinthetők. Bár a firkászok között is megvannak az íratlan szabályok, aki végigsétál a nagyvárosi utcán, nem sokat érzékel ezekből. Úton-útfélen, mindenféle épületen ott vannak a firkák - pedig egy magára valamit is adó, „komoly” firkász nem fest akárhova, különösen nem műemlékekre, templomokra. Ezt azonban sokan nem tudják, állapítja meg a külső szemlélő. Az ilyeneket állítólag a kezdő játékosok, a toyok csinálják, akiknek az igazi falfirkászok előtt nincs is nagy becsületük. 
Bár a graffiti egyik lényeges vonása éppen az anonimitás, az ember mégiscsak kíváncsi néha, kik is „dekorálják” napról napra megújuló módon a várost. Nos, Hajdú József Ferenc felmérése szerint, aki hosszú évek óta kutatója a magyarországi graffitijelenségnek, és számos cikke és tanulmánya mellett szakdolgozatot is írt e témában, a firkászok között Magyarországon is képviselteti magát minden korosztály és réteg. Firkál tehát a hároméves, és firkál a hatvanéves, de a nagy átlag természetesen kamasz és fiatal felnőtt, változatos szociális háttérrel. Ami valószínűleg mindannyiukban közös, az az átlagon felüli közlési vágy. Túllépve a jelenlétet jelző tagen, a falfirka sokszor rejtett üzenetet hordoz. Írnak a firkászok egymásnak és másnak is: „Boldog szülinapot”, „Ez a rajz az anyukám emlékére készült, ne fedd át!”, „A nikotin drog”. Megszólítják a közönséget - a legtöbben emlékszünk még talán a provokáló „Gondolkodtál ma már?” szövegre, mely mára klasszikussá vált. Ott van persze a „Szeretlek Maca” is, az obszcén szövegek, a politikai graffitik, és azok, amelyekről a gyanútlan szemlélő nem is gondolná, hogy éppen drogelosztó helyekhez irányítanak. A drogfogyasztásra egyébként számos szöveges graffiti buzdít, egészen nyíltan, injekciós tűvel és útbaigazító nyilakkal, és a falakra pingált szépséges növényi levelek sem a vázába valók, sokkal inkább elszívásra. Jelen vannak a drogellenes falfirkákat készítő csoportok is - néha. Szintén a deviáns oldal alkotásai közé tartoznak a nagy gonddal megfestett, űrlényekkel és démoni alakokkal díszített falak - ezek különösen hatásosak sötét villamosmegállókban, késői hazatérők ijesztgetésére. Hajdú József sem tagadja, hogy a falakat „olvasva” megtaláljuk a sátánista, rasszista üzeneteket, képben és szövegben egyaránt. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a graffitisek jelentős része valóban nem rongálni, hanem dekorálni igyekszik (más kérdés persze, hogy e szándékában megegyezik-e a vizuálisan néha igencsak szenvedő többséggel). Ők azok, akik azt is megteszik, hogy „elkérik” a falakat, illetve eleve nem épületeket céloznak meg, hanem tűzfalakat, gyárfalakat, amelyeket néha már-már csak a többszörös festékréteg tart egyben. Akadnak megrendelések is, ilyen például az a csillaghegyi háztulajdonos, akinek kerítését rendszeresen összerondították - ezért gondolt egyet, és megrendelte a festést.