Vissza a tartalomjegyzékhez

Kárpáti György
A celluloid halála

Nem újdonság a vásznon a számítógéppel animált háttérben számítógépes szellemek és emberek küzdelme. A fantasy műfaját megújító (?) technológia olyan dolgokat képes megmutatni, amik nem érnek fel a maszkba, maskarába beöltözött emberekkel. (Jó példa erre a Csillagok háborúja legutolsó epizódja, a Baljós árnyak.) Fenntartásaim csak erősödtek a nézőtéren, amikor a fináléban igazi nosztalgikus C64 grafikai megoldások ijesztgették a közönséget. Mert a szörnyektől, szellemektől, múmiáktól nem igazán jött lázba az ember. Miért is tette volna? „A múmia visszatér” nem ezt akarja elérni; egyszerűen az ipari filmtermelés és haszonvadászat tökéletes példázatául szolgál.

A rendező, Stephen Sommers egészen pontosan akkor tudta meg, hogy a filmjéből folytatást fog készíteni, amikor a bemutató hétvégéjén egészen elképesztő bevételi számokat regisztráltak a forgalmazók. Az Indiana Jones figurát koppintó főhős, Brendan Fraser bár kissé idegenül mozgott a század eleji hacukában, és bárgyú vigyora közel sem volt olyan sármos, mint a legendás Harrison Ford megformálta elődjének, a közönség mégis imádta poénjait és hihetetlen kalandjait a múmiák földjén. Nosztalgia? Kalandvágy? Inkább mindkettő. A nézőknek szükségük van egy adrenalin-fokozó kalandorra, aki mint a hétvégi tévésorozatokban, újra és újra feltűnik a vásznon. 
Ahogy mondani szokás, a film folytatásért ordított, elvégre ez tényleg egy olyan történet, amit a végletekig lehet ragozni. Ha Harrison Ford felett nem járt volna el az idő, és Steven Spielberg nem lenne olyan elfoglalt, akkor valószínűleg sosem találkoztunk volna a Múmiával és társaival. Indiana kalandjai viszont kihűltek, és a pimasz váltás már másodszor fut, menekül, poénkodik a vásznon.
A kifejezetten szórakoztató első rész után összedobott második epizód minden részletén látszik: fércmunka. Ha az elsőnek még volt valami történelmi alapja, a másodikban ez a „veszély” egyáltalán nem fenyeget. A végeredményt tekintve ugyan teljesen mindegy, hogy a skorpiókirály Imothep, vagy maga Ozirisz riogatja a jónépet, de hát legalább az illúzióra adtak volna. A logikai ellentmondásokon és elrugaszkodott történeten túl, a kreált világ, a hétéves, óegyiptomiul tudó kissrác, a Münchausen báró kalandjaiból ismerős léghajó és a lapos poénok egyértelműen jelzik, minden azért van így, hogy a film ne legyen korhatáros. Mert abban az esetben az Egyesült Államokban eleve bukásra volna ítélve. Így viszont a bugyuta megoldások olyanok, amiken egy számítógépen edződött gyerek csak mosolyog. A történet nélküli történet lezárásaként pedig az utolsó évek legsilányabb számítógépes grafikai megoldásán borzonghatunk. Tökéletes marketingfogás. És működik: a film a budapesti mozik toplistáján az élen áll.
A képtelenség közepette pedig ott ül a lesajnált néző, és azon töpreng, mit is keres ő itt. És azon, hogy vajon mi lesz a készülő (mert lesz!) harmadik rész címe. A celluloid halála elég kifejező lenne…