Vissza a tartalomjegyzékhez

Surjányi Csaba
ZÜgynökből apostol

Minden túlzás nélkül állítható, hogy egy társzoszi születésű farizeus, Saul gyakorolta a legnagyobb hatást az európai kereszténység kialakulására. A család Kilikia tartomány fővárosának tehetős polgárai közé tartozott. Római polgárjoggal rendelkeztek, ami egy embert akkoriban magasan társai fölé emelt a polgárjoggal együtt járó kiváltságok következtében. A szülők nem sajnálták az áldozatot az ifjú Saul karrierjének megalapozására: Jeruzsálembe küldték tanulni a legnevesebb rabbihoz, Gamaliélhez, aki a híres Hillél unokájaként a farizeus mozgalom akkori vezetője volt. Iskolájában ezer fiatal zsidó rabbinikus tudományokat tanult, másik ezer pedig a klasszikus görög kultúrát tanulmányozta. Későbbi leveleiből és beszédeiből úgy tűnik, Saul mindkét kurzust elvégezte. Egy oxfordi professzor szerint ez a mai rendszerben öt diploma (!) megszerzésének felel meg.


A damaszkuszi Egyenes utca ma. Itt kezdődött a misszió Fotó: Reuters

Saját bevallása szerint Saul „szerfelett rajongott” vallásának tradíciói iránt. Olyan ambiciózus és tehetséges tanítvány volt, akinek a felemelkedése szinte magától értetődőnek tűnt. Amikor a „nazarénus eretnekség” - ahogy eleinte a kereszténységet nevezték - felütötte a fejét, és terjedni kezdett (az i. sz. 30-as évek elején), Saul még csak húsz év körüli ifjú volt, mégis részt vett a korabeli „parlament”, a Szanhedrin döntéshozó testületének munkájában. Amikor a fiatal jeruzsálemi gyülekezet egyik diakónusát, Istvánt halálra ítélték, ő is megszavazta a döntést. Ez az első pillanatkép, amelyet a Biblia a későbbi hősről közvetít. Mint látjuk, semmi előjel nem utalt arra, hogy ez a Saul nevű ifjú néhány évtized alatt Pál apostol néven felforgatja az egész Római Birodalom vallási életét, és még személyesen Néró császár előtt is azt az evangéliumot fogja képviselni, amelynek egyik korai hirdetőjét halálra köveztette. 
Sőt, Saulnak a kereszténység elleni fékevesztett dühe számos további áldozatot is követelt. A társzoszi „ifjú titán” a jeruzsálemi kereszténység kapcsolatrendszerét házról házra járva felgöngyölítette, és számos hívőt juttatott rács mögé, akik nem voltak hajlandók meggyőződésüket megtagadni. A középkori inkvizítoroknak ez a korai, igen eredeti előfutára hamarosan elérte, hogy a több ezer fős jeruzsálemi keresztény közösség jelentős többsége visszahúzódott vidékre, illetve külföldre menekült. A városban a tizenkét apostolon és Jézus szűkebb tanítványi körén kívül nem sokan maradtak. 
Pál később maga ismerte be, hogy lelkiismeretét az első mártír vérén túl további halálos ítéletek is terhelték (lásd Apostolok cselekedetei 26,10). De bosszúszomját még ez sem csillapította. Amikor megtudta, hogy a keresztények Damaszkuszba is eljutottak, a jeruzsálemi vallási elöljáróság írásos felhatalmazásával a kezében nyomukba eredt, hogy megfelelő karhatalommal megerősítve elfogassa, és ítéletre Jeruzsálembe hurcoltassa Jézus követőit. 

A pálfordulás

Semmi kétség, hogy önként vállalt küldetését sikerrel teljesítette volna - de egy dologgal nem számolt. Pedig mestere, Gamaliél arra figyelmeztette az egész Szanhedrint, hogy a Jézus nevét hirdetőket ne üldözzék, mert még nem ülepedett le az események pora: a názáreti Jézus szerepét néhány hét távlatából még nem lehet történelmi perspektívából szemlélni. Mivel farizeusi szempontból még azt sem lehetett kizárni, hogy a názáreti tényleg Isten küldötte volt, arra intette társait - köztük Sault is: „Hagyjatok békét nekik [az apostoloknak]… nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak találtassatok.” (Apostolok cselekedetei 5,38-39)
A zelóta érzelmű társzoszi ifjú azonban ebben nem hallgatott tanítójára, így a vége az lett, hogy a Damaszkusz felé vezető úton, nem messze a várostól beteljesedett rajta az öreg rabbi bölcs intése: frontálisan ütközött a feltámadott Jézussal. „Saul, Saul, mit kergetsz engem?” - szegezte neki a kérdést a Messiás, így vállalva felbonthatatlan közösséget üldözött és veszélyben lévő tanítványaival (Apostolok cselekedetei 9. fejezet). Az átmenetileg megvakult fiatalembert kézen fogva vezették be a városba, ahol a város főutcáján, az Egyenes utcában egy Júdás nevű ember házában talált szállásra. Ide küldött hozzá az Úr egy Anániász (Chananjá) nevű tanítványt, aki a Szent Szellem által további útmutatásokat adott neki elhívásával kapcsolatban, majd imádkozott a gyógyulásáért. Pál szeme megnyílt, betelt Szent Szellemmel, alámerítkezett vízben, és azonnal prédikálni kezdte, hogy Jézus a Messiás. 
Azóta is sok keresztény találgatja, miért éppen őt választotta ki Isten Fia, hogy az ő nevét képviselje, és üzenetét hirdesse „a nemzetek, királyok és Izrael fiai előtt” (uo. 15. vsz.). A választ egyedül Isten tudja. Annyi bizonyos, hogy az ifjú farizeus „ellenállhatatlan ajánlatot” kapott Jézustól: „nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod” (uo. 5. vsz.). Más szavakkal: „Ha nem azt csinálod, amit én mondok, hanem rúgkapálsz, erőszakkal foglak arra kényszeríteni, hogy úgy is azt tedd, amit akarok!” 
Pál tudta, amit sok modern ember már nemigen: az ösztöke hosszú, hegyes, fémből vagy fából készült célszerszám, amellyel a csökönyös igás állatokat szokás biztatni. És hogy ez mit jelenthet „isteni változatban”, arra már nem volt kíváncsi. Hogy vajon a damaszkuszi pofonon kívül mégis belekóstolt-e, avagy sem, erről nem olvashatunk, körülbelül húsz évvel később azonban így ír: „Ha az evangéliumot hirdetem, nem dicsekedhetem, mert szükség kényszerít engem. Jaj, ugyanis nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem!” (Korinthosziakhoz írt 1. levél 9,15)
Pál apostol elhívása tehát nem a lelkipásztori hivatás nemes lelkületből való felvállalásának romantikus receptjét követi. Itt a kezdeményezés és az irányítás végig az Úr kezében volt, aminek meg is lett a látszatja: ezen az egy emberen keresztül Isten nagyobb munkát végzett el a nemzetekben, mint kortársain, a Tizenkettőn keresztül együttvéve.
Ennek megfelelően a damaszkuszi látogatás is viharosra sikerült. Először a hívők ijedtek meg attól, hogy az, aki az ő elfogatásukra érkezett a városba, most szenvedélyesen prédikálja a megfeszített Krisztust, azután a helyi vallási vezetést zaklatta fel mélyen, mikor látták, hogy a frissen megtért Pál szolgálata milyen frenetikus hatást vált ki hallgatói körében. Hamar ki is mondták rá a halálos ítéletet. A tanítványok éjjel egy kosárban eresztették le a városfalon, mert a kapukat éjjel-nappal fegyveresek őrizték, hogy elfogják. 
A Jeruzsálembe visszatérő Saul ott sem talált bizalmasabb fogadtatásra. A legtöbben beépített embernek vélték, de volt egy Barnabás nevű ciprusi lévita, aki felkarolta, és összeismertette a jeruzsálemi gyülekezet vezéregyéniségeivel, Péterrel és Jakabbal. Miután azonban több jeruzsálemi zsinagógában is igen erőteljesen prédikálta Jézust Messiásként, a hellenizált zsidók - akik farizeusként is, keresztényként is ellenséget láttak benne - gyilkos tervet készítettek ellene (ez valahogy végigkísérte egész pályafutását!), ami elől először Cézáreába menekült, majd visszahúzódott szülővárosába, és ott folytatta működését. 
Néhány év múlva váratlan vendége érkezett: Barnabás látogatta meg, akit közben Jeruzsálemből Szíria fővárosába, Antiokhiába küldtek, amely egyben a Római Birodalom harmadik legnagyobb és legtekintélyesebb városa is volt. Antiokhiában jelentős zsidó közösség élt, de érdekes módon a Jeruzsálemből és Júdeából ide kivándorló keresztények nemcsak közöttük, hanem a görög lakosság köreiben is nyitott szívekre találtak az evangélium üzenetével. Jelentősebb számban itt tértek meg először nem zsidó származásúak, és innen ered Jézus követőinek „keresztény” (szó szerint: krisztusi) elnevezése is. Barnabás, aki ismerte Pál elhívásának részleteit, úgy érezte, hogy barátja pontosan az Antiokhiában szükséges munkára lett kitalálva Istentől. 
Úgy esett, hogy néhány éven át Sault is ott találjuk az antiokhiai gyülekezet vezetőségében. Barnabással együtt ő volt a jeruzsálemiek megsegítésére szervezett első segélyakció kivitelezője is. De a java még csak ekkor kezdődött. 

A missziós utak

Az antiokhiai gyülekezet vezetősége kapta Istentől azt a megtisztelő feladatot, hogy Pált apostoli szolgálatba helyezze (az ógörög aposztolosz jelentése küldött, követ). Első útjára, amely Ciprusra és Kis-Ázsia egyes városaiba vezetett, még Barnabással együtt kapja megbízatását, de végig ő a domináns kettejük között. 
Ciprus akkori fővárosában, Páfosz városában máris Sergius Paulus prokonzulnak, a térség legbefolyásosabb politikai szereplőjének sikerült prédikálniuk. Egy szintén zsidó származású hamispróféta mágus azonban mindent elkövetett, hogy megakadályozza a rangos római megtérését. Ekkor azonban Pálon keresztül közbelépett Az, aki annak idején Damaszkusznál megállította őt: Pál átka azonnal megült Barjézuson, megvakult egy időre, és megszégyenülve elvezették (ám belőle mégsem lett apostol!). A prokonzul pedig Isten erejét látva Krisztus követőjévé vált. Harmadik útitársuk, Barnabás unokatestvére, János Márk, képtelennek bizonyult arra, hogy az átélt szellemi konfliktust feldolgozza: visszafordult Jeruzsálembe, így tovább már csak ketten mentek. 
A piszidiai Antiokhiában, majd a lükaóniai Ikóniumban, Lüsztrában és Derbében folytatott tevékenységük során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az isteni üdvterv megvalósításában fordulat kezd beállni. Pál egész életében hűségesen próbálta hirdetni az igét a zsidóknak. Ennek oka az isteni kiválasztás iránti tiszteletadás mellett az is lehetett, hogy így látta biztosíthatónak, hogy a frissen alapított gyülekezeteknek lesznek helyi igehirdetői. Ugyanakkor kijelentést nyert Istentől, melyet maga is többször megfogalmazott, hogy a nemzetek sokkal nyitottabban fogadják az evangéliumot, mert Izrael fiainak a szívét Isten maga keményítette meg, hogy mint nép csak a végső időkben nyíljanak majd meg Jézus üzenete felé. 
Ennek megfelelően tevékenysége rendszerint a következő „forgatókönyv” szerint ment végbe: prédikálás a zsinagógában ŕ tömeges érdeklődés, a pogányok részéről is ŕ esetleg valamilyen csoda vagy gyógyulás ŕ a zsidó vallási elit konspirációja ŕ menekülés. Az apostolok hányatott sorsát jelzi, hogy például Lüsztrában egy csodálatos gyógyulás miatt először isteneknek (Juppiter, ill. Mercurius) nézték őket, és felkoszorúzott bikákat akartak nekik áldozni, pár nap múlva pedig megkövezték Pált, annyira, hogy nem lehetett tudni: csak majdnem meghalt, vagy meg is halt, és a tanítványok imájára támadt fel. Mikor visszatértek Antiokhiába, az ottaniak nagy örömmel fogadták a sok új megtérő hírét, de rögtön új problémák is felmerültek: vajon a sok pogány háttérből megtért hívőnek fel kell-e vennie magára a zsidó vallási identitást ahhoz, hogy az üdvösség útján járhassanak? A kérdést a jeruzsálemi apostolok gyűlése döntötte el körülbelül i. sz. 49-ben: „Nem kell háborgatni azokat, akik a pogányok közül térnek meg Istenhez; hanem írjuk meg nekik, hogy tartózkodjanak a bálványok fertelmességeitől, a paráznaságtól, a fúlva holt állattól és a vértől.” (Apostolok cselekedetei 15,19-20) Pál és Barnabás nemcsak Antiokhiába vitte el a döntés örömhírét, hanem Pál megírja legelső levelét Galácia gyülekezeteihez (Piszidia és Lükaónia tartományai ugyanis etnikailag ehhez a Galliából áttelepült kelta nép által lakott területhez tartoztak akkoriban). 
Hogy mondandójának még nagyobb nyomatékot adjon, Pál hamarosan újra felkereste ezeket a gyülekezeteket. Mivel Barnabással összekülönböztek Márk ügye miatt, egy Szilász nevű kereszténnyel indult útnak, majd Derbében azt a Timotheoszt is maga mellé vette, aki a későbbiekben leghűségesebb munkatársának bizonyult. Ennek a második missziós útnak (kb. 49-től 52-ig) az a korszakalkotó jelentősége, hogy Pált Isten egy látomáson keresztül átirányítja Európa akkori szívébe. Apostoli munkája következtében gyülekezetek jönnek létre Filippiben, Thesszalonikában, Béreában, Athénben és Korinthoszban. Ennek az útnak az egyik csúcspontját jelenti, hogy az európai civilizáció szülővárosában, Athénban, a híres Areioszpágoszon görög filozófusoknak arról beszél, mi Isten terve a nemzetekkel. Kifejti, hogy míg a görögök filozófiájukkal eljutottak arra, hogy van egy olyan legfelsőbb isten, akit képtelenek megismerni, Pál épp ezt az Istent hirdeti nekik, akivel Fián, a Messiáson keresztül most végre megismerkedhetnek. 
Pál szolgálatának egyik legnagyobb vívmánya, hogy a feslettségéről és gazdagságáról híres Korinthoszban több ezer fős gyülekezetet alapít. Innen írja meg egyébként két levelét is Thesszalonikába, ahol előzőleg mindössze három hét leforgása alatt képes volt egy gyülekezetet létrehozni - jóllehet éppen e körülmény miatt nagyfokú aggódás és bizonytalanság emésztette értük, miután a szokás szerint hamar fellángoló üldöztetés távozásra kényszerítette tőlük. Ez a féltés volt a két levél megírásának fő indítéka. Végül aztán Efeszosz érintésével Jeruzsálemen keresztül kanyarodik vissza Antiokhiába. 
Harmadik útjának (kb. 53-57) fő célja az efeszoszi gyülekezet alapítása volt, és ez olyan sikerrel járt, hogy az ottani közösség évszázadokon át meghatározó szerepet töltött be az egyházban. Az erre szánt több mint két év után még Akhája és Makedónia fentebb említett gyülekezeteit is végiglátogatta, miközben végrehajtotta a második nagy adakozási kampányt a jeruzsálemi gyülekezet szegényeinek megsegítésére. Efeszoszból Korinthoszba, onnan pedig Rómába küldte híres leveleit. 

A börtönévek és a végjáték

Mint a Rómába írt levélből kiderül, Pál régi álma volt, hogy a birodalom fővárosában is hirdethesse az evangéliumot. Ehhez Isten zseniális, de igen meredek tervet adott át Pálnak. Harmadik útjáról Jeruzsálembe visszatérve elfogták, és szentségsértés, valamint lázítás vádjaival bíróság elé állították. Ő azonban római kihallgatói előtt római polgárjogával élve a császárhoz fellebbezett, így kétéves caesareai fogság után - melynek során sikerült magas rangú római tisztviselőknek, sőt a Heródes-dinasztia képviselőinek is hirdetnie az evangéliumot - hajóval Rómába küldték. 
A hajó Málta szigeténél elsüllyedt, de isteni segítséggel mindenkinek sikerült partot érnie. A kényszerpihenőt Pál a máltaiak megtérítésére használta fel. Végül Rómába is eljutott, és a hagyomány szerint sikerült Néró császár előtt is bizonyságot tennie. A caesareai és római fogság idején írta meg leveleit Efeszoszba, Filippibe, Kolosszébe és barátjának, Filemonnak, amelyeket egyszerre küldött el ugyanazzal a tanítványával. 
A rómaiakhoz írt leveléből az is kiderül, hogy a Birodalom legnyugatabbra eső tartományába, Hispániába (Spanyolország) is el akart menni. Hogy eljutott-e ide, nem tudni, de a római fogságból való kiszabadulása után biztosan alapított gyülekezeteket Krétán. Ide Titust küldte el, hogy a friss hívőket gondozza, és levelet is írt neki. Kedvenc tanítványát, Timotheoszt Efeszoszba küldte. Neki is címzett két levelet is, utóbbit már ismét római fogságból, amelyre a hatvanas évek második felében került sor; részleteiről nem sokat tudunk. Életművét megkoronázandó ekkor írta meg a Hébereknek címzett levelet a jeruzsálemi zsidósághoz (ismertebb nevén a Zsidókhoz írt levelet, jóllehet a kettő akkoriban nem ugyanazt jelentette: a „héber” kifejezést az akkori „ortodox”, azaz szigorúan törvényhű zsidókra használták). Bár a levél szerzőségét sokan megkérdőjelezik, mivel szokásától eltérően nem írta alá, stílusa, üzenete és fellépésének tekintélye egyértelműen Pálra utal. 
A hagyomány meglehetősen egybehangzó állítása szerint a nemzetek apostola Rómában halt mártírhalált a Néró-féle nagy keresztényüldözés alatt i. sz. 68-ban. Mivel római polgárként megillette a tisztességes kivégzés, nem feszítették keresztre, mint Pétert, hanem karddal ölték meg Mestere nevéért.
(a szerző teológus)