Vissza a tartalomjegyzékhez


Vallási hidegháború

Véglegesült a patthelyzet az egyháztörvény módosításáról született „háttér-alku” meghiúsulásával, így a módosítás részletes vitája érdemi változások nélkül zárult le a parlamentben. A Segítő Barát Munkaközösség mindenesetre ismét a kormány segítségére sietett, és nyílt levélben fordult a honatyákhoz az „ifjúság védelmében”. 

Szobota Zoltán

Az országgyűlés csütörtöki ülésén lezárult a lelkiismereti- és vallásszabadságról szóló törvény részletes vitája, a szavazásra három hét múlva kerül sor. A honatyák egyetlen MIÉP-es módosító indítványt tárgyaltak csupán Fenyvessy Zoltán tolmácsolásában, aki arról próbálta meggyőzni képviselőtársait, hogy a „destruktív szekták” rejtett tevékenysége könynyebben kiszűrhető, ha a vallás definíciójához hozzáillesztik: az illető világnézet „nem sérthet társadalmi érdeket” sem. Javaslatát a parlamenti bizottságok nem támogatták.
Szászfalvi László az MDF frakcióvezető-helyettese bejelentette, hogy pártja továbbra is az eredeti, kormány által benyújtott javaslatot támogatja, és a kialakult helyzet miatt indítványozni fogják a név szerinti szavazást.
A társadalom „megszavaztatása” is tovább zajlik, mivel a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség (MKDSZ) által kezdeményezett „szektaellenes” aláírásgyűjtés a múlt heti hivatalos lezárást követően mégsem fejeződött be, így a törvénymódosítást ellenző civil szervezetek sem hagyták még abba a voksok begyűjtését. Harrach Péter szociális és családügyi miniszter, az MKDSZ társelnöke a lezáráskor bejelentett nyolcvanezer szignóval szemben a Magyar Nemzetnek adott nyilatkozatában már százezer aláírásról beszélt, melyet „körülbelül két hét múlva” adnak át Áder János házelnöknek, a „másik oldalról” Buda Péter, az Emberi Jogok Határok Nélkül elnevezésű nemzetközi szervezet magyarországi igazgatója pedig ezt meghaladó számról tájékoztatta lapunkat.
A „szektaviták” fellángolásakor rendre felbukkanó Segítő Barát Munkaközösség nem először nyújtja segítő jobbját egy megfeneklett vallási vitához, hiszen már 1992-ben sajtókampányt gerjesztve sürgették a „családromboló szekták” törvényi korlátozását, majd 1993 februárjában nekik (is) köszönhetően zajlott a „destruktívszekta-vita” a parlamentben. Mostani levelükben ismét a gyermekeiket „elrabló és azokban visszafordíthatatlan pszichikai károsodást, személyiségváltozást” létrehozó „családromboló szekták” ellen kérik az Országgyűlés beavatkozását az „ifjúság iránt érzett közös felelősségre” hivatkozva. 
A szervezetet a rendszerváltás utáni magyar szektakampányok atyjának tekinthető Németh Géza református lelkész, az Erdélyi Gyülekezet néven bejegyzett kisegyház akkori vezetője 1991 októberében alapította meg két lelkésztársával, Szeverényi János evangélikus és Dobner Győző baptista lelkésszel. Utóbbi nemsokára kivált az egyesületből, mivel szerinte „Németh Géza nem megnyugtatta, hanem hergelte a szülőket, és állandóan rendőrségi akciókat sürgetett.” Az egyesület nem titkolt céljai ugyanis többek között: „a leleplező felvilágosítás”, „a bűnüldöző szervek mozgósítása”, „destruktív szekták elleni panaszokat fogadó hatóság felállítása”, „e szektákat propagáló rádió- és tévéműsorok elleni fellépés”, „e szekták áldozatainak deprogramozása”, „nemzetbiztonságilag veszélyes gazdasági és politikai behatolás semlegesítése” (Segítő Barát Munkaközösség Szándéknyilatkozata, 1992. november 16.).
1998 márciusáig bejegyzés nélkül tevékenykedtek, majd székhelyükként Németh Géza lakását jelölték meg, az Erdélyi Gyülekezet azonban néhány éve felkérte őket, hogy működésüket válasszák külön az egyház munkájától. A szétválást az is motiválhatta, hogy egyre gyakrabban tűntek fel szélsőjobbos megmozdulásokon, illetve személyiségek oldalán, így például hangadói voltak 1999 májusában a Magyarok Házában megrendezett Százezer szülő az őrület határán címet viselő szektaellenes, szélsőségesen uszító vitaestnek, melynek házigazdája az azóta már MIÉP-es képviselőjelölt Franka Tibor újságíró volt. Az agresszív köz- és médiaszerepléseikről elhíresült „anyukáktól” az sem idegen, hogy a témával foglalkozó tévéműsorok élő felvételeire váratlanul és persze hivatlanul betoppanva minősíthetetlen hangnemben és stílusban oktassák ki a nézeteikkel ellentétes állásponton elhelyezkedő vendégeket, szakértőket. A nyilvánosság elé lépett aktivisták „elrabolt” gyermekei kivétel nélkül nagykorú, többnyire családos emberek, egyetlen egy olyan regisztrált eset sincs, amely a „gyermekek” sérelmére elkövetett visszaéléseket bizonyítaná, így olyan sem, amelyben konkrét segítséget nyújtottak volna egy probléma megoldásához.
A szervezet közel tízéves pályafutása alapján többen vannak, akik olyan szektaszerű képződményről beszélnek, amely „jobbos” kapcsolatait politikai manipulációra és az egyházak közötti feszültségek szítására használja fel.


Király és helytartó

A Bibó István Társaság március 27-én tartotta nyilvános vitaestjét a Kossuth Klubban a vallási törvény módosítása kapcsán kialakult helyzetről. Bevezetőjében Kende Péter, a társaság elnöke úgy fogalmazott, hogy „az 1990. évi IV. törvény újdonság a magyar történelemben, hiszen senkinek sem oszt privilégiumokat. Ez a törvény tíz éve működik már különösebb galibák nélkül, tehát elérte célját.” 
Schanda Balázs, a kultusztárca főosztályvezetője, az indítvány kidolgozója úgy véli, hogy a világnézeti semlegesség nem egyenlő a közömbösséggel. Schanda szerint kétféle „illúzió” kapcsolódik a módosításhoz: „Vannak, akik megijedtek a vallási pluralizmustól, és most szeretnék látni ennek a kereteit, a kisegyházak pedig attól félnek, hogy a változtatások az ő korlátozásukat jelentik majd.” Felszólalásának zárszavában az aggódók megnyugtatására megjegyezte: „A módosítás a ténylegesen vallási közösségek számára meghagyná a státust.”
„Az állam átruház bizonyos feladatokat privilegizált egyházakra, tevékenységüket a költségvetésből finanszírozza, mindezekkel pedig egy nem objektív nimbuszba emeli őket” - értelmezte az egyházak helyzetének a rendszerváltás óta eltelt időben való alakulását Nacsády András, meghívott szabadkőműves vezető. Nacsády rámutatott, hogy Közép-Kelet-Európában a világnézeti semlegesség kérdését vizsgálva nem hagyható figyelmen kívül a nemzeti öntudatnak a vallással való összefonódása. Zárszavában kijelentette: „Új restauráció korát éljük, egyelőre még király és helytartó nélkül.”
Tomka Miklós, katolikus vallásszociológus előadásából megtudhatta a hallgatóság, hogy 1978-tól kezdődően folyamatosan emelkedő érdeklődés mutatkozik a vallásos élet megélése irányában. A szociológus értékelése szerint a harmincöt és a hatvanöt év közötti korosztály vallási érdeklődésének intenzitásában 1993-1994 táján beállt negatív irányú változás annak tudható be, hogy „más egyházra számítottak”. Az igazi emelkedés a harminc év alattiak miatt van - mutatott rá Tomka. Szerinte „az Alkotmány úgy tesz, mintha minden egyház egyféleképpen működne”, az 1990. évi IV. törvény pedig - „szerencsétlenül” - csak „egyfajta valláskategóriát csinál”, holott - véli a szakember - vannak „bürokratikus rendszerű”, és vannak „egymást ismerő” egyházmodellek.
Bulányi György páter közösségének több évtizedes hányattatásait ecsetelte (a Bulányi-féle közösségnek a mai napig nincs helye a római katolikus vallásfelekezeten belül - a szerk.), majd a különböző egyházak létszámarányával járó privilégiumok kérdését firtatva megjegyezte: „Csak a nagy létszámú egyházaknak van módjuk kártékonynak lenni.”