Vissza a tartalomjegyzékhez


Emberpiac

Célország lettünk. Egy új kistigris polgáraként írom ezt. A mallokban nyugati arcú emberek, az utak rendre újulnak, és fogkeféből is mind több lepi el a polcokat.

A jól húzó gazdaságnak most mégis a legesendőbb eleméről legyen szó: az emberről, aki a lapát nyelét fogja. A motívum nem osztályharcos, a szándék sem a prágai üvegtörőké. A téma objektív, az utcán található. Ácsorog kenyerére várva, lesi reménybeli mentorát, és a lassan gyarapodó polgár a reggeli Moszkva téren alig tudja kikerülni.
E ponton a kistigris-jelenség egy altételének kell színre lépnie, s ez az építőipar. Tudvalevő, ami volt: anyaghiány, sör és ücsörgés, valamint az elvégzendő munka iránti súlyos apátia. És ma éppen ez a sanyarú múltú iparág a hazai kapitalizmus legmenőbb bemutatóterme - szinte egy kólásdobozt sem lehet arrébb rúgni, hogy ne emelődaruhoz csendüljön. Építkezik az ország, de valami elképesztő ütemben.
Szemmel tartom a dolgot. Valahol paravánfalat húznak föl hirtelen, mögötte kráternyi gödör mélyül, hisz fundamentumot csak jól érdemes megvetni. Idővel betontömeg szökken a mélyből, az épület formát ölt; nyár heve, tél hidege még csak lassítani se tudja a lendületet. És nincs sör, ücsörgés, anyaghiány…
De van emberpiac. Nem az ókori Délosz szigetén, hanem az idomtalan téren, ahol a hatos megáll. Olyan, mint az értéktőzsde: internacionális. Eladnának ők is, románok, ukránok, külországi magyarok: munkájukat jó forintokért. A tér északi csücskén, ahol naponta átmegyek, e megtűrt intézmény fiók-részlege működik. A frissen érkezőket könnyű megismerni, elnyűtt bőrdzsekis, szövetpantallós nyáj. Elképednek a nagyváros nyüzsgésén, bámulják a szép kocsikat, a színes reklámokat, éppen mint mi - tíz éve a Mariahilfe-ren. És ha messzi tányérsapkát látnak, feltűnően visszanézegetve sétába kezdenek. A régebbiek már nem keresik a csoport védelmét, ők álruhások, kínai cuccban vegyülnek. A járdán elszóródva parázslik cigarettájuk, melósgöncük hónuk alá gyűrt szatyor helyett már sporttáskában pihen.
Valami belső hierarchia szabályozhatja a munkához jutás rendjét, mert az odakanyarodó autókat nem rohanják le egymást lökdösve. De azért ugrásra készen várják az ajánlatokat. Nyolcig számos irányfuvar indul a drága budai külkerületek felé. Nagy házaknál tengernyi a munka. Olasz csempék, krómozott csapok, kerti kandeláberek épülnek be kezük nyomán, minőségi anyagokat ismernek meg, új fogásokkal találkoznak, s aki figyel, sok mindent elleshet későbbi hasznosításra is. Tudást, tehát tőkét gyűjt, igaz, eközben a lehető legjobban kizsákmányolják. Pont ezt tették mai kenyéradóival olaszban, németben évtizede. S lám, most ők dirigálnak.
Hogy ez a derűs változat? A kevesek kitörési pontja? Valószínűleg. Ők viszont meglelik, amit a térség vezérei sok éven át elrejtve őriztek. Hogy nem csak államba kapaszkodva, rendszerbe simulva lehet megélni. Hogy az alulról kezdésben oly makacs életerő is benne lehet, ami képes szétfeszíteni a születési hely korlátait. És ez „Európa hátsó udvaraiban”, ahonnét az Emberpiac igavonói elindulnak, már nem is kevés.
(Pálfy Gyula)