Vissza a tartalomjegyzékhez

Jevgenyij Szatnovszkij
Nagy változások előtt a Közel-Kelet

A moszkvai Izrael-Közel-Kelet Intézet igazgatója a Novosztyi hírügynökség közreműködésével lapunk számára eljuttatott elemzésében azt állítja, hogy az oslói folyamat megszakadása után új erőviszonyok alakulnak ki a Közel-Keleten.

Jasszer Arafat többet harcolt ki, mint amit eredetileg akart: a Camp David-i találkozón Barak nagyobb engedményeket javasolt, mint annak idején Rabin és Peresz, azonban a palesztin vezető elutasította ezeket a javaslatokat, és a helyzetet saját forgatókönyve szerint alakította, amely az erőszak fellángolásához vezetett. A világsajtó közreműködésével Arafat művészien játszotta meg a „Dávid harca Góliáttal” kártyát, azaz hogy a palesztin Dávid elkeseredetten harcol az izraeli Góliáttal a függetlenségéért. Ezzel a palesztin vezető a világ közvéleménye előtt megnyerte az információs csatát, amelynek Izraelre gyakorolt hatását nem szabad lekicsinyelni. Izrael a konfliktusban nem tudja realizálni - elsősorban katonai - fölényét, mivel igyekszik óvni polgárai és katonái életét. A szembenállás főként az arab országok - elsősorban Szaúd-Arábia - részéről jelentős előnyöket juttat a palesztin felső vezetésnek az áldozatokért nyújtott kompenzációként. Bár a jelen helyzet az amerikai vagy európai mentalitás szerint nem tekinthető normálisnak, viszont lehetővé teszi, hogy a palesztin vezetők megindokolják az áldozatokat az azokat elszenvedő emberek és családjaik számára, amivel valójában ösztönzést nyújtanak a további öngyilkos akciókhoz.
A palesztin vezér azon reményei, hogy a tömeges áldozatok láttán a nemzetközi erők közbeavatkoznak, nem valósultak meg, ami elsősorban az izraeli katonák kitartásának köszönhető. Egy hónappal az összetűzések kezdete után az sem valószínű, hogy Arafatnak sikerül a régiót bevonni egy háborúba.
Oroszország helyzetét a konfliktus megoldásában nem szabad alábecsülni. Bármilyen paradoxon, de a Szovjetunió a maga idején az általa is támogatott szélsőséges erőkkel és áramlatokkal szemben egyfajta visszatartó tényezőként is hatott. A hidegháború idején ezek az erők vagy Moszkvára vagy Washingtonra tekinthettek csak.
A Szovjetunió szétesése után Oroszország csak az egyik résztvevője maradt a közel-keleti békefolyamatnak, mondhatnánk kisebb résztvevője. Arra hivatott, hogy érdekszférájában és lehetőségének keretei között kibékítse az ellenséges feleket, de nem osztozhat az USA vagy Európa felelősségében.
A Szovjetuniótól örökölt jó arab és palesztin kapcsolataival együtt Moszkva gyümölcsöző viszonyt tart fenn Izraellel, és tekintettel kell lennie az ott élő mintegy egymillió oroszajkú kivándoroltra is. Oroszország és Izrael érdekazonossága egyre inkább érezhető az iszlám szélsőségesek elleni harcban. Ezeknek az erőknek a számára a palesztin szembenállás megszűnése egyben az „iszlám dzsihád” alaptalanná válását is jelentené, melyet most az iszlám világ legtöbb állama támogat.
A jelenlegi konfliktus tükrében meglehetősen pesszimistán látom az események további menetét. Jasszer Arafatnak sikerült mindaz, ami korábban egyetlen izraeli politikusnak sem: tevékenységére válaszul kezd Izraelben kialakulni egy széles nemzeti konszenzus a palesztinokkal való viszonyról. Mindezek eredményeként - jobbról és balról is - nagy az izraeli társadalom nyomása a nemzeti egységkormány megalakítására. Minél tovább húzódik a konfliktus, annál nagyobb az esély ennek létrejöttére.
Szemmel látható, hogy a sok áldozatot követelő ellenségeskedés a felek között új erőviszonyok kialakulását fogja eredményezni. Úgy tűnik, hogy ennek eredményeképpen ki fog szorulni Arafat a tárgyalási folyamatból.
A korábbi, oslói folyamaton alapuló végleges rendezés aligha következik be, inkább várható Izrael és Palesztina különválása - az eddigi gazdasági, közlekedési, technikai és egyéb kapcsolatok megszakítása vagy jelentős beszűkülése mellett. Izraelnek pedig, bármilyen nehéz, reális és védhető határokat kell meghúznia a palesztinokkal szemben.