Vissza a tartalomjegyzékhez

Seregi Károly
Tisza István üzenete

A századfordulók politikusai gyakran kényszerítő vágyat éreznek az összegzésre. Ehhez politikai példaképek arcképcsarnokát állítják a közvélemény szeme elé, ahogy régi magyar nemesi kúriák falaira aggatták a család őseinek jól-rosszul megpingált arcmásait. Tisza István szobrát Orbán Viktor miniszterelnök avatta fel, s az ünnepségen több miniszter is részt vett. Ez a kormányfői gesztus figyelemre méltó üzenetet hordoz mindazok számára, akik a közügyek demokratikus intézését az utóbbi tíz év politikai átalakulásának törékeny, de sérthetetlen gyümölcseként akarják megőrizni.

Tisza István politikai hitvallása és ebből táplálkozó tettei már életében két táborra osztották a közvéleményt. Egyesek rajongtak érte, mások szenvedélyesen gyűlölték. Kálvinista neveltetése erős küldetéstudatot fejlesztett ki benne, miszerint a „Gondviselés rendelése” szerint az ő feladata a nemzet fennmaradásának szolgálata. Ady egyenesen így írt Tisza küldetéses meggyőződéséről: „Gróf Tisza István úgy jár-kél, úgy szövi a jövő fátylát, mintha Attila és Árpád egyenesen őt bízták volna meg, Csaba közvetítvén az üzenetet, a magyarság megtartásával. Tévedés, gróf úr, szabad birtokot szerezni, lapot csinálni, sőt bankot és politikát is, de a magyarság sorsát a kutya se bízta önre, ez csak csőd esetén történhetnék meg - szükségből.”
A költő szavait félelmetesen pontosan igazolta az idő, amikor Tisza az első világháború kitörésekor éppen a magyar miniszterelnöki székben ült.
A gróf nem szerette a budapesti progresszív értelmiséget, s különösen haragudott Ady Endrére, akit a magyar kultúra pálmafáján élősködő levéltetűnek nevezett. Ady sem fukarkodott a jelzőkkel, ha ellenfelét kellett minősítenie: egyik versében vén, geszti bolondnak titulálta.
Képviselői karrierje apja, Tisza Kálmán árnyékában bontakozott ki. A kilencvenes évekre azonban már nem az egykori miniszterelnök fiaként emlegették (Tisza Kálmán 1875 és 1890 között volt miniszterelnök), hanem önálló nézeteket hangoztató, határozott véleményeket megfogalmazó politikusként. Pályája elején a liberális és konzervatív elveket még egymással harmonizálhatóknak tartotta, hasonlóan a kiegyezés korának egész rendszerváltó nemesi elitjéhez, ám a dualista rendszer válságának mélyülésével korábbi liberális nézeteit sorra feladta.
Fiatal képviselőként egyetértett azzal, hogy a szabadelvűség velejárója a katolikus egyház közéleti túlsúlyának felszámolása, az egyházpolitikai törvények elfogadtatásáért vívott parlamenti csatározásokban pedig támogatta a zsidó vallás teljes egyenjogúsítását. A munkásmozgalom térnyerésének megállítása végett munkásjóléti intézkedéseket (lakásépítés, állami részvétel a munkásbiztosítási formákban) szorgalmazott. A századforduló azonban váratlan fordulatot hozott pályáján. Szakított liberális tartalmú társadalompolitikai elképzeléseivel, például szembefordult a választójog radikális kiterjesztésével, már csak mérsékelt szociális reformot tudott elfogadni, s annál határozottabban kezdte követelni a véderőreform végrehajtását.
Miért e pályamódosítás? A dualista berendezkedés említett válsága következményeként az apja által megteremtett kormányzati stabilitás is megrendült. A Szabadelvű Párt zavarba került a szociáldemokrácia erősödése láttán, s nyugtalanító volt a vidék mozgolódása, az agrárszocializmus megjelenése a falvakban. Tisza Istvánt a parlamenti ellenzék viselkedése irritálta leginkább. Az obstrukciót a kormánypárt akarata ellen sikeres fegyverként forgató ellenzéki képviselők megzabolázására egyre nagyobb energiát fektetett be.
A cselekvés ideje 1903-ban érkezett el számára, amikor átvette a királytól első miniszterelnöki kinevezését. Labilis egységű pártjával a háta mögött az erős kéz politikáját igyekezett érvényesíteni politikai ellenfeleivel szemben. 1904 nyarán dolgozta ki házszabály-módosító tervezetét, amely szűkíteni kívánta a napirend előtti felszólalások, a zárt ülések és a név szerinti szavazások lehetőségét. Ezzel szemben a házelnök hatáskörét kiterjesztette, ami magába foglalta a rendzavaró képviselők kiutasításának és távoltartásának a jogát, s képviselőházi őrséget rendelt a Ház elnöke mellé.
1905 júniusában egy előrehozott választás elvesztése miatt el kellett búcsúznia a miniszterelnöki bársonyszéktől. A politikai-társadalmi válság mélyülése 1910-ben újra esélyt adott Tiszának a hatalom megragadására. Újjászervezett pártja, Nemzeti Munkapárt néven megnyerte a választásokat, de nem vállalt kormánytisztséget. 1912-ben házelnökké választották, s ebben a pozíciójában feleleveníthette régi képviselőházi játszmáját az ellenzék megfékezésére. Házelnöki kinevezése egyébként általános politikai sztrájkot gerjesztett a fővárosban. Az ellenzéki képviselőktől Tisza gyakran megvonta a felszólalás jogát, majd egy nyári ülésnapon a parlamenti őrség segítségével ki is vezettette őket a teremből. A kormánypárt ezek után már könnyedén elfogadta a véderőreformot. Az év folyamán az új házszabályok szerint a Nemzeti Munkapárt képviselői gépiesen megszavazták Tisza István minden javaslatát. A parlamenti eredmény egy Tisza-párti életrajzíró szerint is a temető rendje lett.
1913-ban került sor Tisza István második kormányának megalakítására. A következő hónapok a háborús készülődés jegyében teltek. A miniszterelnök rendelkezéseivel szépen szisztematikusan iktatta ki a kormányzati, belpolitikai életből a kiegyezési rendszer még megmaradt liberális elemeit: korlátozták az egyesülési és gyülekezési jogot, csorbították az igazságszolgáltatásban fontos ellenőrző szerepet betöltő esküdtszékek hatáskörét, új sajtótörvényt fogadtak el, amelyben újjászületett az 1848-ban már megsemmisített cenzúra. A kormány bizonyos esetekben a közigazgatási autonómiát is korlátozhatta, kormánybiztosok kiküldésével.
Az első világháború kitörésekor Magyarország miniszterelnöke Tisza István volt. A Szerbiának küldendő ultimátum szövegének fogalmazásakor kezdetben még mérsékelt állásponton állt, de a németek erősödő nyomása és háborús ígéretei hatására egy hét alatt gyökeresen megváltoztatta véleményét, és a háború „héjáihoz” csatlakozott. A háború éveiben nevezték el vasgrófnak, a Magyar Glóbusz mindenható kormányzójának. Ferenc József halála után az új király, IV. Károly különbékés tervei kerékkötőjének tartotta a grófot, igyekezett tőle megszabadulni. 1917 nyarán távozott a miniszterelnöki poszttól.
1918. október 17-én a parlamentben beismerte a háború elvesztését, de álmában sem gondolta volna, hogy ez a vereség az egész Osztrák-Magyar Monarchia történelmi küldetésének végét is elhozza. Az öszszeomlás sodrában kibontakozó őszirózsás forradalom szervezőit és résztvevőit operettfiguráknak nevezte, őket okolta a „nemzetfenntartó erők” vereségéért. Ha parancsot kapott volna rá, szétverte volna a forradalmat. 1918. október 31-én katonák törtek rá Hermina úti villájában, hogy a háború minden szenvedéséért rajta vegyenek elégtételt. Nem védekezett, utolsó szavai ezek voltak: „Ennek így kellett történnie!”


Ady Endre
Rengj csak, Föld
Tisza Istvánnak küldöm.

Az úr-Hunnia dőzsölt hát megint
Tornyaiból bátran lekönyökölve
S csak pribék-hadát intve uszitón,
Bús lázadóit hogy ölje, hadd ölje:
Régi dal, régi dal.

Rázta csöngőjét alkov-ágy-csucsán
(- S lent vad őrjöngéssel ölték a népet,
Ezt a csúffá-tett, örök hajadont -)
A bujtó, új, kan Báthori Erzsébet:
Régi dal, régi dal.

Szorgos munkának magva hulldozott,
Zendült búnk zaja száz országig zendül
S ülnek atyáik példái szerint,
Mert ő népetlen pusztáikon rend ül:
Régi dal, régi dal.

Orrlikaik már így tágultanak
Ezer éve vagy több idővel óta.
Járta a bárd és a négyeltetés
S földrengésre lezúgó, úri nóta:
Régi dal, régi dal.

De rengj csak, Föld, mert elvégeztetett,
Ős, buta tornyok bábelien esnek
S, hajhó, majd véres, szép utcák során
Bősz torony-lakók romok alá esnek:
Régi dal, régi dal.