Bánhidi Emese, Marosvásárhely
Milyen legyen Erdély

Ötven párt tizennyolc jelöltje kezdte meg hivatalosan is a versengést Romániában a parlamenti székekért és az államfői posztért. Röviden: a hatalomért. Ahogy a pártok lassan nem csak jelöltjeiket jelölik meg, de programjaikat is kiszivárogtatják, egyre nyilvánvalóbb, hogy elsősorban a hatalom birtoklása a tét, nem pedig valamiféle jól kirajzolódó koncepció győzelme, amely kivezetné az országot a mostani állapotából.

Ion Iliescu volt román elnök Szent Parasiva ereklyéje előtt Iasi városában. Kampányol az exkommunista zarándok    Fotó: Reuters

Nem véletlen, hogy elsősorban magyar megfigyelők fogalmazzák meg, köztük legélesebben épp az RMDSZ elnöke, hogy a legnagyobb baj a választásokkal kapcsolatban a világos helyzetkép hiánya. Pontosabban ez jelzi a baj igazi nagyságát. Bizonyos szempontból ugyanis egysíkúnak tűnik a pártok szövege, még az egymással legélesebben szembenállóké is, hiszen ma már - hogy a legérdekesebb példát vegyük - a Nagy Románia Párt is európai integrációt hirdet; elnöke, a hírhedt Vadim Tudor, korábbi fellépéseihez képest jólfésült szövegekkel lép fel a tévévitákban, legutóbb például azt sorolta felháborodottan, hogy miért vadították el a nagy világcégeket Romániától. Közben azonban szövege egy másik ponton is váratlanul összeér az ellentáborral. Merthogy ugye azon nem lepődik meg az ember, amikor Vadim Tudorból kitör az autoriter-etatista, és saját aforizmáját kiáltja a mikrofonba: jobb egy egészséges diktatúra, mint egy beteg demokrácia. A túloldalról, óvatosabb megfogalmazásban ugyan, de hasonló szövegek hallatszanak: nincs olyan román jelölt Romániában, aki ne hangsúlyozná az állam megerősítésének, az állami intézmények autoritásának fontosságát. Miközben tehát mindenki imamalomként darálja az Európa-NATO-Unió-féle szöveget, egyúttal mindenki olyan Romániával kampányol, amely sokkal erősebben centralizált, mint az elmúlt négy évben, tehát amely már struktúrájánál fogva kerülne eleve még távolabb az uniós követelményektől.
Szóval ki mit akar itt valójában? Megint csak nincs olyan román elnökjelölt, sem olyan román pártprogram, aki és amely ne ígérne gazdasági fellendülést és magasabb életszínvonalat. Csakhogy közben senki nem beszél arról, hogy az uniós és NATO-követelmények teljesítéséhez még néhány apróság hátravan: a román gazdaság teljes szerkezetváltása, az állami nehézipari szféra felszámolása, a bankprivatizáció, a gazdaságirányítás centrális struktúráinak lebontása. Ez a program megint csak egyetlen román párt kiadványában sem található, az elnökjelöltek nem beszélnek róla. Mondhatni persze, hogyan is lehet egy ilyen keserves átalakulási folyamattal szavazatokat szerezni? Viszont ha egy politikai erő a választási program ígérete szerint a többiekénél reálisabb jövőképet akarna nyújtani a honpolgároknak, nem kerülhetné el a reform keserves folytatásának távlatát. Romániában nincs egy Churchill, aki az ország elé állna, és becsületesen, de elég harciasan bevallaná: „Nem ígérhetek mást, mint vért, verejtéket és könnyeket”.
Nem véletlen, hogy eddig tudatosan román pártokat és román jelölteket említettem. Az egyetlen hang a kampányban, amely nem vállalja fel a hithű bizakodás diadalmas optimizmusát, az RMDSZ-é. A párt választási programja három kategóriára épül: milyen magyarságjövőt, milyen Erdélyt és milyen Romániát képzel el a szervezet? A program világosan érzékelteti, hogy a pozitív jövőkép és a jelen állapotok között nem létezik egyenes vonal, sima út, inkább valahogy úgy operál, mint a hatvanas-hetvenes években a Római Klub: felvázol egy elérendő jövőképet, és megállapítja, mi minden hiányzik hozzá. A romániai magyar szavazó számára ez a program valószínűleg komoly vízválasztó lesz, most kiderülhet, hogy valóban különbözik-e gondolkodásban, mentalitásban a romániai romántól. Ha elfogadja saját szervezetétől ezt a nem túl derűs, de sokkal reálisabb anyagot, akkor elmondhatja, valóban igaz az a megállapítás, hogy a romániai magyarok képezik az egyetlen valóságos integrációpárti társadalmi csoportot Romániában. Ha elutasítják ezt a programot, az annyit jelent, hogy sajnálattal, de meg kell, hogy értsük: a romániai magyarok is Romániában élnek, és az itteni világ erőtere határozza meg a gondolkodásukat.
Azt, hogy Románia mit akar valójában, hogy azok a román tömegek, amelyek a hegyeken túl képezik az itteni hallgatag többséget, istenigazából mit választanak, azt a felmérések és az események is eléggé jól jelzik. Egyes kimutatások szerint Iliescu jelen pillanatban 35 százalékra számíthat, más adatok szerint viszont már bőven túl jár az 50 százalékon. Iliescuék programja pedig pontosan tükrözi azt a fajta román mentalitást, amely megakadályozta, hogy az 1996-os változás valóban áttörés legyen Románia Európa felé való közeledésében. Természetesen ez a program is Európát, az uniót és a NATO-t emlegeti, miközben szinte egyetlen konkrétuma sem irányul az ország valódi átalakítása felé.
Amire Iliescuék hatalomra kerülésével számítani lehet, az inkább egyfajta „megnyugtató” elmocsarasodás. Az új román vezetés lesz annyira Európa-barát, fenntartja majd annyira az integrációs törekvések látszatát, hogy megkapja azt az évi néhány százmillió dollárt, amely a stabilitásához szükséges. A TDRP berkeiben valószínűleg jól átgondolták, hogy a román tömegeknek továbbra sem vonzó a Nyugat gazdagsága, ha annak elérése túl sok áldozattal és munkával jár, azonban viszonylag kevés pénzből is fenntartható az a minimális életszínvonal, és ami még fontosabb, a minimális életszínvonal maximális biztonsága, amelyre a kísérletezésbe belecsömörlött románok többsége áhítozik.
A jövő Romániájában tehát jó néhány éven keresztül nem lesz igazi változás, de nem lesznek megrázkódtatások sem. Nem lesz nagy életszínvonal-emelkedés, de a létező nem túl magas életszínvonal miatt nem lesz elégedetlenség. Ennek a programnak a jegyében cselekedtek már 1997-ben a brassói munkások, amikor egy országos főútvonal eltorlaszolásával először állították meg a reformprogramot, először késztették visszavonulásra az akkori Ciorbea-kormány privatizációs szándékait. Hasonló megmozdulások ezekben a hetekben is éppúgy zajlanak, jellemző, hogy egy ugyancsak Brassó környéki alumíniumkombinát szakszervezetesei azért állnak őrséget a bejáratoknál, hogy a céget megvenni szándékozó külföldiek be se juthassanak a gyár területére. Egyébként ezek azok a szakszervezetek, amelyek választási együttműködésre kötöttek szerződést Iliescu pártjával, tehát azzal az erővel, amely ugyebár megint csak az unió felé tartó gazdaságpolitikát hirdeti.
A jelöltek közül az igazi integrációs nehézségek vállalására nem túl erős utalások egyedül Mugur Isarescu jelenlegi miniszterelnök programjában találhatók. Csakhogy ebben az esetben meghatározó jelentősége van annak, hogy Isarescu függetlenként indul, csak támogatja őt az a néhány politikai párt, amelyik a 96-ban győztes Demokratikus Konvencióból megmaradt. Feltehetően Isarescunak éppen azért kellett függetlenként indulnia, mert a jelöltek közül legvilágosabban látja Románia valóságos dilemmáit. Márpedig Isarescu nem igazi politikus, nem tud szemrebbenés nélkül hatalmasakat mondani, elnökjelöltként is rabja saját realitásérzékének - az sem csoda hát, hogy övé a legvérszegényebb kampány. Ő az az elnökjelölt, aki sok hónapos hezitálás után úgy jelentette be végül hivatalosan is indulását, mint aki amúgy fikarcnyi esélyt sem ad magának a győzelemre.
A román pártok valódi intenciói azon is lemérhetők, ahogy a kisebbségi kérdést kezelik. Továbbra is Clinton amerikai elnök egyetlen mondatára hivatkozik szinte valamennyi erő a megoldott kisebbségi kérdések mintaállamáról. Ez tehát az a probléma, ami már nincs, tehát nincs miért foglalkozni vele. És nem is foglalkoznak vele. Érdekesen egybecseng Isarescu és Iliescu programja ez ügyben. Mind a kettő azt hangsúlyozza, hogy Románia minden állampolgára azonos jogokkal és lehetőségekkel rendelkezik. Ami viszont román olvasatban a kollektív jogok tagadását, és a jelenlegi kisebbségi állapotok befagyasztását jelenti. Eközben szinte valamennyi román politikus újra és újra kijelenti: szívesen kormányozna majd együtt az RMDSZ-szel. De vannak annyira pragmatikus jelöltek köztük, akik kereken ki is mondják: ennek egyetlen igazi oka, hogy ez a nemzetközi közösség kívánalma Romániával szemben, ez az ütőkártya a Nyugat felé. Egyetlen román politikus szájából nem hangzott el ennél pozitívabb üzenet, olyasmi mondjuk, hogy az RMDSZ kormányrészvétele segítené a romániai kisebbségek érdekérvényesítését, vagy az európai jellegű demokrácia erősítését. Még csak arról sincs szó, ami pedig bebizonyosodott az elmúlt évek során, hogy a magyarok között bizony akadnak olyan szakemberek, kormányzati tényezők, akik nemcsak szakértelmükkel és nyelvtudásukkal, hanem a román viszonyok közt meglepő megbízhatóságukkal, lelkiismeretességükkel tűntek ki a most záruló kormányzati periódusban.
Az elmúlt hetekben viszont az is bebizonyosodott, hogy már az RMDSZ-nek sem anynyira fontos a kormányon maradás. A sajtó egy része ugyan, leginkább az, amelyik a szövetség jelenlegi vezetését román vagy magyar oldalról kompromittálni szeretné, továbbra is állandóan lebegteti a koalíció esélyét, sőt, titkos tárgyalásokat rebesget. A szövetség vezetői azonban, köztük az elnökjelölt, egyértelműen kimondták: felté-teleik vannak, és egyre kevésbé tartják valószínűnek, hogy ezeket a feltételeket a következő román vezetés teljesítené. Úgy tűnik a helyzet tisztázása érdekében maguk Iliescuék is léptek, a párt szóvivője ugyanis világossá tette, igazából nem koalíciót óhajtanak az RMDSZ-szel, hanem együttműködést, és néhány magyar tisztségviselő megtartását néhány poszton. Vagyis valószínűleg életbe lép a terveknek az a következő fejezete, miszerint ha az RMDSZ-szel nem tudnak dűlőre jutni, akad néhány magyar a szövetségen kívül is, akit bele lehet ültetni a karosszékekbe és felmutatni a világnak mint a kisebbség részvételét a kormányzásban.
Ilymód rajzolódik ki a kampány kezdetén az RMDSZ magányossága. Igazi koalíciós partnernek nem kell, de nyilván politikusai sem vágynak arra az olykor valóban megalázó szerepre, amelyet a már most széteső koalícióban be kellett tölteniük. Nemhiába mondta Markó Béla elnök egy találkozón, hogy a szövetség nem csak Iliescuékkal szemben állította fel követelményeit. Merthogy nem csak Iliescuék utasítják el a közösségi és egyházi visszaszolgáltatást, a magyar egyetemet, a regionális fejlesztést és az anyanyelvhasználat szabadságát. Ez a logika sajnálatos módon érthetővé teszi, miért is tartja annyira fontosnak az RMDSZ vezetése, hogy minél erősebb parlamenti csoportokkal induljon neki a következő négy évnek: nemigen lesz más, amiben megbízhat, mint saját képviselői, szenátorai és önkormányzatai.