Vissza a tartalomjegyzékhez

Izing Antal
Otthonról haza

Kedves barátom! Anna most járt nálam, kérdezte, milyen volt utunk, arra kért, meséljek. Mély levegőt vettem, s igyekeztem a szavaimból minden érzelgősséget száműzni. Végül mégis nagyon sírt. A címedet kérte. Azt akarta kisírni. Kérdeztem, miért nem Tetőled kérte, míg itthon voltál, mondta, hogy nem adtad. Amire muszáj voltam azt mondani: nem ismerem a Te férfiúi szándékaidat, jöjjön vissza később, kigondolok valamit.


Utazás előtt    Fotó: Vörös Szilárd

Végre volt időm kicsit magamban lenni, még sétáltam is. Az úgy volt Sándor, hogy míg gyerek voltam, és anyám nevelt, lakott velünk szemben egy hús-vér tűzoltó. Néha kicsit mogorva volt, de az utca gyerekeiből egyedül velem mindig kivételt tett. Erdély szerelmese volt, saját készítésű fekete-fehér képeket, útikönyveket és emléktárgyakat tartott biztos helyen, egyszer még a borvizet is megkóstoltatta, és ígérte: ha eljön az ideje, elvisz Erdélybe. Én azóta is vártam, de Eigner Mihály ennél jóval hosszabb útra ment, és most, hogy Nálatok voltam, végig az eszemben volt. Tőled pedig azt kérdezném, hogy mondd meg nekem: ki vitt haza kit, én Téged vagy Te engem, mert nekem - legyintsen rám, aki okosabb - olyan volt ez, mintha hazamentem volna. Kezdem érteni a Magyarországon élő erdélyi ismerőseim hallgatag keserűségét - mert panaszkodni mégsem illik -, már ami az emberek közötti beszédmodort és általános viszonyt illeti. Pedig mi állítólag gazdagabbak vagyunk. Nekünk itt jobban megy, azt mondják, és szemmel látható. És a rendszerek sem voltak szigorúbbak nálunk se a testhez, se a lélekhez, akkor meg honnan Bennetek ez az igaz emberség. Erre válaszolj! Meg arra, hogyan bírtad ki a falud nélkül minálunk egy év tíz hónapig? Azt mondod, nehezen, azt mondod, érdekes volt. Azt mondod, egy ültő helyedben utaztad körbe a földet, ahogy az egy világfalu-menekülttáborban adott. Hogy bírtad ki Ferike nélkül?
Ez a gyerek nem gyerek. Mindenféle munkában és az iskolában is nagy, télen olvas, a székről már a lába is leér, a biciklije hegynek lefelé a nyolcvanat viszi, hisz tudod, vékonyra cserélte a kereket. És nem bánta, hogy a filctollak nem fognak, ecetet fog a csőszárba önteni. És mikor a Csillagról kérdezted, akit Te csikónak láttál utoljára, azt felelte: „Meglássa édesapám, milyen kialakult ló lett a Csillagból!” A Ferike, aki még nem volt Parajdon, de húsz galambja van már, aki Téged magáz, míg 71 éves nagyapját tegezi - hogy bírtad nélküle? Azt mondod, amit az édesanyád? Hogy minden bódorgásod azért volt, mert nem hagytak békén, mert a fiadat akarták elvinni Tőled, mindenféle trükkel. A fiad ott maradt idős és a szememben oly nagyra becsült szüleidnél, Te pedig elindultál, mert egy év felfüggesztettet is a nyakadba sóztak.
Nem tudom, hogy ki az édesanyja, de a gyereket jó, hogy nem adtad. Mikor megérkeztünk, apád jött eléd a lámpafényes udvaron:
- Végre, hogy itthon vagy, már azt hittük sosem jössz, hozott Isten!
- Siettem én is - mondtad Te, apád megölelt, aztán a fészer felé tett pár bizonytalan lépést, a szemét törölte lassan, aztán odajött hozzánk, mondtuk a neveinket - Éva, Imre, János és Antal -, erre Ő: Isten éltesse magukat, és köszönte, hogy meghoztunk.
- Ő hozott minket - mondtuk.
Aztán libasorban, a család és a vendégek, elindultunk a Ferike után, át a lugas alatt, elhaladva az új szerzeménye, Roki kutya mellett, libasorban, az istálló felé. Ott láttalak életemben először kissé félszegnek és megilletődöttnek, Pravda feliratú pólódban, U.S. Air Force Evans jelölésű katonai kabátodban. Ahogy az istálló magas küszöbét átlépted, s a csupasz villanykörte fényében a fiaddal a Csillaghoz járultál, aki valóban kialakult ló lett egy év tíz hónap alatt. Nem tudtad, hogy vajon megismer-e? Szép lassan billegtél oda hozzá, ám a szürke Csillag, szépen feléd fordította nagy fejét, aztán vissza. Hagyta, hogy jobbodat a homlokán, balodat a sörényébe fűzve pihentesd. Megismert a Csillag. Már a Bicske melletti Vértesacsán is emlegetted a lovat, a rokonaidtól eljövet, ahol az ángyod megsütötte a csirkét, aminek a Te indulásoddal ért véget hosszú futása.
Ferike ott állt a ló mögött, éppen, ahol nem szabad. Ott következett el az is, amikor a fiadra először rászóltál.
Ferike maga volt a két lábon járó anyakönyvi hírek: mindent tudott az újszülöttekről, a házasodókról és a megboldogultakról. Tudod, aggódtam érted. Nem tudtam, hogyan sikerül majd Neked visszailleszkedned, de ez a gyerek, a puszta léte, eloszlatta minden pesszimizmusom.
Persze, értem. Az a fajta vagy, akit semmilyen hatóság soha nem fog szeretni, mert „jár a szád”, Te vagy a nagyszájú magyar, mert ütközésig mégy a velük való polémiában, ők pedig azt kérdik: „Ki ez, ki ez, hogy velünk így mer beszélni?”, pedig nem kérsz Te adományt, csak ami jár. Hogy hibás vagy-e? Szerintem igen. Könnyen beszélek? Igen. Ha az én anyám arcába fújták volna bele a rendőrök a saját verandáján a könnygázt, ha az én fiamért jöttek volna úgy a bíróságtól, hogy én arról semmiféle értesítést nem kaptam korábban, szóval, ha mindez velem esik meg, ez csak felében családi, csak felében politikai história, nem tudom, mit tettem volna. Lehet, hogy Magyarországra megyek én is, vagy még messzebb szaladok. Nem csak azért, hogy nemzetközi jogvédőkkel lépjek kapcsolatba, hogy tagja lehessek a Martin Luther King Egyesületnek, nem csak, hogy mindenféle munkát, dzsindzsairtást, szobafestést, culágerséget és famunkát elvállaljak, és esténként pancsolt borokat igyak, ha valami fáj, hanem hogy eljöhessek onnan, hogy a színét se lássam annak a helynek, ahol ez velem megtörténhetett, akkor sem és éppen azért, mert a szülőföldem. Az persze biztos - ha megharagszol, haragudj -, összeszedettebbnek kéne lenned, akár nekem. Időnként zavaros dolgokat mondunk rossz időben, rossz helyen. Olvasunk és írunk, ez se valami nagy előny, tekintve, hogy nem eleget olvasunk és írunk. A kultúrát egyesek - mindig sokan vannak - összetévesztik egyes dolgok kultiválásával. Nehogy ezért visszafogd magad! De gondolj erre is, amikor az autó hátuljában hazavitt írógépet ütni kezded, és jusson eszedbe: a gondolatoknak - hiába vagy Te tiszta, mint a szűz hó (és nem is vagy) - csak kevéske része tartozik másra. Ha ezt nem tartod, olyan vagy, mint aki kitárt kézzel megy háborúzni.
Igazán mi sosem értettük egymást, esetleg, ha ketten maradtunk. Ennek oka abban áll, hogy konok ember vagy, ritkán emlékszem elbizonytalanodott percedre, amikor azt mondtad volna: „Lehet, hogy igazad van.”
Megszoktam: Neked mindig mindenkivel szembe kellett állnod, a Te véleményed mindig más kellett legyen, legtöbbször szöges ellentétje az enyémnek, avagy másokénak. Legfeljebb meglepetéseket okoztunk a másiknak, és kedvelni kezdtük érte. Más világ a Tiéd. Konokságra szükség van.
Amint a hátsó szobán keresztülmentem a fürdőszobához, láttam Édesapádat az ágyon hanyatt dőlve aludni, már nagyon későre járt. Nekem pihenni térése előtt, ősz és erős haját a tenyerével megigazítva azt mondta, hogy holnap reggel fél ötkor befog, hogy két társával a nappali hőséget elkerülve szedhessék össze a szénát a mezőről. Muszáj. Mert nem is az ember, hanem a ló kap hőgutát, a bogarak ellepik a mezőn, ezt el kell kerülni. Melegséggel töltötte el a szívemet, hogy Édesanyád, ha tréfálni akart, „Vénembernek” szólította őt. Hasonlóképpen, hogy a fiad Téged magáz, őt pedig tegezi. A hőség és a közeledő tél miatt kell menni, valamiért mindig kell menni; kettőjüknek 13 ezer forintra tehető nyugdíja van: ha nem a mezőre megy, akkor tetőket épít, most már megint Veled; milyen jó, hogy végre itthon vagy.
Szép a házatok. Okos dolog az a magad tervezte manzárd, a felső veranda azzal a szépen faragott korláttal. Reggel vettem szemügyre, mikor ébredés utáni első utamról visszatértem. Az én házamon, itt Bicskén, ezt nem lehet megépíteni, mert hiába mondod, az enyém nem elég széles. És lovam sincs. És pénzem sincs, de ha lesz, mint ígértetted, üzenek: Gyere Sanyi, segíts megszámolni. Addig is: három szoba, négy gyerek és két kerék.
Saját emlékeim között nem találok hasonlót, nem láttam, hogy valakit ennyire vártak volna, mint Téged vártak. Mint aki kétszer született. Apád örömét le sem írom, pedig teljesen praktikus. A Ferike miatt aggódott, hogy mi lesz vele, hiszen Édesapád öregnek mondja magát, akkor is, ha búcsúzáskor éreztem, karjai erejét.
A térképen 7-es számmal jelzett faludat, Harasztkereket nem fogom soha elfelejteni. A szüleid miatt. János bácsi három perc alatt elmondta nekem, míg ketten maradtunk, amit én Veled kapcsolatban Tőled hallva, tavaly február óta nem értettem meg. Ám lehet: valósággá avanzsált Harasztkeréken, ami Bicskén nem lehetett az. A menekült ember otthona. Kit idéztél? Székely Jánost?
„Itthon vagyok, ismét itthon vagyok, van ajtóm, újra bekopoghatok.
Sarokba vágom ruhám, s kabátom, körém gyűl népem és családom.”
- Azt sem tudom, hol vagyunk - mondta Imre nálatok, a verandán, mert a parajdi útról beszéltünk.
- Harasztkeréken - mondtam én -, ahol van egy olyan kútásó, akit ha kötélen engednek le, amit a bokájára erősítettek, ő akkor is meg tudja inni a fröccsöt, fejjel lefelé lógatva. Harasztkeréken vagyunk.
- A ház mellett - mondta a fiad, és tenyerével rácsapott a falra.
- Tessék használni a mártóst, a kenyér itt sült a faluban - mondta Édesanyád a vacsoránál, mire Te: egyél, egyél.
- De Sándor, degeszre ettem már magam, hidd el: nem vagyok szégyenlős. Itt a kenyérért valóban csak búza korában, a szalonnáért csak disznó korában szoktak pénzt kérni.
Másnap reggel Szovátára mentünk. Vettem egy cipőt. Ettünk mi-cset friss kenyérrel, aztán lebegtünk vagy két órát a tó sós vizében. Én el is aludtam. Azután elindultunk haza, azt mondtuk: ahol ránk esteledik, ott éjszakázunk. Tőled nézve, talán negyven kilométerrel Kolozsvár előtt, két mezőségi kis falu közti úton álltunk meg. Jánosnak lett dolga az erdőben. Hallottuk, hogy kocsi zörög mögöttünk. Meg is jelent. János viszszaért, mi pedig csak néztük, jó előre intettünk, nem tudtuk román vagy magyar, erre ránk köszönt:
- Na, jó estét kívánok Maguk meg mire várnak itt?
- Magára.
- Énrám? Minek? - és akkorát nevetett, amilyet már régen hallottam.
- Kicsit meleg, de azért kóstolja meg - és a sárga csészébe öntöttünk abból a harasztkeréki furmintosból, amit Tőled kaptunk.
Kortyolt, nem szólt semmit. Kortyolt, hallgattunk. Kortyolt, aztán ezt mondta:
- Ez már bor. Még ilyet se találtam az úton.
Mindeközben a magyarpaládkai Székely Zsigmond, két falu között az úton, meghívott magukhoz: mondotta, nekik külön lakrészük is van a telek alján, ahol megaludhatunk. Mi viszont megbeszéltük, hogy nem fogadjuk el. Kinn alszunk az ég alatt, ahogy terveztük, nem akarunk sehová sem betolakodni. De a muri nem volt ellenünkre. Éppen ezt próbáltam Székely Zsigmondnak elmondani a házuk előtti sötét úton, árnyaink pont úgy néztek ki, mintha veszekednénk, s akkor megérkezett nagyra nőtt fia: „Mi a problema?”
Elmondtam szépen, hogy az apjánál vendég lenni szeretnék. Pálinkát inni is szeretnék. Táncolni is szeretnék a pálinkától, de a fekhelyeket ilyen egyszerű módon, hogy mi az úton megtaláltuk egymást, nem fogjuk elfogadni.
Végül csak belenyugodott döntésünkbe, azután emlékezetes mulatság kerekedett. Megérkezett a szomszéd és a másik fiú. Ifjabb Székely, aki Németországba jár dolgozni, hogy a családjának mindenből jusson. Okos ember. Háromszéki zenét tett a konyhaszekrény tetején álló music centerbe azzal, hogy a pesti magyarok ezt szeretik. Idősebb Székely Zsigmond egyben kályhásmester is. Anna néni, a felesége szerint olyan jó kályhákat épít az ura, azok olyan prímán sütnek, hogy a férjét csókolgatják és ölelgetik a falusi asszonyok, valamint ajándékokkal kedveskednek neki. Anna hozott elénk szalonnát, hagymát, paradicsomot, juhtúrót és kenyeret. Evés után újra táncoltunk, aztán nótáztunk a fal melletti padokon ülve - egy esténk Székelyéknél. A pálinkához, amiből az asszony egy kortyot sem ivott, ennyit mondott: ez nem éget és nem mar. Miért is főznének olyan pálinkát, ami sírba teszi az egész világot? Nem égetett és nem mart ez a szilva, annál rosszabb: finom volt.
Kolozsvárott a kórház és a gyógyszerészeti tanszék közelében vettünk reggel kiflit. Köszönömmel köszöntem meg a szőke nőnek, nem értette, aztán Janitól kérdeztem: románul mi a köszönöm. Mótcomeszk - mondta -, mótcomeszk, ismételtem meg. Előtte a templomban voltunk, valamiért lenyűgözött. Azt sajnáltam, hogy nincs velem anyám vagy apám. Láttuk a Funar-féle gödröt, szó nélkül mentünk tovább a Mátyás szoborig. Traianus szobrát óhajtják Mátyásé elé.
A szőke nőnek ott a boltban ehhez semmi köze. Ezért mondtam, hogy mótcomeszk.
Azt a régi, szász mintázatú cserepet, amit velem Ildikónak küldtél, köszönöm. Neki is nagyon tetszik, néha leül vele, forgatja, nézegeti.
Ami Ferikét illeti, szívesen látnánk Bicskén a jövő nyáron. Van azért a környéken egy-két dolog, amit meg kéne látnia. Olyan is van, amit még az enyémek se láttak, érdemes elgondolkodnod rajta, hogy buszra tedd jövő júliusban Vásárhelyen.
Az én fiam hat év múlva lesz tizenegy éves. Szeretném majd Hozzátok elküldeni, hogy megismerje a szüleidet, a fiadat és Téged.
Ami Annát illeti, végül nem adtam oda neki a címedet. Javasoltam, írjon ő is egy levelet, tegye lezárt „kovertába”, azt beletesszük az én borítékomba, s Te válaszodban majd megírod a címed Annának, ha akarod. Szerintem írd meg.

Üdvözöl:
Izing Antal