Vissza a tartalomjegyzékhez

Hechs László, Jeruzsálem
A jeruzsálemi dramaturgia

Nagy a sürgés-forgás a színpadon és a színfalak mögött is. A júliusi frigy meghiúsult, mert Arafat nagyobb jegyajándékot követelt magának. Világ körüli útján nem kapott megfelelő támogatást ahhoz, hogy szeptember 13-án egyoldalú lépéssel kikiáltsa a palesztin államot Jeruzsálem fővárossal. Bár a világ vezetői Európában és Ázsiában határozottan támogatták, mégis óva intették az egyoldalú lépésektől. Izrael, de az Egyesült Államok is figyelmeztette a palesztinokat, hogy államuk egyoldalú deklarációja az oslói békemegállapodások felrúgását jelentené. Izrael ennek következtében annektálná a még birtokában lévő területeket, és a fegyveres ellenségeskedések háborúba torkollhatnak. Ezt azonban, úgy tűnik, senki nem szeretné, így valószínű, hogy a tárgyalások, amelyeknek központi témája immáron Jeruzsálem, továbbra is folytatódnak. Egyelőre mindkét fél erőt és támogatókat gyűjt. Arafat Egyiptomban, Ben Ami, „a kormány nélküli kormányfő”, Barak belső és titkos külügyminisztere pedig Európában magyarázza a bizonyítványát.


Haszidok imádkoznak az Olajfák hegyén. Kié lesz?    Fotó: Reuters

Arafat a héten Egyiptomban találkozott Mubarak elnökkel és a szír külügyminiszterrel, hogy „közös stratégiát” dolgozzanak ki a tárgyalások befejezésére. A téma természetesen Jeruzsálem, hiszen a város fölötti szuverenitás kérdése megoldatlan maradt a júliusi Camp David-i csúcson. Ehud Barak javaslatát ugyanis, amelyben közigazgatási autonómiát ajánlott fel Kelet-Jeruzsálem hagyományosan arabok lakta részeinek, a palesztinok kereken viszszautasították, követelve, hogy Izrael vonuljon ki Kelet-Jeruzsálem minden centiméteréről. A döntést mindkét fél részéről ellehetetleníti, hogy a város a muszlimoknak, a keresztényeknek és a zsidóknak egyaránt szent. A Palesztin Központi Tanács szeptember elején ismét ülésezik, hogy megvitassa az állam kikiáltásának időpontját. Palesztin forrásból úgy tudják, hogy e vezető testület az államiság kikiáltásának novemberre halasztását fontolgatja. Előtte azonban az ENSZ székhelyén találkozik Jasszer Arafat és Ehud Barak, s valószínűleg a távozó amerikai elnök, Bill Clinton is fogadja őket. Ám a halasztás megfontolása nem jelent érdemi változást a palesztinok álláspontjában. Továbbra sem hajlandók a kompromisszumra Jeruzsálem kérdésében.
A palesztinok úgy igyekeznek Baraktól a végső engedmény kizsarolására, mintha nem tudnák, hogy az izraeli kormányfő nincs abban a helyzetben, hogy bármiféle döntést hozhatna. A tábornokból lett miniszterelnök sorozatos vereségeket szenvedett el saját háza táján. Előbb a koalícióját veszítette el, ahonnan kilépett az annak törzsét alkotó Sasz párt, a Nemzeti Vallásos Párt (Mafdal) és a Scsaranszkij vezette Jiszráel ba-Alija tömörülés is. Ennek következményeként elveszítette többségét a knesszetben, s így fordulhatott elő, hogy jelöltje az elnöki posztra, a Nobel-díjas Simon Perez vereséget szenvedett az ellenzéki Moshe Kacavval szemben. Ma a knesszetben patthelyzet uralkodik: Barak semmiféle döntést nem tud elfogadtatni, mert kisebbségben van, ugyanakkor az ellenzéknek még nincs meg a kormányfő eltávolításához szükséges abszolút többsége. Barak eddig adott engedményei következtében lemondott még a szefardi körökben népszerű Dávid Lévy külügyminiszter is, ami tovább rontott Barak helyzetén. A kormányfő a palesztinokkal kötendő egyezményt a knesszet megkerülésével népszavazásra akarta vinni, ám az arról szóló törvény nem született meg. Így hiába is kerülne rá a miniszterelnök pecsétje és kézjegye a palesztinokkal való megállapodásra, annak belső elfogadtatása, ratifikációja több mint kétséges.