Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Európa két pillére

Az épülő „Európa kultúrház” két legfontosabb tartópillére a klasszikus antikvitás és a kereszténység. A nyugati humanizmus alapértékeit a görög filozófia, irodalom, művészetek és a római jog jelentik, melyek legfőbb letéteményese és áthagyományozója az elmúlt kétezer évben a kereszténység volt - érvelnek egyes történészek. A II. világháború kataklizmája után azonban Európában is megnőtt azoknak a kétkedőknek száma, akik nem feltétlenül fogadják el a rómaiság = humanizmus, katolicizmus = kereszténység egyenlőségeken alapuló érvelést.

Oskar Halecki (1891-1973) lengyel katolikus történész Európa millenniuma (Századvég, 1993) című könyvében az európai tradíció kettős dualizmusáról beszél, amelyet így határoz meg: „Európa mint történelmi közösség két fő pillérre épült, a görög-római humanizmusra és a kereszténységre”. Bár a klasszikus hagyományt illetően szükségesnek látja „Európa görög és római gyökereinek világos szétválasztását”, a kereszténységről szólva egy szóval sem említi annak zsidó gyökereit. Számára a „kereszténység” nem más, mint a klasszikus görög-római kultúra folytonosságát biztosító „kultúrkör”; szerinte „nem volt semmiféle szakadás az ókor és a középkor között”; sőt „Péter Rómája minden anyagi pusztulás ellenére megőrizte, finomította és gyarapította Caesar Rómájának kulturális örökségét”.
Látszólag biblikusabban érvel a francia katolikus Rémi Brague Európa: a római modell című művében (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1994): „Európa nemcsak görög, nemcsak héber és nem is csak görög-héber. Legalább annyira római is”. Pál leveleiből kiderül, hogy az apostol szellemi értelemben két tradíciót lát meghatározónak Európában: a zsidót és a görögöt. Brague szerint a római kultúra sajátossága éppen abban áll, hogy mindkettőt képes volt magába olvasztani. S minthogy a katolicizmus „lényegét tekintve római”, ez azt is jelenti, hogy a katolicizmus úgy viszonyul a zsidósághoz, ahogy a rómaiak a görögökhöz.

Róma és a görögök

A rómaiak sohasem szerették a görögöket. Átvették írásukat, isteneiknek görög neveket adtak, megtanulták nyelvüket, tisztelték nagyjaikat, gyermekeik mellé görög paidagógosz-rabszolgát fogadtak - mégsem kedvelték őket. Fajtájukat is csak úgy emlegették: „a görögöcskék”; azzal a mélységes lenézéssel, ahogyan csak a hatalom és erő emberei tudnak a szellem embereire nézni. Pedig titokban irigyelték őket. Igen, irigyelték, mivel tőlük kapták civilizációjukat: „Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország / s pór népét Latiumnak művészetre kapatta…” Horatius ismert soraiban ezt a kulturális csereviszonyt énekelte meg, látszólag nyílt őszinteséggel. Azért csak látszólag, mert ha Horatius valóban őszinte lett volna - és persze ha belefért volna a versmértékbe -, az „elfoglalt Görögország” (Graecia capta) helyett nyugodtan írhatott volna elpusztított Görögországot is.
A rómaiak ugyanis az addig eltelt kétszáz év leforgása alatt tökéletesen tönkretették Hellászt, saját civilizációjuk bölcsőjét. Aemilius Paullus tábornok a püdnai győzelem után (i. e. 168) több mint 50 várost rombolt le Épeiroszban, és 150 ezer embert adott el rabszolgának. A Makedóniából rabolt műkincseket százhúsz társzekéren hurcoltatta végig Rómában, de a legyőzött Perseus király könyvtárát is magával vitte, amivel kinyilvánította a görög kultúra iránti szeretetét. Lucius Mummius a senatus parancsára i. e. 146-ban földig romboltatta Korinthoszt, szabad polgárait rabszolgának adták el. Mondanunk sem kell, Mummius is a görög művészet szerelmese volt: vele kezdődik a kisméretű „korinthoszi bronz” (valójában ezüst és arany) szobrok gyűjtési mániája Rómában. Egy másik római „műértő”, Lucius Cornelius Sulla i. e. 86-ban a platóni Akadémia ligeteit vágatta ki, hogy ostromgépeket készítsen belőlük, amelyekkel ízzé-porrá zúzta Athén falait, a városban pedig katonáinak több napig tartó szabad rablást engedélyezett. Negyven évvel később Cicero egyik barátja így jellemezte a görögországi helyzetet: „A valamikor virágzó városok most romokban hevernek.”
A rómaiak teljesen megfosztották Hellászt politikai önállóságától, rendszeresen elfojtották a demokratikus csoportosulásokat és intézményeket, s bár a városoknak „szabadságot” adtak, ez a gyakorlatban csak annyit jelentett: szabadon megválaszthatták azt, milyen formában óhajtják imádni római uraikat. Bár a helytartók és a császárok igyekeztek a műveltekhez illő hellénophilia (görögbarátság) látszatát mutatni, adóikkal és sarcaikkal valósággal kizsigerelték a tartományt. A görög művészet iránti csodálatuk abban mutatkozott meg, hogy minden mozdítható értéket Rómába hurcoltak; a hellén filozófia iránti tiszteletüket pedig azzal fejezték ki, hogy előkelő rómaiak házaikban görög szofistákat tartottak, lakomázás közben mulatva vitáikon.

Róma és a zsidók

Róma és a zsidóság viszonyában ma ugyancsak közhelyszerűen szokás emlegetni azt a tényt, hogy a zsidó vallás az i. e. II. század közepétől egészen a kereszténység államvallássá tételéig úgynevezett „engedélyezett vallásnak” (religio licita) minősült. Ez nem jelenti azt, hogy a rómaiak keblükre ölelték volna a zsidókat. Sőt, ellenkezőleg! Egyrészről a rómaiak mélységes bizalmatlansággal és megvetéssel voltak minden iránt, ami keleti. „Kiművelt emberfőik” szinte kivétel nélkül a görög antiszemitizmus előítéleteit hangoztatták - még az olyan széles látókörű történészek is, mint Tacitus.
A zsidókat már i. e. 139-ben kiűzték Rómából, azzal az ürüggyel, hogy idegen kultuszukkal „megrontják a rómaiak erkölcsét”. Cicero szerint a zsidó vallás „barbár babonaság”, a zsidók és szírek pedig „szolgaságra termett népek”. Eközben a római csapatok is megérkeztek Júdeába: i. e. 63-ban hat hónapos ostrommal foglalta el Pompeius Magnus Jeruzsálemet. A római fennhatóság kezdete nem volt éppen örömünnep: foglyok tízezrei meneteltek Róma felé, hogy a rabszolgapiacon eladják őket. S bár a zsidók vallásgyakorlata valóban egyedülálló szabadságot kapott, amit Caesar és Augustus is megerősített; a kérdés egyik szakértője, Jules Isaac írja, hogy „A zsidó nép talán soha nem vérzett olyan sokat a III. Birodalom kimondhatatlan borzalmait megelőzően, mint a Tiberius és Hadrianus halála között eltelt nagyjából száz év alatt (i. sz. 37-138)”. De nemcsak Júdea szenvedett ebben az időszakban. Tiberius alatt - vallásbéke ide vagy oda - ismét kiűzték a zsidókat Rómából; Caligula idején valóságos „Szent Bertalan éjszakáját” rendeztek az alexandriai görögök a zsidók között, amely nyílt háborúba torkollt. Jellemző, ahogy a Caligulát felváltó Claudius elrendezi az ügyet: rendeletében megerősíti a zsidók jogait Alexandriában, de egyben megtiltja azok további kiterjesztését, mert ha nem, „irgalom nélkül üldözni fogom őket, mint olyan népet, amelyik veszedelmet hoz az egész világra”. Állítását tettekkel támasztja alá: ő is kiűzi a zsidókat Rómából. Titus legiói 70-ben lerombolják a zsidó vallás központját és egyben a zsidó államiság jelképét: a jeruzsálemi Szentélyt; 135-ben pedig Hadrianus a tartomány nevét is eltörli: ezentúl Iudaea helyett Palaestinát, Jeruzsálem (Hierosolyma) helyett Aelia Capitolinát kellett keresni a római térképeken. A tartományt csaknem kiürítették: a férfiak többségét harcban vagy megtorlásként megölték, az asszonyokat és gyermekeket rabláncra fűzve hajtották az alexandriai rabszolgapiacra, ahol szinte fillérekért adtak tovább rajtuk.
Érdekes, hogy a legyőzött Görögország és a győztes Róma viszonyát paradox módon megragadó Horatius-idézet a zsidókkal kapcsolatban is feltűnik. Nero császár nevelője, Seneca írt egy művet A babonaságról. A könyv elveszett, csak Szent Ágoston idézeteiből tudunk róla egyet-mást, például hogy a jeles római író a zsidóknál legfőképpen a szombatnap megtartását kifogásolta. „Ennek a kártékony nemzetnek a szokása oly mértékben diadalmaskodott, hogy minden ország átvette: a legyőzöttek törvénye lett törvény a győztesek számára”. Horatiusszal mondhatnánk tehát: „Durva legyőzőjén győzött a levert Júdea mégis / s pór népét Latiumnak szombatnapra kapatta…” De milyen áron?

Pál Athénje és Péter Rómája

Nem tagadhatjuk tehát, hogy Rémi Brague-nak igaza van: Róma képes volt magába olvasztani a görög és zsidó hagyomány egy részét. A fenti történeti adatokkal csak arra próbáltam rávilágítani, hogy milyen árat fizettek azért a görögök és a zsidók, hogy „rómaivá” válhattak. Ezek után Halecki véleményét vizsgáljuk meg: igaz-e, hogy a görög-római kultúrkör és a kereszténység, továbbá Caesar Rómája és Péter Rómája között egyenes ági leszármazás mutatható ki. Halecki azon morfondírozik, hogy Jeruzsálem pusztulása után a kereszténység központjául csakis két város, Athén vagy Róma jöhetett számításba. Athénről ezt írja: „Noha itteni tevékenysége nem hozott túl sok sikert, Szent Pál is vonzódott ehhez az ősi, nagy hírű városhoz”, amely „magáénak tudhatta mindazt a hatalmas szellemi örökséget, azt a tradíciót, mely még vallási téren sem állt oly távol a keresztény eszméktől”.
Ha mármost nem Sienkiewicz vallásos regényeiből, hanem a Pál működéséről hitelesen tudósító Apostolok cselekedeteiből és a levelekből indulunk ki, cáfolnunk kell ezt a vélekedést. „Athénban pedig, amikor azokat [ti. Szilászt és Timotheoszt] várta, szelleme háborgott benne, mivel látta, hogy a város telis-tele van bálványokkal (kateidólon úszan tén polin)”. De Pál nemcsak szellemében háborgott, hanem híres areioszpagoszi beszédében keményen ki is kelt „az ősi, nagy hírű város szellemi öröksége”: a bálványimádás ellen. „Az Isten, aki teremtette a világot, és mindazt, ami abban van, mivelhogy ő mennynek és földnek ura, kézzel csinált templomokban nem lakik, sem embereknek kezeitől nem tiszteltetik.” (Cselekedetek 17,16. 24-25) Ugyancsak kétértelmű, illetve sértő lehetett a nagytekintélyű Areioszpagosz-testület előtt, hogy egy zsidó „démontiszteletnek” (deiszidaimonia) és „tudatlanságnak” (agnoia) nevezi a görög vallási-kulturális tradíciót. A kor egyik szellemi központjából, Tarszoszból származó Pálnak a görög filozófiáról sem volt sokkal jobb véleménye. A philoszophia mindössze egyetlen helyen fordul elő leveleiben, ahol egyszerűen „üres csalásnak” nevezi azt (Levél a kolosszeiekhez 2,8).
Mint tudjuk, Pál „előzetes letartóztatásban”, fogolyként érkezett Rómába, hogy a császár (Nero) előtt védje meg ügyét és tegyen bizonyságot Jézus Krisztus feltámadásáról. Hogy mi lehetett a véleménye a Római Birodalom fővárosáról, nem derül ki leveleiből. Ha már Halecki „Péter Rómáját” emlegette, érdemes lesz felidéznünk Pál apostoltársának, az élete végén szintén Rómába került Simeon bar Jónának első levelét. Ebben így üdvözli a korábban általa vezetett kis-ázsiai gyülekezeteket: „Köszönt titeket a [veletek] együtt választott babilóni [gyülekezet], és Márk, az én fiam” (5,13). A zsidó apostol szájából elhangzó „babilóni” minősítés Róma szellemi kontinuitását ragadta meg, de azt nem a görög-római humanizmushoz, hanem a zsidókat i. e. 568-ban fogságba hurcoló, Jeruzsálemet és a Szentélyt elpusztító Babilónhoz kapcsolta. Hogy a „Róma = új Babilón” mennyire közismert látás lehetett, s nemcsak a keresztények körében, azt mutatja egy IV. századi átoktábla szövege, amivel a cirkuszi kocsiversenyeken az ellenfeleket próbálták „hatástalanítani”. Ezen a feliraton ugyanis görög betűkkel a következő szerepelt: „Az új Babilón cirkusza”.

Isten városa - Ördög városa

A keresztény egyház viszonyát a Római Birodalom társadalmi, politikai, vallási és kulturális berendezkedéséhez sajátos ambivalencia jellemezte. A kereszténység - miközben tisztában volt a világi hatalom szellemi természetével (Róma = új Babilón) - küldetésének megfelelően nem léphetett fel politikai erőként a fennálló hatalommal szemben. Az egyház szellemi erejének és látásának gyengülésével (Hetek 2000. március 4., ) viszont előtérbe került az „erő és hatalom” kérdése.
A változás drámaiságát mutatja, hogy sok keresztény vezető - „pneumatikus” és „pszichikus” egyaránt - a világ fennmaradásának biztosítékát látta a Dániel által megprófétált negyedik birodalomban, Rómában. A ókeresztény kor egyik legnagyobb írója, Tertullianus, 197 után dolgozta ki a kereszténység politikai védőiratát, amelyet Apologeticus címen adott közre. Ebben egy érdekes fejezet foglalkozik a császárság és a kereszténység viszonyával, ahol a szerző egyebek mellett a következőket mondja: „Nagyon jól tudjuk, hogy a földkerekséget közelről fenyegető szörnyűséges öszszeroppanást és borzalmas szorongásokkal ijesztő idők végezetét a Római Birodalom fönnállása tartóztatja csupán. Így azután, mivel magunk is fázunk e dolgok megtapasztalásától, míg elhalasztásukért könyörgünk, Róma uralmának tartósságát is előmozdítjuk” (XXXII,1). Az ember nem akar hinni a szemének: az a Tertullianus, akinek karthágói gyülekezetéből is vesztőhelyre hurcolták a keresztényeket, most annak a Római Birodalomnak a védelmére kel, amely elrendelte az üldözéseket! Mikor 410-ben a gót Alarich seregei feldúlták Rómát, a távoli Betlehemben remetéskedő Hieronymus (Szent Jeromos) így öntötte szavakba keserűségét: „Elcsuklik a hangom, és miközben ezt tollba mondom, zokogásba fullad szavam. Elfoglalják a Várost, amely az egész világot magába foglalta… Ki tudná kellőképpen megsiratni azt a sok fájdalmat? Az ősi város, amely annyi esztendőn át uralkodott, most romokban hever” (127. levél).
A keresztények azzal ostromolták a kor egyik legtekintélyesebb egyháztudósát, Augustinust (Szent Ágoston), magyarázza meg nekik: miképpen történhetett meg, hogy Péter és Pál, Róma két legfőbb „védőszentje” nem védelmezték meg az egyház központját? Többek között ez a fogós kérdés vezette el Augustinust főművének, Az Isten városának (De civitate Dei) megírásához. Ebben kifejtette, hogy sem a pogányok, sem a keresztények számára nincs semmi ok, amely alapján számon lehetne kérni, hogy miért nem kímélték meg a barbárok Rómát. A Város ugyan az egyházi élet központja, de az egyház végső célja Isten városa, az igazi „Örök Város”. A pogányok pedig hiába keresnek magyarázatot Róma pusztulására a keresztények „hitehagyásában”, mert a Birodalom már belsőleg lerongyolódott, ezért pusztíthatták el a külső támadások. Különben is, a pogány Róma nagyságát nem vallásosságának, hanem hódító háborúinak köszönhette.
Ágoston a történelmet az Isten városa és a Sátán városa közötti küzdelemként ábrázolja, amely utóbbit a földi várossal (civitas terrena) azonosítja. Nem tagadja, hogy a földi Rómában is megtalálhatók voltak bizonyos értékek (például a bátorság és a tetterő, a törvényesség), mégis tagadta a „harmadik utas megoldást”. Szerinte az Isten és az Ördög városa között nem létezik közbülső harmadikként „az ember városa”, vagyis olyan hely, ahol a klasszikus humanizmus értékei (béke, szeretet, filozófia, művészetek) önmagukban léteznének. Bizonyára maga Augustinus sem adna igazat korunk katolikus történészeinek, akik azt követelik, hogy „Európa ismét váljék rómaivá” (R. Brague), vagy abban reménykednek, hogy a kereszténység „a nagy európai tradícióhoz hű spirituális erők támogatásával” fog új erőre kapni (O. Halecki). A „pusztítva megőrző” római hagyomány - akár ókori politikai, akár középkori vallási szemszögből nézzük - csak azok számára jelenthet alternatívát, akik feladták a kereszténység eredeti célját: az Isten városába való bejutást.
(A szerző történész)