„Felhívás vallomástételre egy Oroszország-elleni összeesküvés
vádlottjaként.” Valahogy így jellemezhető Bill Clinton háromnapos látogatása.
„Megpróbáltam Oroszország barátja lenni. Azt gondolom, Amerikában szeretik
Oroszországot” - bizonygatta az amerikai elnök a népszerű Moszkva visszhangja
rádióadás hallgatóinak, valamint a nem kevésbé népszerű NTV tévéadó nézőinek.
„Akkor hogyan magyarázza a Gallup Intézet felméréseinek eredményét? - kérdezte
szigorúan az élő rádióadás vezetője. - Ennek értelmében ugyanis az
amerikaiaknak mindössze 40 százaléka nyilatkozik pozitívan Oroszországról, 59
százalék pedig negatívan.” „Szerintem ez a csecsenföldi helyzettel és a média
hozzáállásával magyarázható” - védelmezte most már egész Amerikát Clinton.
„Miért zárkózik el Amerika a nukleáris védelem kérdéskörében az Oroszországgal
való együttműködéstől?” - kérdezte mindjárt az első betelefonáló
rádióhallgató. „Én nem ellenzem az együttműködést…, és nem vagyok ellene
annak, hogy egyezmény szülessen ebben az ügyben - próbálta menteni magát az USA
elnöke. - Azt szeretném, hogy Oroszország erős legyen, virágzó, demokratikus, és
hogy a törvények vezessék.”
A rádióadás vezetője ezután kihirdette egy közvélemény-kutatás eredményét,
melyben az orosz polgároknak a következő kérdésre kellett választ adniuk: „Ön
szerint hogy viszonyul Clinton Oroszországhoz?” A voksoló oroszok egyharmada azt
válaszolta, hogy „jól”. Egy másik harmad azt, hogy „rosszul”. Míg harminc
százalék azt mondta, hogy nem tudja.
Ez a közvélemény-kutatás lett gyakorlatilag az amerikai elnök Oroszországhoz való
viszonyának értékelése - vagyis mondhatjuk úgy, hogy Clinton hármast kapott. Ilyen
módon a második elnöki ciklus végére a kitűnő Bill közepesre rontott. Jeles
eredménye Jelcin kormányzásának első éveiben volt, amikor az oroszok többsége
őszintén hitt az orosz-amerikai barátságban, és abban reménykedtek, hogy a
kapitalista reformok számukra is ugyanolyan felvirágzást hoznak majd, mint Amerikában.
További cikkeink: