Vissza a tartalomjegyzékhez

Papp Levente
Műkincs, ami nincs

A második világháború óta máig lezáratlan pénzügyi jóvátételek sora, az egykori kényszermunkások és életbiztosítással vagy különféle bankszámlákkal rendelkező deportáltak utólagos kártalanítása mellett most a nemzetközi műkincspiacon zajló kártalanítási kísérletekkel egészült ki. A Time magazin beszámolójából kiderült, hogy a náci hadigépezet által szisztematikusan véghezvitt műkincsrablások következtében a világ múzeumai a mai napig is több százezer olyan értékes műalkotást rejtenek, amelynek eredeti tulajdonosát homály fedi.

A holokausztot túlélt, ma Izraelben élő Ruth Haller hatvan év után jutott hozzá egy Otto Mueller festményhez, amely 1934-ben elhunyt é-desapja rég megsemmisültnek hitt 6000 darabos gyűjteményének volt a része. Hatezerből az egy nem túl jó arány, ráadásul 60 év alatt, az ügy mégis elindított egy lavinát. Február végén a brit nemzeti múzeumvezetők konferenciáján olyan vezető intézmények mint a British Museum, a National Gallery és a Tate Gallery kiadtak egy listát 350 festményről, amelyeknek az 1945 előtti származása tisztázatlan.
A Zsidó Világszövetség felrótta a múzeumoknak, hogy nem elég határozottan keresik a jogos tulajdonosokat, és nem tesznek meg mindent az igazság kiderítése érdekében. Az amerikai múzeumok például csak a Zsidó Világszövetség kifejezett kérésére követték a brit példát, és a New York-i Metropolitan Muse-um of Arttal az élen szintén
közzétettek egy honlapot (www.metmuseum.org) a kétes múltú képeik jogos tulajdonosainak felkutatása céljából. Egy hónappal ezelőtt a németek is megnyitották
saját online adatbázisukat (www.lostart.de) a témában. Michael Neumann kulturális miniszter leszögezte, hogy „olyan átláthatóvá kívánják tenni a listát, amennyire csak lehet, hogy a károsultak megtalálása a legegyszerűbb legyen”. A francia kormány is ráirányította figyelmét a dicstelen náci korszak mű-kincsfosztogatási ügyeire. Három évig tartó kutatás után egy 3000 oldalas beszámoló született, amely megállapítja, hogy a kollaboráns Vichy-rendszer alatt a francia zsidóktól több mint 1,2 milliárd dollár értékű vagyont raboltak el. A beszámoló több mint 100 ezer tárgyat említ, amelyet zsidó családoktól raboltak el, a háború után azonban csak 61 ezer 233 került vissza Franciaországba, amelyekből 2000 darab ma különböző híres francia múzeumokban van.
A feladat rendkívül bonyolult, hiszen nemcsak a nácik, de a Vörös Hadsereg is több százezer műkincset szedett össze, nem mindig dicsőséges vonulása folyamán. Hitler egy, a germán kultúrát legszélesebb körben dicsőítő, linzi székhelyű grandiózus múzeum létrehozásán álmodozott.
Jonathan Petropulos történész szerint az egészben a legtragikusabb az, hogy a náci képgyűjtés szisztematikusan össze volt kapcsolva a népirtással, vagyis a zsidó származású lakosság deportálásával. A Vörös Hadsereg más megfontolásból, de szintén nagyon szisztematikusan rabolt össze mindent, ami értékes volt, vagy annak tűnt.
A közel hatvanéves szünet után beindult folyamatok láttán Ruth Haller realista és úgy véli, hogy apja több ezres gyűjteményéből talán nyolc vagy tíz mű kerül elő, mégis örül annak, hogy az egész világ megismerhette ügyét, és valamiképp fény derült az őt és még sok millió embert ért igazságtalanságokra.