Szeretnék néhány észrevételt megfogalmazni a Hetek 2000. április 22-i és 29-i
számaiban megjelent Tar Sándor-interjúval kapcsolatban:
()
A riport bevezető részében a riporter a XX. század magyar irodalmának leginkább
felkavaró művének tartja József Attila: Szabad ötletek jegyzékét. Valóban
felkavaró írás, ám én mégsem nevezném irodalmi alkotásnak.
József Attila súlyosan beteg emberként vetette papírra a kezelőorvosa tanácsára, ez
az írás tulajdonképpen a freudi pszichoanalitikus kezelés részeként született.
Úgy, hogy a költő mindenfajta elmebeli kontroll nélkül írta le a lelkében kavargó
beteges képzeteit.
Sokan, akik tisztelik József Attila költészetét, amely egy kristálytiszta gondolati
líra megvalósítása, nem tartják még csak megjelenésre sem méltónak ezt az írást
(amely természetesen nem is ebből a célból született). Ez az írás behatolás az
ember legintimebb tudat alatti szférájába, és ezt még egy halott ember esetében is
méltányolni illik.
Ami a lényeget, azaz magát az interjút illeti, volt szerencsém figyelemmel kísérni
az egész rosszízű vitát az Élet és Irodalom hasábjain, amit Eörsi István
megállapításai keltettek. Bevallom, akkor nem nagyon értettem az egészet,
különösen azt, hogy miért kell nekem (az olvasónak) hisztérikus szekértáborok
közötti értelmetlen csatát figyelni, vagy kényszerűen elhelyezkedni valamelyik
oldalon. Tulajdonképpen miről folyt a vita? Bűnről, katarzisról, megtérésről,
bűnbocsánatról. Ki ellen vétkezett Tar? Az államrend ellen? Nem, mert abban az
időben ez tartotta fenn az államrendet, úgymond az állam vétkezett, de az állam
nevében még senki sem kért bocsánatot. A demokratikus ellenzék ellen? Nem, mert a
demokratikus ellenzék egyszerűen nem volt rendszerváltoztató pozícióban, néhány
egyetemi tanszék és markáns értelmiségiek holdudvarából állt, saját szabadságuk
korlátjait feszegették. Sokuk nem is gondolt arra, hogy a rendszer belátható időn
belül megváltoztatható, ezért megtanultak kényszerűen együtt élni a zsarnokság
minden tüskéjével. Tar Sándor az egyetemes erkölcsi törvények megsértésével
egyedül Kenedi János ellen vétkezett. Mi, kívülállók, nem vagyunk abban a
pozícióban, hogy megbocsássunk, vagy kifejezzük meg nem bocsátásunkat. Megítélni
megítélhetjük a bűnt, de a személyes sértődöttségre nincs okunk, pláne azzal
szemben, aki úgy döntött, hogy megbocsát. Ez a dolog Kenedire és Tar Sándorra
tartozik, még akkor is, ha nyilvánosságot kapott az ügy.
Tisztelettel:
Pusztai Attila,
Jászfelsőszentgyörgy