Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Új Bábel felé

A bábeli torony története máig is az egyik legismertebb ószövetségi példázat. Noé, fiai és unokái - miután a vízözön elvonult és a földek kiszáradtak - leereszkedtek az Ararátról és „Sineár földjén” telepedtek le. Sineár, az ókori Sumer, az Eufratész alsó folyásánál elterülő áradmányos síkság, amelyet lakói, a „feketefejű” sumerek Kengirnek, azaz „művelt/öntözött földnek” neveztek. Az emberek hamarosan felfedezték az új civilizáció építőköveit, a téglát, amellyel tervüket megvalósíthatták: „Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén.”


A Teremtés könyve 11. fejezetében olvasható bibliai történet a „bábeli torony” építésén kívül még egy másik fontos tanulsággal is szolgál. Ebben az időben ugyanis „az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt” - hogyan is lehetett volna másként ilyen nagyszabású tervet végrehajtani? A Történelem Ura azonban keresztezte az emberek számítását. Lázadásukat azzal akadályozta meg, hogy előbb nyelvi- és kommunikációs egységüket szüntette meg, majd földrajzi egységüket is felszámolta, vagyis - eredeti tervének megfelelően - szétszórta őket a föld minden részébe. (Ezzel az Ószövetség görög fordítása, a Szeptuaginta szerint is a diaszpóra állapotába került az emberiség.) A „bábeli nyelvzavar”, vagyis a nyelvek különbözőségének eredetmagyarázó története onnan ered, hogy a Biblia a Bábel szót a héber bálál (összezavarni) igéből magyarázza (Mózes 1. könyve 11,9). A történet értelmezése szempontjából teljesen közömbös, hogy a Bábel szó jelentése akkádul Báb-ili, vagyis „isten kapuja”, s a történetben szereplő torony (migdal) élénken emlékeztet az ásatásokból jól ismert mezopotámiai toronytemplomokra. De valóban csak egy aitiológiai mítoszról, történelmi példázatról van-e szó a Bábel-történet esetében? Korunk jövőkutatói és kommunikációs szakemberei állítják: nem. A háromezer-ötszáz éves történet máig sem vesztette el aktualitását, sőt ma talán több tanulságot hordoz, mint bármikor a történelem során.

„Az emberiség nyelve egy legyen”

Az emberiség törekvése „a nagy szétszóratás” előtt két fő dologra irányult: a népességkoncentrációra és a városépítésre. Ezt a szándékukat a Biblia szerint végső soron a hiú dicsőségvágy („szerezzünk magunknak nevet”) motiválta, és az egységes nyelvi és kommunikációs szisztéma tette lehetővé.
Az egységes kommunikációs rendszer iránti nosztalgikus vágyódás nem az internet, de még csak nem is az eszperantó kiagyalásával kezdődött. Olyan ősi vágya ez az emberiségnek, amely szinte már az írott történelem kezdeteinél kimutatható. Az Enmerkar versengése Aratta urával című sumer-akkád eposz az úgynevezett „uruki ciklus” egyik legfontosabb darabja. Főhőse Enmerkar, a város királya, akinek életét és uralkodását körülbelül az i. e. XXVIII. századra tehetjük. A hagyomány többek között neki tulajdonítja a cserekereskedelem és az írás feltalálását is. Nem tudjuk, hogy a róla szóló eposz kinek a szerzeménye, de feltehetően négyezer évvel ezelőtt, az úgynevezett III. Ur-i dinasztia korszakában született. Az irodalmi szöveg így írja le a vágyott „bábel előtti” állapotot: „Ég, föld mindensége, minden jámbor nép / egyazon nyelven beszélnek Enlilhez. / Ama napon, aki most úr, fejedelem, király, / Enki, aki most úr, fejedelem, király … Eridu ura - / ő megváltoztatja a szájukban a nyelveket, / valahány nyelv van: / az emberiség nyelve egy legyen” (Komoróczy Géza fordítása). A történetben szereplő „egy nyelv” azonban nem annyira a nyelvi kódrendszer egységesítését, mint inkább az egységes szándékot és akaratot jelenti. Enmerkar, Uruk királya így akarja figyelmeztetni Aratta urát: ha nem kereskedik vele, Enki segítségével (aki a sumer pantheonban a bölcsesség istene) képes Mezopotámia „különböző nyelvű” (értsd: viszálykodó) városállamait és népeit egységbe forrasztani ellene.
Bábel előtt „az egész földnek egy nyelve (szapah) és egyféle beszéde (davarim) volt” - mondja a Biblia. Szó szerinti fordításban: „egy ajkú” és „egyféle szavú” volt, ami itt sem csak az egységes nyelvi kódrendszerre vonatkoztatható, hanem ugyanúgy azt is jelenti: egy akaraton voltak (a rossz) megcselekvésében. A pragmatikus zsidó gondolkodás szerint a davar nemcsak szót, hanem a szó által kiváltott tettet, és a tett eredményeként létrejövő dolgot is jelenti. Áldás és átok, jó és gonosz cselekedet a kimondott szóból ered, ezért Dávid is azt kívánja átkozódó ellenségeire: „Rontsd meg Uram és oszlasd meg az ő nyelvüket” (Zsoltárok 55,10) - ahol az elsőként használt ige (bálá) összecseng a Bábel szó héber etimológiájával (bálal). Ez is tovább erősíti gyanúnkat arra vonatkozóan, hogy a Bábel-történetben nem annyira a nyelvi kód, mint inkább a kódolt szándék egysége, illetve annak szétzúzása a fő üzenet.
Ebből kiindulva napjaink média-forradalmának - amelyet nem véletlenül Bábellel szoktak leggyakrabban metaforizálni - jelentőségét, nemcsak a nyelvi és kommunikációs kódrendszer egységesítésében, hanem a bábeli egység felé törekvő szándékban kell látnunk. A „Gutenberg-galaxis” (vagyis az írott/ nyomtatott betű kultúrája) összeomlásának prófétája, a kanadai Marshall McLuhan a hatvanas évek végén még kitartott amellett, hogy „a média maga az üzenet” (media is the message), és bőszen tagadta, hogy a közlés tartalmának bármiféle jelentősége lenne. Az elmúlt negyed század alatt végbement események a napnál világosabban bebizonyították, hogy McLuhan tévedett. A közlési eszközök mára az agresszív és leplezetlen tömegmanipuláció eszközeivé váltak.

Az egyház és a kommunikáció jövője

„A számítógép a világméretű megértés és egység pünkösdi állapotát ígéri, a technika által” - írta McLuhan. Az információs társadalom első megálmodója aligha tévedett, már ami az egységet illeti. McLuhan korában a fő kérdés az volt: hogyan valósulhat meg ez az egység, míg manapság egyre többen arra kérdeznek rá: miért? A beígért „pünkösdi” (értsd: önfeledten boldog) állapotokat ma már persze csak kevesen veszik készpénznek, sokkal több aggódó hang hallatszik viszont a tévé- és számítógépfüggő, virtuális világokba menekülő tinédzserek szüleinek részéről.
A „pünkösd” emlegetése e szövegösszefüggésben mégsem tűnik egészen értelmetlennek, sőt arra késztet bennünket, hogy az Apostolok Cselekedetei második fejezetében leírt eseményt - amelyeket „első pünkösdként” tartunk számon - kommunikációs szempontból is megvizsgáljuk. A Szent Szellem kiáradásának prófétai ígérete valószínűleg i. sz. 29/30 Sziván hó hatodikán (május vége-június eleje), Sávuót ünnepén teljesedett be Jeruzsálemben. Jézus százhúsz tanítványa „megtelt Szent Szellemmel és elkezdett más nyelveken szólni, ahogyan a Szellem adta, hogy ki-ki megnyilatkozzon” (Apostolok Cselekedetei 2,4). Az igazi „kommunikációs csoda” azonban csak ekkor történt: a zarándokünnepen több tízezer, diaszpórából jött zsidó is részt vett, akik „a lármára egybetódultak és összezavarodtak, minthogy mindenki a saját nyelvén hallotta őket beszélni. Magukon kívül voltak és döbbenten kérdezgették: Íme, ezek, akik beszélnek, nem mind galileaiak? Akkor meg hogy lehet az, hogy mindannyian a saját nyelvünkön halljuk őket, amelybe beleszülettünk? (…) Halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Istennek hatalmasságát. Mindnyájan magukon kívül voltak és zavartan kérdezgették egymástól: Mi akar ez lenni?” (Apostolok Cselekedetei 2,7-13)
A kívülállók két meglepő dolgot tapasztaltak: galileai illetőségű emberek (akik nem éppen széleskörű idegennyelv-ismeretükről és műveltségükről voltak híresek) valamennyien idegen nyelven szólaltak meg, s ezek a nyelvek egyféle üzenetet közvetítettek: Isten dicséretét. Az Újszövetség ugyanakkor leszögezi: ezeket a beszédeket nem emberi képesség, ismeret vagy tudás, hanem a Szent Szellem inspirálta bennük. A Pünkösdkor létrejött egyházban (ekklészia = kihívottak közössége) az egység nem kommunikációs technikák, hanem a Szellem által valósult meg, ezért is inti Pál a gyülekezeteket a szellemi egység megőrzésére. A Szent Szellem az Újszövetségben sokoldalú szerepet játszik az egyház és a hívők életében: vezet, parancsokat oszt, útmutatást ad, buzdít vagy eltilt bizonyos cselekedetektől, előre megjelenti a jövőt, kijelentést ad és tanít. Modern nyelven szólva: a Szent Lélek az egyház legfőbb kommunikátora.
Az emberiség ma hatalmas erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a világ Bábel előtti kommunikációs egységét helyreállítsa és az egységes akaratátvitel szolgálatába állítsa. A kereszténység számára a kommunikáció két legfőbb forrását a Szent Szövegek és Szent Szellem által ezekre vonatkozóan adott kijelentések adják. Ezért az egyház számára egyáltalán nem mellékes a Szent Szövegek várható sorsa az új kommunikációs érában. A zsidó-keresztény hagyomány ugyanis mást ért szövegen, mint amit az interaktív multimédiás kommunikáció tekint textusnak. A Szent Szöveg lényegénél fogva zárt, meg-nem-változtatható (ld. Hetek 2000/5. sz. Betűk és jelek) - míg az internet információs hullámain szörfözve korántsem biztos egy-egy információ bizonyíthatósága. Az írott/nyomtatott könyv éppen azért válhatott a Szent Szövegek hordozójává, mert szövege állandó: nyomtalanul nem lehet átírni, mivel annak szövege bizonyos módszerekkel az „évszázadokra visszamenőleg” ellenőrizhető.
Talán nem véletlen, hogy Ray Bradbury anti-utópiájának főhőse, Guy Montag „tűzőr” kezébe is egy Biblia akadt - talán az utolsó példány a Földön. Pedig Bradbury a 451 fok Fahrenheit írásakor még nem tudhatta, hogy eljön a nap, mikor az internet végérvényesen megsemmisíti az „eredeti” fogalmát, s az auktorral együtt eltűnik az autoritás is. „Ma már bárki nemcsak hogy publikálhat, de elméletileg bele is nyúlhat mások szövegébe, másolhatja, kiegészítheti, átírhatja, ellophatja vagy meghamisíthatja azt” - jegyezte meg korunk egyik elismert médiaszakértője, Hans Magnus Enzensberger 1999-ben Erfurtban tartott előadásán. Ez pedig alapjaiban veszélyezteti a Szent Szövegek autenticitását, melynek alapja a „se ne tégy hozzá, se el ne végy belőle” parancsa (Mózes ötödik könyve 4,2; Jelenések könyve 22,18-19).

„Építsünk magunknak várost…”

A bábeli történet másik korunkra vonatkozó tanulsága a kommunikációs forradalom mellett a népességkoncentráció és az urbanizáció hatalmas méretű növekedése. Az ókor legnagyobb metropoliszai, Babilón, Ninive, Alexandria és Róma valósággal eltörpülnek a XX. század világvárosai mellett. Amikor az ókori Róma köré i. sz. 274-ben Aurelianus felépítette a ma is látható falakat, a város területe alig haladta meg az öt négyzetmérföldet. London jelenleg 150-szer, New York pedig 500-szor nagyobb területen terpeszkedik! Az urbanizáció fejlődése a XIX. század közepén indult meg rohamléptekkel: 1850-re London lakossága több mint kétmillióra, Párizsé több mint egymillióra duzzadt; a századforulóra már tizenegy város lépte túl az egymilliós lélekszámot, köztük Berlin, Chicago, New York, Philadelphia, Moszkva, Szentpétervár, Bécs, Tokió és Kalkutta. Harminc évvel később már huszonhét városnak volt egymilliónál több lakosa, s a lista élére New York került.
1985-ben a világ népességének harminckét százaléka élt városokban, ez a szám ma eléri a negyven, 2025-re pedig várhatóan az ötvenhét százalékot. Jelenleg húsz óriásvárost tartunk számon, egyenként 11 millió vagy még több lakossal, s ezek közül tizenhét található a fejlődő világban. (A listavezetők: Mexikóváros 24,4; Săo Paulo 23,6; Kalkutta 16; Bombay 15,4; Sanghaj 14,7 millió lakossal.) Ezek a megavárosok szinte semmiben sem hasonlítanak az európai fővárosokhoz, amelyek évszázadokon át a gazdaság, a kreativitás és a kulturális tevékenység központjainak számítottak. A 20 milliós ázsiai, latin- és közép-amerikai megapoliszok fokozatosan a szegénység és a szociális összeomlás ijesztő példáivá váltak. Újdelhi közigazgatási szervei gyakran csak műholdfelvételekről veszik észre, hol és merre nőtt tovább városuk, megtervezetlenül, ellenőrizetlenül és persze engedély nélkül. Napközben az utcák három méter széles és száz méter magas füstös alagutakká válnak, a gyermekek kétharmada gyógyíthatatlan allergiás légcsőhurutban szenved, évente 200-300 ezren halnak meg közlekedési balesetben. India egyik minisztere „Ázsia ökológiai fekete lyukaként” emlegette Újdelhit, amely az emberek számára „tulajdonképpen lakhatatlan”. Bombay utcáiról naponta 2000 tonna szemetet kell eltakarítani, illemhelyek százezreire lenne szükség, s a város vezetősége a szükséges víz kétharmadát sem tudja biztosítani.

„…és tornyot”

A bábeli történethez fűzött kommentárok nem mulasztják el megjegyezni, hogy a szóban forgó „égig érő torony” minden bizonnyal a mezopotámiai városállamok lépcsős toronytemplomait jelentette. A ziqquratok körülbelül négyezer évvel ezelőtt, a III. Ur-i periódus idején váltak a mezopotámiai templomok lényeges részévé. Ezek a furcsa, több lépcsőből álló, döngölt földből és téglarakásból emelt tömbök, amelyeket kívülről színes vakolattal, később mázas téglákkal burkoltak, és meredek külső lépcsővel vettek körül, s amelyek a fehérre meszelt templomok fölébe emelkedtek, romjaikban is hatalmas építményeknek látszottak. Leo Oppenheim szerint funkciójuk ma sem eléggé ismert, de az bizonyos, hogy kultikus szertartások sorát tartották bennük. Babilón központi toronytemplomát Észagilának hívták, Marduk isten szent helye volt. Valószínűleg Hammurapi idején épült, s több mint száz méter magas építmény lehetett. A babilóniak szerint maguk az istenek emelték - a Biblia ezzel szemben (némileg talán ironizálva is) emberek alkotásának tartja.
Az Ószövetség a lehető leghétköznapibb szavakat használja a város és torony megnevezésére, a primér jelentést figyelembe véve semmi sem utal arra, hogy a bábeli torony valami különleges funkcióval bírt volna. A „tornyos város” a héber Biblia más részeiben is felbukkan, például a kanaáni városokról jelentik Mózes kémjei, hogy azok „nagyok és az égig megerősítettek” (Mózes 5. könyve 1,28; Mózes 5. könyve 9,1). A migdal (torony) a városok erődítéseit, bástyáit is jelentette, sőt elsősorban ezt jelentette; szakrális értelmű előfordulására nincs példa az Ószövetségben. A tornyok - és általában a települések legmagasabb pontjai -, régen is, ma is a városok legkézenfekvőbb szimbólumai. A középkori városok fölé a templomok tornyai magasodtak; a modern tornyok viszont nem szakrális célból, hanem elsősorban a kommunikációt elősegítendő, illetve multinacionális iparvállalatok és bankok irodaházaiként, esetleg részben lakóházakként jöttek létre. Alig több mint egy évszázaddal ezelőtt, 1885-ben Chicagóban egy 55 méter magas, kilencemeletes házat építettek. A felhőkarcolók magassága azóta átlagosan évente 3,5 méterrel nőtt, és napjainkig elérte a 452 méteres magasságot. A jelenleg csúcstartó Petronas-tornyok (Kuala Lumpur, Malajzia) nyomában már ott van a Sanghajban épülő Pénzügyi Világközpont 460 méter magas - egy gigantikus sörnyitóra emlékeztető - épülettömbje; Tajvan fővárosában, Tajpejben pedig egy 508 méteres pénzügyi központ fog magasodni 2003-ban. Ezeket a bajnokokat is felülről nézheti majd az a Hongkongban tervezett 1128 méter magas Bionikus Torony, amely 30-70 százalékos arányban egyszerre szolgál majd munka- és lakóhelyül. (Összehasonlításul: Magyarország legmagasabb hegycsúcsa, a Kékestető 1015 méter magas.) A toronyban tízezrek kaphatnának lakást és munkahelyet, s a sokféle egészségügyi, bevásárló- és szórakoztató intézmény azt is lehetővé tenné, hogy akár egész életüket a toronyban éljék le anélkül, hogy valaha is kilépnének az utcára.
A McLuhan megálmodta global village csupán ködös-nosztalgikus képzelgés. „Város és torony”: ez a huszonegyedik század két legfontosabb jelképe. A megapoliszok és gigatornyok kiábrándító valósága, párosulva a lassanként mindent és mindenkit behálózó tömegkommunikációs rendszerekkel, a „bábeli jövő” nem éppen szívderítő képét rajzolja elénk.
(A szerző történész)