Vissza a tartalomjegyzékhez

Kapsza Ágnes
Jelet hagyni

„Sokat vívódtam, hogy fel merjem-e vállalni, hogy egy gyerek szemével láttassam a világot.” A ’93-ban, 40 évesen már Munkácsy-díjas Fehér László - a kívülállónak úgy tetszhet - mindig időben kapta az elismerést.


    Fotó: Somorjai

Esős, márciusi délután baktatok a budai Várfok utcában. Keresem a házszámot, a galériát, ahol Fehér Lászlóval egy beszélgetést ígértek. Csakhamar meglátom az üvegen át az ismerős, fotószerű hatalmas vásznakat: az alakok átlátszóságukban tünékenyek, mögöttük többnyire fekete-fehér táj. Egyszerű eszközökkel megfestett „banális” témák, de nyilvánvaló, hogy elsősorban nem a szemnek szólnak…
Zsúfolásig megtelt a klubszerű, szobányi terem. A művész természetes és nyílt, - akár a képei. Viselkedésében nincs semmi mesterkélt, művészi allűr. Ahogy önmagáról mesél, életének filmkockáit villantja fel.
Festetich-milliő, fák, kővázák, víz - Székesfehérvár, Vál, Simontornya. A hatéves kisfiút nem engedik a szülei hittanra, és úgy érzi, el akarnak tőle venni valamit. Ennek ellenére párbeszédbe kezd a „felsőbbrendű akarattal”. Hatéves kisfiú, akit zenésznek szeretnének a szülei, de ő reggeltől estig egy ma alig ismert, fantasztikus rajztudású, öreg festő nyomában van. Sajó Péteren keresztül megérinti a művészet, mint az újabb és újabb dimenziókba kerülni képes, időből és térből kiszakadó megfoghatatlan, misztikus alkotás.
Aztán a keservesen síró kamasz, akit „csak” textil szakra vesznek fel a szakközépiskolába - amit végül úgy megszeret, hogy abba se akarja hagyni…
Főiskolás, akit tanára, Kokas Ignác arra tanít, hogy vállalja önmagát - akár a börtön árán is. Főiskolás, aki festőasztala helyett szívesebben fest „Törött aluljárót” - nem is kap hatodik félévet. Főiskolás, aki fiatalon érett művészként nem szemet gyönyörködtetni akar, hanem célja, hogy megmutassa, milyen világban élünk. Jutalma olyan másfél év katonaság, amiről ma sem szívesen beszél…
Zsidó temetők köveit ábrázoló fiatal művész, akit följelentenek mint „cionista ügynököt”. „B” kategóriás dobos, aki a presszókban „Homokórát”, Beatlest és progresszív zenét játszik dohányfüstben - mégis szabadnak érzi magát.
És végül a nemzetközileg elismert művész, aki megrendelésre jóformán soha sem alkot. „Nem akartunk megszületni, de nem akarunk meghalni sem.” - Az élet olyan sarkalatos kérdései foglalkoztatják, mint a lét vagy az elmúlás, az újrakezdés, újra fölállás, új dolgok behozatala - mégis konvencionális témákhoz nyúl: „családi fényképalbumot” készít. Fehér László nem portrékat fest, hanem valamit, ami mögötte van. „Mulandók vagyunk - az ember nagy része víz. Csupán jelet tudunk hagyni magunk után.”
A ’93-ban, 40 évesen már Munkácsy-díjas Fehér László - egy kívülálló szemével - mindig időben kapta az elismerést. Kossuth-díjához - jóformán - csak ennyit fűzött hozzá: „Isten rajtam tartja a szemét.”