„Sokat vívódtam, hogy fel merjem-e vállalni, hogy egy gyerek szemével láttassam
a világot.” A ’93-ban, 40 évesen már Munkácsy-díjas Fehér László - a kívülállónak
úgy tetszhet - mindig időben kapta az elismerést.
Fotó: Somorjai
Esős, márciusi délután baktatok a budai Várfok utcában. Keresem a házszámot, a
galériát, ahol Fehér Lászlóval egy beszélgetést ígértek. Csakhamar meglátom az
üvegen át az ismerős, fotószerű hatalmas vásznakat: az alakok átlátszóságukban tünékenyek,
mögöttük többnyire fekete-fehér táj. Egyszerű eszközökkel megfestett „banális”
témák, de nyilvánvaló, hogy elsősorban nem a szemnek szólnak…
Zsúfolásig megtelt a klubszerű, szobányi terem. A művész természetes és nyílt,
- akár a képei. Viselkedésében nincs semmi mesterkélt, művészi allűr. Ahogy önmagáról
mesél, életének filmkockáit villantja fel.
Festetich-milliő, fák, kővázák, víz - Székesfehérvár, Vál, Simontornya. A hatéves
kisfiút nem engedik a szülei hittanra, és úgy érzi, el akarnak tőle venni valamit.
Ennek ellenére párbeszédbe kezd a „felsőbbrendű akarattal”. Hatéves kisfiú,
akit zenésznek szeretnének a szülei, de ő reggeltől estig egy ma alig ismert,
fantasztikus rajztudású, öreg festő nyomában van. Sajó Péteren keresztül megérinti
a művészet, mint az újabb és újabb dimenziókba kerülni képes, időből és térből
kiszakadó megfoghatatlan, misztikus alkotás.
Aztán a keservesen síró kamasz, akit „csak” textil szakra vesznek fel a szakközépiskolába
- amit végül úgy megszeret, hogy abba se akarja hagyni…
Főiskolás, akit tanára, Kokas Ignác arra tanít, hogy vállalja önmagát - akár a
börtön árán is. Főiskolás, aki festőasztala helyett szívesebben fest „Törött
aluljárót” - nem is kap hatodik félévet. Főiskolás, aki fiatalon érett művészként
nem szemet gyönyörködtetni akar, hanem célja, hogy megmutassa, milyen világban élünk.
Jutalma olyan másfél év katonaság, amiről ma sem szívesen beszél…
Zsidó temetők köveit ábrázoló fiatal művész, akit följelentenek mint „cionista
ügynököt”. „B” kategóriás dobos, aki a presszókban „Homokórát”, Beatlest
és progresszív zenét játszik dohányfüstben - mégis szabadnak érzi magát.
És végül a nemzetközileg elismert művész, aki megrendelésre jóformán soha sem
alkot. „Nem akartunk megszületni, de nem akarunk meghalni sem.” - Az élet olyan
sarkalatos kérdései foglalkoztatják, mint a lét vagy az elmúlás, az újrakezdés, újra
fölállás, új dolgok behozatala - mégis konvencionális témákhoz nyúl: „családi
fényképalbumot” készít. Fehér László nem portrékat fest, hanem valamit, ami mögötte
van. „Mulandók vagyunk - az ember nagy része víz. Csupán jelet tudunk hagyni
magunk után.”
A ’93-ban, 40 évesen már Munkácsy-díjas Fehér László - egy kívülálló szemével
- mindig időben kapta az elismerést. Kossuth-díjához - jóformán - csak ennyit
fűzött hozzá: „Isten rajtam tartja a szemét.”