Vissza a tartalomjegyzékhez

Hetek-összeállítás
Beszámolók a csecsen frontról

Karácsony éjszaka, Szamara, vasútállomás. A peronra beérkezett postai tehervonatot rakodják éppen. Az egyik kocsi rakománya 5 darab hatalmas koporsó. Négy tiszt és néhány kiskatona veszi át ezeket, ők juttatják majd el a szülőkhöz is. A Vlaszty című orosz lap riporterei a velük való beszélgetés során kaptak betekintést a csecsenföldi orosz hadművelet hétköznapjaiba, és olyan dolgokba, melyek nem szerepelnek sem a generálisok jelentéseiben, sem a TV-híradókban.


A hegyvidék a legnehezebb terep. Fokozódó orosz veszteségek    Fotó: Kommerszant

Folyik a rakodás, a tekintélyes faládákat nyolcan is alig bírják el: mindegyikben egy-egy cinkkoporsó rejtőzik. Hozzá a papír: értesítés, hogy Andrej Viktorovics Rudkovszkij (született: l979) a katonai esküjéhez mindvégig hűen szolgálva, a katonai feladat teljesítése közben, 1999. december 30-án életét vesztette… Alekszander Komrakov és Tatjana Fjodorova cikke a moszkvai Kommerszant című hetilapban jelent meg.
Hideg van, meg kell várni a reggelt. A szörnyű küldemény még adott egy éjszakányi haladékot néhány szamarai családnak.
A kísérők - Marusev zászlós, Demin őrmester és két társuk - igen elkínzottnak tűnnek. Tíz napja vannak úton, a parancsnokság pedig „elfelejtett” hideg élelmet vagy pénzt biztosítani számukra. Szerencsére útközben kaptak valami segélyszállítmányból két konzervet, két kenyeret és lekvárt. Mikor már csak lekvár maradt, az őrmester eladta az aranyláncát, azon vettek élelmet; úgyhogy szívesen vették, mikor a riporterek meghívták őket magukhoz.
A háborúról ők kezdtek mesélni, hogy is festenek a dolgok a katona szemével. Számukra nem kétséges, hogy az igaz ügyet képviselik, a lövészárkokban azonban nem azzal a kikozmetikázott valósággal találkoznak, amit odahaza láthatnak családtagjaik a tévében. Sajnos, nemcsak egy rendkívül ravasz és kegyetlen ellenféllel kénytelenek szembesülni, hanem gyakori fejetlenséggel, sőt a parancsnokság részéről tapasztalt nemtörődömséggel és hazugságokkal is.
A hadtestüket még szeptemberben indították el a Kaukázusba, miután mindenkit biztosítottak afelől, hogy csak Dagesztánba (és nem Csecsenföldre) mennek. Erről most már rég nem esik szó - éppen Groznijnál állomásoznak…
Első háborús „élményeik” közé tartozik, mikor Dagesztánban a nogaji sztyeppéken keltek át. Annak ellenére, hogy rendes sivatagi körülmények közé kerültek, az útra csak minimális menynyiségű vizet kaptak (másfél liter két személyre). Aztán, mikor az egyik autó lerobbant a homokban, az ezredes szépen elviharzott egy másik járművön, sorsára hagyva csapatát, melynek tagjai négy egész napon keresztül küzdötték át magukat a sivatagon. „Csak azért nem haltunk szomjan, mert reggelente lenyalogattuk a páncélról a harmatot” - meséli egyikük. A lerobbant kocsi vezetője már víziókat látott, és mikor végre visszajöttek érte, csak azt hajtogatta: „Túléltem!” Az őket cserbenhagyó ezredest egyébként kitüntetésre jelölték.
„Persze különbözőek a parancsnokok - vannak, akiket nagyon is tisztelnek a katonák” - teszi hozzá az őrmester. De társa már meséli a következő esetet: „Egyik éjszaka a Terszki gerincen állomásoztunk, mikor egyszercsak valóságos tüzérségi golyózáporba kerültünk: süvítettek a lövedékek, törtek le a faágak a fejünk felett. Hát, látjuk ám, hogy a saját állásainkról lőnek minket! Kilőttem egy zöld rakétát, a »mieink« jelzést, de semmi változás: jó néhány percen keresztül tüzeltek ránk. Később derült ki, hogy »ezredes apáink« egy forró vizű termálforrásra találtak, és miután jól beszaunáztak, bevodkáztak, úgy döntöttek, hogy ráijesztenek kicsit a »taknyosokra«, hadd szagoljanak egy kis lőport… De olyan is megtörtént, hogy a hibás rádióösszeköttetés miatt lőttük egymást jó félórán keresztül.”
Az éhség is nagy ellenség. Rendesen csak a legelején étkeztek a katonák - amikor még bőven volt az előrelátóan becsomagolt „hazaiból”. Mióta a hadtest tábori konyhája odaveszett a sivatagi átkelésnél, igen rapszodikussá vált az ellátás. Volt, hogy néhányukat egy harci feladattal felküldték a hegytetőre, négy napra - élelem nélkül. Kénytelenek voltak más csapatoktól koldulni, és volt, hogy egy nap csak 1-2 kanálnyi konzerv jutott mindenkire.
„Történt azért néha jó is - emlékszik vissza egyikük - újévkor egy segélyszállítmány jóvoltából mindenki kapott egy csomag cigit, egy marék kétszersültet és egy cukorkát.”
A gyógyszerekkel, sőt a töltényekkel sem túl rózsás a helyzet. A csecsenek jóval ellátottabbak az oroszoknál.
Az elfoglalt települések megtisztítása sem úgy zajlik, ahogy a tévében látni. Először is teljesen szétlőnek minden házat, hiszen bármelyik padlásán mesterlövész rejtőzhet, s csak ezután jönnek autóikon OMON-osok, és ellenőrzik a terepet. Demin és társai, úgy tűnik, nem kedvelik túlzottan őket: elmondásuk szerint létező jelenség a fosztogatás, és ebben éppen az OMON emberei járnak az élen. „Nem egyszer láttam perzsaszőnyeggel kibélelt páncélosokat vagy egy nyakon több aranyláncot” - meséli Marusev.
A hivatalos tudósítások láttán igencsak fel szoktak vidulni a katonák. „Hányszor felajánlottuk a riportereknek, hogy jöjjenek már el egyszer velünk a hadszíntérre, de soha nem jött el egy sem…”
Az elesettekről szóló adatok pedig végképp nehezen hihetők számukra. Demin őrmester elmondása szerint már amikor közeledtek Groznijhoz, az előttük haladó hadtestet szó szerint cafatokra lőtték a csecsenek, körülbelül mintegy 20 százalékuk maradt életben.
A jelenlegi hivatalos orosz statisztika 568 halottról és 1523 sebesültről szól. A csecsenek 5000 orosz halottról és minimum 100 fogolyról tudósítanak. Az oroszországi Katona-anyák Szövetségének adatai szerint körülbelül 3000 halott és 6000 sebesült van. Arról, hogy hány polgári lakos vesztette életét, nincsenek számadatok…
(fordította: Laudancsek Katalin)