Vissza a tartalomjegyzékhez

Kánai András
Egy centiméter költészet, háromezer méter butaság

1895. december 28-án, tehát még pár évvel a XX. század beköszönte előtt fantasztikus élménynek lehettek részesei mindazok, akik a párizsi Grand Café addig semmire sem használt pincetermében tartózkodtak. Louis Jean és Auguste Lumičre találmányával élőképeket lehetett rögzíteni és lejátszani. A korabeli nézőközönség megdöbbenve és lenyűgözve bámulta a vászont, amelyen néhány rövidfilm képe pergett. A legnagyobb hatást a pályaudvarra beérkező vonat látványa idézte elő. A begördülő vonattal együtt a napjainkban az egyik legtöbb pénzt termelő szórakoztatóipari „ág”, a filmgyártás is megérkezett. Írásunk a film történetének néhány kockáját villantja fel.

Manapság talán furcsának tűnik, hogy a film tipikusan európai műfajnak indult. Az első vetítés Európában történt, és kezdetben Franciaország volt az új médiummal kapcsolatos törekvések központja.
Az első filmek rövid történeteket mondtak el. Ez a burleszkekkel kezdődött (Max, a tánctanár, 1912), majd következtek a drámák. A filmtörténetben ekkor - a némafilm korszakában - léptek színre a máig egyetemes hatású alkotók. Ilyen George Mélies, aki a tudományos-fantasztikus filmek úttörője. Mélies, az első igazi trükkfilmes 1901-ben készült Utazás a Holdba című munkája az 58 évvel későbbi eseményeket jósolta meg. A rajzfilm is megszületik: Émile Cohl volt a boldog apa, a közönség azonban még nem fogadta be az új stílust. Ferdinand Zacca, az addigi esetlegesség helyett a forgatókönyv ősével állt elő.
A németek első jelentős alakjaként Oscar Messter említhető meg, aki technikai megoldásaival döntő befolyást gyakorolt a filmezés műszaki fejlődésére, emellett néhány új műfajjal, így a filmriporttal és az ismeretterjesztő filmmel, sőt még a hangosfilmmel is megpróbálkozott. A némafilmek korában egyre-másra jelentek meg azok az újdonságok, amelyek a film hatásmechanizmusát erősítették. Ilyenek voltak a szovjet-orosz Szergej Eizenstein újszerű felvételei, vágástechnikája (Patyomkin páncélos, 1925), az amerikai D. W. Griffith „találmánya”, a mozgó kamera és a jelenetezés (Egy nemzet születése, 1915). A filmvászon első nagy sztárja a dán Asta Nielsen lett, Olaszországban kosztümös filmeket forgattak (Quo Vadis, 1913), az amerikai burleszk pedig felfedezte magának a „hasraesős”, úgynevezett slapstick-komédiát (Cohn, a bevándorló, 1912).
Az 1926-os Don Juan nem témaválasztásával, hanem különleges effektjeivel vált híressé: ez volt ugyanis az első hangos játékfilm. Az eddigi színpadiasabb színészi munka mellett egyre fontosabb szerepet kapott a dialógus, mivel a párbeszéd is lényeges kifejezőerővé vált. Elterjedt a heti hangoshíradó, és bemutatkozott a zenés film (Örök szerelem, 1929). Nemcsak a film tökéletesedett, hanem a vetítés helye is: Berlinben 1926-ban nyílt meg az első mozipalota. Walt Disney a rajzfilmmel komoly sikereket ért el (Willie gőzhajó, 1928). Egy évvel ezután sor került a máig legrangosabb filmes elismerésre, az első Oscar-szobrocskák átadására. Az Oscar-díj piaci szerepe azóta sem vesztett jelentőségéből.
Az amerikai, hollywoodi filmgyártás már nemcsak lefaragta hátrányát, de a harmincas évek elejére meghatározó lett. Stúdiók jöttek létre, és a kezdetben lenézett műfaj ontotta az újvilági sztárokat: Chaplint, Harold Lloydot, Buster Keatont, Ramon Navarrót és a többieket. Európában Németország képviselte az ellensúlyt a maga kiemelkedő rendezőivel, színészeivel, és a világhírű Ufa vállalattal. Ám 1933. március 29-én Erich Pommer producernek és Eric Chorell rendezőnek „faji” okok miatt el kellett hagyniuk a hitleri Harmadik Birodalmat. Megindult a filmes emigráció, és végleg egypólusúvá lett a filmgyártás, miután meghatározó alakjai a megszállt országokból Nagy-Britanniába, illetve az USA-ba vándoroltak.
1935-ben aztán - a szovjetek után - a nácik is kiváló propagandaeszközre leltek a filmben: Leni Riefenstahl elkészítette a náci pártnapot bemutató, hírhedt és képeiben nagy hatású filmjét (Az akarat diadala). Ám kellemesebb is történt ebben az esztendőben. A film már beszél, zenél - és mostantól színekben pompázik (Hiúság vására). Walt Disney sem állt le, hiszen bemutatta az első, egész estét betöltő rajzfilmet (Hófehérke és a hét törpe, 1937). A hollywoodi westernfilm-gyártás rátalál a férfias karakterű John Wayne-re (Hatos fogat, 1939). A második világháború azonban az európai nemzeti filmezés ellehetetlenedését, lehetőségeinek beszűkülését hozta. Propagandafilmek készültek még Nagy-Britanniában (A gyáva cézár, 1941) és az USA-ban is (Boldog ország, 1943). A háború utáni európai filmes szerveződések egyik fontos eredményét a cannes-i filmfesztivál életre hívása jelentette.
Hollywoodra 1950-től 1954-ig sötétebb idők jártak: dühödt kommunistaüldözés kezdődött, s az eredménye: félbetört alkotói pályák és emigránsok, akik az USA-ból menekültek. Ez idő tájt a televízió egyre népszerűbbé és elterjedtebbé vált. A kaliforniai álomgyárosok elhatározták, hogy nagyszabású, színes, kosztümös produkciókkal veszik fel a versenyt a varázsdobozzal szemben (Sámson és Delila, 1949). Valami elindult Ázsiában is. Kuroszava Akira az elsők közé tartozott, akik hatást gyakoroltak az európai és az amerikai filmekre (A vihar kapujában, 1950).
A férfi sztárok mellett a gyengébb nemből is feltünedeztek a csillagok, így például a tragikus véget ért Marylin Monroe (Van, aki forrón szereti, 1959). Ám néhány évvel ez utóbbi film bemutatása előtt a film újabb hatalmas változáson ment keresztül: az első szélesvásznú film újabb frontot nyitott a televíziózás elleni küzdelemben (A köntös, 1953).
És hogy mi történt azóta? A film mindig hűen tükrözte azt a világot, melyben megfogant. Fellázadt a hagyományok ellen, ledöntötte az addig sziklaszilárdnak hitt tabukat. Hatása egyre nőtt. Már nem egyedül vívja harcát, iparágak összehangolt működése támogatja. Megerősödőben vannak a (nem hollywoodi) független filmek, a műfajok pedig egymásba olvadnak, átjárhatók. Terjed a remake, a régi sikerfilmek újraforgatása. Talán száz év elegendő volt ahhoz, hogy elfogyjanak a témák?
Sokak szerencséjére a számítógépek új lehetőségeket rejtenek - új sztárokat, új képeket, egyszóval: valami mást. Ez hatással van és lesz a hagyományos színészi munkára is. A bűvös celluloidszalaggal szemben pedig egyre több ellenérzés fogalmazódik meg. Ez persze nem új keletű: Heltai Jenő, a mozi szó megalkotója Mozi című versében ekképp summázza a mozgókép, a film értékét:
„Egy centiméter igazi költészet. És háromezer méter butaság.”