Vissza a tartalomjegyzékhez


Vihar mutatja meg a jó hajóst
Béres József beszél hányatott, de siker koronázta életéről Tihanyi Péternek

Béres József

1920-ban született Záhonyban.
1945 júniusában hazatér a frontról, bal válla, karja sérülés következtében bénult.
1965. Agrármérnöki diplomát szerez.
1968. Megírja doktori disszertációját „Summa cum laude” minősítéssel általános élettanból és biokémiából.
1972. Megalkotja a nyomelemeket komplex formában tartalmazó készítményt, a Béres Cseppet.
1975. Kuruzslás vádjával bűnvádi eljárás indul ellene.
1978. Kereskedelmi forgalomba kerül a Béres Csepp.
1987. Bemutatják „Az utolsó szó jogán” címmel róla és munkásságáról készült, Kósa Ferenc rendezte dokumentumfilmet.
1989. Megalakul a Béres Részvénytársaság, melynek egyik alapítója és tudományos munkatársa.
1997. Megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét.
1998. Elnyeri a Feltalálók Első Olimpiai Játékának Géniusz 98 Díját.


Dr. Béres József: „Egy halálos beteg nem törődik a hivatalos véleménnyel, az élni akar, meg akar gyógyulni”    Fotó: Somorjai

- Ön a hatvanas években a talaj, a növények, egész konkrétan a burgonyafajták vizsgálatával, elemzésével kezdte kutatói pályáját, és végül eljutott egy olyan termék feltalálásáig, kifejlesztéséig, mely terméket a sok helyen a világon elismerik, keresik. Hogyan jutott el a krumplitól a Béres Cseppig.
- Már fiatal emberként is a talajt tartottam az élőlények, köztük az emberiség élelmiszertárházának. Abból indultam ki, hogy ezek a csodálatos növények a talajon, a talajból élnek. Az onnan felszedett anyagok segítségével tudják megkötni a napfény energiáját, aztán szénhidrátok, fehérjék tudnak felépülni, amik tulajdonképpen az állatvilágnak és az embernek is fő tápelemei. Hiszen a hús miből épül fel? Az állatok tápláléka nem növényi eredetű?
Mikor jártam a gazdaságokat, a településeket, mindig azon gondolkodtam, mitől lehet az, hogy ugyanabból a magból az egyik helyen gyönyörű a növény, a másik helyen csenevész és sorvadt. Vagy az egyik embernek a búzája holdanként hét mázsát hozott, egy másik embernek egy másik területen ugyanabból a magból tizenhét mázsát. A kutatóintézetben, ahol dolgoztam, egyszer egy lombikkal a kezemben véletlenül megbotlottam, és a tartalma egy borsótábla végére ömlött. Mikor kikelt a borsó, jönnek hozzám technikusaim, és mondják: „Tetszett már látni azt a borsóágyat, ahova az a folyadék ömlött?” Még nem láttam, de ezután megnéztem. Azon a bizonyos területen szép, egészséges, óriási borsóhüvelyek nőttek. A tábla többi része alig hozott valami termést.

„Aki egy cső kukorica, egy szál fű helyett kettőt tud termeszteni, több elismerést érdemel az emberiségtől, és nagyobb szolgálatot tesz hazájának, mint az összes politikus együttvéve.”
(Jonathan Swift)

Én tudtam mi volt a lombikban. Egyre inkább igazolódni látszott az a szemléletem, hogy nem a túlzott műtrágyázással, növényvédő szerekkel kell segíteni, javítani az „életet”, hanem az eredeti környezet, a talaj Istentől való életerejét kell természetes úton valahogy visszaállítani. A háború után a földek állati trágyázása abbamaradt, pedig ezzel valóban kiegyensúlyozott, harmonikus módon tudták növelni a talaj értékét. Tudniillik így a trágya a földbe természetes úton viszszavitte az élet legfontosabb makro- és mikro alkotóelemeit. Ha például sok káliumot adnak a talajba, akkor a növények gyökérszőrein - ahol a táplálékfelvétel történik - túlsúlyba kerül a kálium, és nem férnek oda azok az elemek, amik pedig létfontosságúak a növekedéshez, a betegégek elleni védekezés kialakításához.
Egy egyszerű példával úgy tudnám ezt megmagyarázni, ha egy kalapba teszek tíz szem mogyorót, és két kiló kukoricát, és ha nekem egy markolással sok mogyorót kéne kiszednem a kalapból, nem sikerülne, mert a sok kukoricától nem férne a kezemhez a pár szem mogyoró. Úgy gondolkoztam, hogy a kórokozóknak tünetmentesen az egészséges növényben is jelen kell lenniük, de a kóros tünetek csak akkor alakulnak ki, ha a növények ellenállóképessége - az életfontosságú nyomelemek hiánya miatt - legyengül.
Ezeket a megfigyeléseimet, kísérleteimet átvittem az állatokra, majd később az emberekre is. Az orvostudomány és a víruselmélet akkori állása szerint ez eretnekségnek számított. Több évtizedes meghurcoltatásom, elhallgatásom ezekben az években kezdődött. Eredményeimet legfeljebb megtűrték, de el nem fogadták. Hivatalos kutatási eredményeimben nem engedték, hogy erről beszámoljak. Egy ember volt abban az időben, aki bízott bennem, aki mellém állt, aki biztatott, Teichmann Vilmos professzor, ő volt az osztályvezetőm az intézetben.


„Éveken keresztül naponta százak álltak a kapunkban”

„Mindenki tévedhet, de csak a balga ragaszkodik tévedéséhez.”
(Cicero)

Kutatásaim során eljutottam az emberi immunrendszer vizsgálatáig. Az, hogy immunrendszerünk „csak” van, ez önmagában kevés ahhoz, hogy jól működjön olyan anyagokkal, melyek ezt biztosítják. Kerestem azt a biológiai tényezőt, azokat a biológiai körülményeket, melyek erősen kedveznek a daganatok kialakulásának.
Az orvostudomány akkori állásfoglalásával szemben én azt tapasztaltam hogy a rákos betegségek kialakulásáért feflelős ágensek nem is az emberi szövet átalakult sejtjei, hanem valamilyen egyetemesen létező ősi lények, melyek fantasztikusan ellenállóak, és csak nehezen elpusztíthatóak. Egy alkalommal egy körülbelül harminc éven át steril körülmények között tárolt, teljesen kiszáradt rákos szövetmintát vizsgáltam. A ráksejtek kialakulását beindító parányi részecskéket izolálni tudtam, pedig életjelenséget nem mutattak a sejtek. Ezek a parányi részecskék azonban, miután megfelelő táptalajra juttattam őket, újra mozogtak, éltek, szaporodtak. Félelmetes látvány volt.
Azért jutottam arra a következtetésre, hogy a ráksejtek nem az emberi szövet transzformált sejtjei, mert ezek a vírus méretű részecskék számukra kedvező körülmények között élő szövet jelenléte nélkül is kialakulnak, és őrült gyorsaságban szaporodnak. Óriási erővel és tempóval dolgoztam, nem tudtam abbahagyni a munkát, annyira izgalmasnak találtam az eredményeket. Mindenképpen igazolni akartam hipotéziseimet. Megszállottan kerestem a kapcsolatot a különféle nyomelemek hiánya és a betegségek között. Lassan sikerült meghatároznom azoknak a nyomelemeknek a körét, melyeknek fontos szerepük van a szervezetünk egészséges anyagcsere-folyamatában és a hibátlan immunrendszerünk megmaradásában.
Ekkor egy csodálatos dolog történt. Mikor bevittem egy tenyészetbe pár létfontosságú nyomelem általam ideálisnak vélt koncentrációját, akkor az a biológiai faktor nem tudta megkötni a káros anyagokat. Tehát nem tudott kialakulni a rák. Tetszik érteni?


Feleségével, házasságuk ötvenedik évfordulóján. Kisvárda, 1997

„Ha valamit keresek, rendszerint egészen mást, néha sokkal értékesebbet találok, mint aminek a nyomában voltam.”
(Priestly)

Sikerült leírnom elsőként a világon, hogy mi az a biokémiai, biológiai tényező, amely környezetében kialakulnak a ráksejtek.
Irén húgom sok-sok évvel ezelőtt cseresznyeszüretnél leesett a fáról. A fejét úgy beütötte, hogy rövid időre még az eszméletét is elvesztette. Pár év múlva agydaganat tünetei jelentkeztek nála. A debreceni kórházban meg is operálták. Az orvosok szerint talán fél éve lehetett még hátra.
Szerettem a húgomat, szerettem volna megmenteni. Akkorra már négy elem immunrendszert javító hatásában biztos voltam. Éjszakákon keresztül dolgoztam ezen, szinte végkimerülésig. Teljesen biztosra akartam menni, így először magamon próbáltam ki a szert. Az általam ideálisnak vélt adag ötvenszeresét szedtem napokon keresztül, de semmi rossz hatást nem tapasztaltam. Elkezdtem adni Irénnek is a szérumot cseppekben. Mikor 1972-ben elkészült az első Béres Csepp, attól kezdve azt szedte.
A húgom nem fél évet, hanem negyvenegy és fél évet élt még egészségben és boldogságban. Hetvenegy éves korában, baleset következtében halt meg. Irén gyógyulása a baráti köröm hitét megerősítette a cseppjeimet illetően, kérték, hogy beteg ismerőseiknek hadd vigyenek belőle. Egy halálos beteg nem törődik a „hivatalos véleménnyel”, az élni akar, meg akar gyógyulni.
Eleinte csak a környék falvaiból, városaiból jöttek, később az ország minden részéből. Rövid időn belül már a világ minden részéről megtalálták kisvárdai házunkat. Két évtizeden keresztül mindennap százak álltak a kapumban.
A saját pénzemből, hivatalos munkaidő után, a házi laboratóriumban készítettem, és a fürdőszobánkban mértem ki a rászorulóknak. Engedély nélkül csináltam mindezt, merthogy nem volt hivatalosan közreadható.

„Fiam, ha segítséget kérnek tőled, és ha tudsz segíteni, akkor meg kell tenned.”
(Béres József édesanyja)

Akármennyit is gyártottam, délutánra, estére mindig elfogyott, annyian keresték. Borzasztó érzés volt ilyenkor nemet mondani, fájdalmakkal kínlódó beteg embereknek, hiszen tudtam, hogy segíthetek. Ekkor már semmi mással nem törődtem, sem a támadóimmal, sem a hivatalos hatóságokkal, sem a rendőrséggel, csak azzal, hogy adjak. Miután már az intézetem udvarán is ugyanannyian kerestek mint a lakásom előtt, elkezdődött a minden elképzelésemet felülmúló kálváriám.
Eddig csak közönyt, nemtörődömséget tapasztaltam, de innentől kezdve vad gyűlöletet, ami legtöbbször irigységből, féltékenységből táplálkozott. Új igazgatóm. nyíltan meg is mondta, zavarja, hogy nem hozzá, a főnökhöz jönnek a hanem énhozzám. Felbontotta a nekem szóló leveleket, küldeményeket, később már át sem adta, majd minden teketória nélkül munkatársaimmal együtt kizárt az épületből. Ezután következtek a feljelentések.
Ő meg az intézet igazgatóhelyettese - és párttitkára - nyílt hajtóvadászatot indítottak ellenem. Kevesen voltak, akik őszintén örülni tudtak felfedezéseimnek. Azok, akik meggyógyultak, azok persze nagyon örültek. A kutatókat, orvosokat, politikusokat végképp nem érdekelték eredményeim, és főleg nem százak, ezrek gyógyulásai. Hogy ez miért lehetett? Nem tudom. Ilyen az ember? Hiszem, hogy nem. Nem voltam orvos, és vidéken éltem. Hogy jön ahhoz egy ismeretlen vidéki senki, - gondolhatták ők - hogy felfedezzen valamit, hogy rájöjjön valamire, amire még Amerikában, a legjobban felszerelt laboratóriumokban sem jöttek rá?

„Nagy az én bűnöm: a lelkem. Bűnöm, hogy messze látok és merek”
(Ady Endre)

1975-ben bűnvádi eljárás indultak ellenem. Feljelentettek a rendőrségen sarlatánságért. Képzelje el, egyszercsak beállítanak a lakásomra a rendőrök azzal, hogy házkutatást tartanak. Később megtudtam a vádat is: a társadalomra olyan közveszélyes „elem”, mint én, nem garázdálkodhat szabadon. Elkobozták a jegyzeteimet, kutatási eredményeimet, sok száz köszönő levelet. Nem engedték, hogy hozzám jöjjenek a betegek, rendőröket állítottak a lakásomhoz, a kapum elé, mindenkit kérdezgettek felőlem. Nem tudom, mit akartak, hiszen köztudott volt, hogy a cseppeket én teljesen ingyen, minden ellenszolgáltatás nélkül adtam. Aranyakat, valutát, pénzt kerestek? Pedig csak egy csóró kutató voltam, a cseppek meg csak elvitték a pénzemet, nem hozták.

„Bizony mondom néktek: Egy próféta sem kedves az ő hazájában.”
(Lukács evangéliuma)

1975 táján Ratkó József költő barátom sokat mesélt rólam Kósa Ferenc filmrendezőnek. Elmondta, hány embert ismert személyesen is a meggyógyultak közül, beszélt hányattatásaimról is. Kósa az időtájt határozta el, hogy filmet forgat Balczóról, és annyira akartak tenni értem valamit, a cseppek elfogadtatásáért, hogy Balczó még azt is felvetette Kósának, hogy ne róla, hanem az én történetemről csináljon filmet. A film elkészült, de azonnal be is tiltották. Tíz évig dobozban állt, sőt Kósa Ferit is tilalmi listára tették miattam. Nem kapott munkát, amiért felvállalta az ügyemet.
Akkoriban már elég sokan ismertek, és a politika hangos tiltakozása ellenére sokan mellém is álltak. Ekkor már a támogatóim között tudhattam Nagy Lászlót, Sánta Ferencet, Déry Tibort is. Nagy Lászlónak csodálatos szíve és embersége volt. Legszívesebben kikürtölte volna a világnak, hogy van egy Béres József és van egy cseppje, ami meggyógyítja a betegeket.
Megrázó anyagot írt rólam küzdelmeimről az Élet és Irodalom számára. A megjelenés előtti utolsó pillanatban Aczélék letiltatták. Helyette lehozattak egy „tudományos” cikket, ami engem pocskondiázott, és próbált hiteltelenné tenni.
Egyszer csak behívattak a Központi Bizottságba Aczél elvtárshoz, aki azt mondta nekem: „Annyi pénzt adok magának, amennyit akar, amennyit kimond a száján, csak hagyja el ezt az országot, és adja át a naplóit, kutatási eredményeit annak, akit én megnevezek.” Erre azt válaszoltam: „Az én őseim itt éltek, itt haltak meg, itt gürcöltek, itt fizettek adót. Nekem nem átjáróház ez az ország. Én szeretem ezt a népet, és nem hagyom el.” Aczél erre borzasztóan fölcsattant.
És mit hoz az élet? Valamelyik közeli hozzátartozója súlyos beteg lett, és Kósa Ferit kérte meg, szóljon nekem, hogy segítsek rajta. Hogy nem szégyellte magát ezek után.

„Az igazság el nem marad.
Tökéletes mérleg működik az élet minden részében.
Előbb vagy utóbb egész adósságodat meg kell fizetned.”
(R. W. Emerson)

Kassáról, a kórházból küldtek hozzám egy fiatalasszonyt a kislányával, aki a leukémia utolsó stádiumában volt. A kislány arcát soha nem fogom elfelejteni. Csont és bőr volt, teljesen sápadt, mintha nem is élő ember színe lenne, a haja teljesen kihullva. Kopasz lett. Már szinte beszélni sem tudott a fájdalomtól, csak makogott. Kérdeztem az édesanyját a betegségről, majd elmondtam nekik részletesen, mit és hogyan tegyenek, és három hónapra elegendő cseppet adtam nekik. Mondtam, az idő leteltével jöjjenek vissza kontrollra.
Hát nagyot nézek pár hónap múlva! Az ajtóm felé egy szép szöszi hajú, kedves arcú kislány jön, és köszön nekem: „Csókolom bácsi.” Odajött, átölelte a térdemet, megsimogatta a kezemet. Ő volt az a kislány. Kérdeztem tőle: „Miért szeretsz te engem?” Azt mondja nekem: „Én szeretlek téged, mert te gyógyítottál meg, és nem is szurkáltál össze.” Ez a kisgyerek a maga egyszerű logikájával kifejezte azt, hogy jelentősnek tartja a munkámat. Ezzel az egyetlen mondatával megszégyenített sok tudóst, orvost, politikust.
Egyre erősebben éreztem, tudtam, hogy jó úton járok, hogy ez az én Isten által rendelt utam, ez az én feladatom a világban, ezt kell továbbra is csinálnom. Még nagyobb sebességre kapcsoltam.
A tíz éves eltiltás után Feri újra folytathatta a filmet, aminek a végét az élet rendezte. A meggyógyultak és a túlélők bemutatásával zárult. Így kerek, egész, drámai és felemelő lett a történet. Nem mi írtuk, hanem az élet.

„Az utolsó szó jogán”

A Kongresszusi Központban volt a film bemutatója. Sohasem fogom elfelejteni azt a napot. Két-háromszáz emberrel többen voltak, mint ahány szék volt a díszteremben. A közönség szinte együtt lélegzett a filmmel. Mikor felmentünk, hogy megköszönjük a tapsot, forgott velem a világ, a szemem benedvesedett, és csak azt láttam, hogy mindenki áll a teremben, és még húsz perc után is rendületlenül tapsolnak. Egy örökkévalóságnak tűnt ez az idő. Ez a taps már nem is nekem szólt, hanem annak a bátor kitartásnak, ahogy ezt az utat végigjártam. Példa lehettem számukra.
Egyszer csak minden addigi megpróbáltatás, mellőzés, megaláztatás egy pillanat alatt eltűnt, és boldogság, megelégedettség költözött helyébe. Tévések, újságírók, orvosok, politikusok vettek körül, de olyan szorosan, hogy alig tudtak mások megközelíteni. Látom, hogy egy idősebb asszony próbál valahogy a kezével megérinteni. Ahogy a szeme találkozott az én szememmel, azonnal felismertem.
A hetvenes években, mikor bűnvádi eljárás volt ellenem, a rendőrök napokon keresztül ott álltak a házam előtt, ahogy már említettem. Ez az asszony azt mondta a rendőröknek, hogy a rokonom, így beengedték. Mikor bejött, én az udvaron voltam. Ahogy odaért hozzám, úgy sírt, hogy alig tudta elmondani: mindkét melle egy-egy nagy rákos daganat. Ha bemegy a kórházba, úgy érzi, ő már nem jön ki élve. Kérte, hogy segítsek rajta, élni szeretne. Mondtam neki, hogy nem csinálhatok semmit, be vagyok tiltva, nem gyógyíthatom, ezért állnak ott a rendőrök. Erre egy szót se szólt, csak lassan megfordult, és elindult a kapu felé, de nem volt benne semmi szemrehányás. Amikor elért a kapuhoz, egyszer csak összeesett. A drótkerítésembe kapaszkodott meg, hogy valahogy a földre ne zuhanjon.
Hirtelen belegondoltam, nekem nem az orvostudomány akkori álláspontját kell igazolnom a kutatásaimmal, én nem vagyok bűnöző, engem senki nem tilthat el attól, hogy akin tudok, segítsek, - ahogy édesanyám is mindig mondta - én az emberek egészségéért munkálkodom. Ha ezért börtön jár, vagy bármi más, emelt fővel vállalom.
Odasiettem az asszonyhoz. Fölsegítettem, azt mondtam neki, jöjjön velem, és visszavittem a házba. A rendőröknek földbe gyökerezett a lábuk. Adtam neki cseppeket, majd ezután még négy-öt hónapig járt hozzám, és ezalatt megpróbáltam szépen kikezelni a betegségéből.
És most ez az asszony próbált elérni a filmvetítés után. Miután megszorította a kezemet, ennyit mondott: „Azért jöttem, doktor úr, hogy megmondjam, minden részem ép és egészséges. Köszönöm.” Ezekért a percekért érdemes élni.

„A vég koronázza a művet”
(latin mondás)

- A múlt és a jelen tapasztalatait, tanulságait összevetve lenne-e valami üzenete a fiataloknak?
Elmondok egy példát, talán okul belőle az ifjúság. Él Kisvárdán egy család. Az asszony súlyos beteg, a férje még súlyosabb állapotban volt. Mit mondjak, jártak hozzám mindketten vagy másfél-két évig, adtam nekik a cseppeket, míg csak teljesen meg nem gyógyultak. Volt egy felnőtt gyerekük is, aki jól értett a villanyszereléshez, lehet aztán, hogy több is volt, de csak azt az egyet ismertem. Nekem a házamban vályogfalak voltak, mert nem volt pénzem építkezni 56 körül. A szobában az egyik konnektrot mélyebbre tették, mindig attól féltem, hogy beledugnak a gyerekek valami szegfélét.
Mondom ennek a fiúnak egyszer: „Nem tennéd meg, hogy magasabbra helyezed ezt a konnektort?” Azt mondja: „Dehogynem, Jóska bátyám, de előbb mondja meg mennyi lesz a fizu?”
Kérem szépen ... ez a mondata ... mellbevágott. Én a világon soha senkinek sem maradtam adósa tíz fillérrel sem... mindenkinek a munkáját megbecsültem és kompenzálni igyekeztem. Én időben is és anyagiakban is áldozatot hoztam, hogy a szülei meggyógyulhassanak. Ez után a mondata után szóhoz sem tudtam jutni egy ideig. „Jól van öcsém - mondom neki - amennyit kérsz, annyit természetesen kifizetek.” Ez már elég régen volt, de máig él bennem. Azt kell mondanom, a világ, az ifjúság jelentős része ilyen természettel halad előre. Ez elgondolkoztat.
- Boldog emberként él?
- Most már igen. Hogy küzdeni kellett? Hát küzdeni kellett. Mikor jöttek az üldöztetések, támadások, az elkeseredéstől néha napokig nem tudtam dolgozni, de soha nem adtam föl egy pillanatra sem. Becsületes emberként éltem mindig is. Öröm és nagy elégtétel, hogy láthatom a munkám gyümölcsét. Részvénytársaságunk termékeit ma már világszerte ismerik és elismerik. Több millió üveg Béres Cseppet forgalmazunk évente. Mikor először megjelent a gyógyszertárakban, hosszú sorokban álltak az emberek a bolt előtt, hittek a cseppjeimben.
Nem is tudom Önnek szavakba foglalni azt az örömöt, azt az érzést, azt a boldogságot, mikor folyamatosan megtapasztalhattam, mennyi embernek fontos az, amiért dolgoztam, amiért harcoltam. Nem volt hiábavaló az életem. Örömet okoz, hogy a fiam, a családom is hasonló szemlélettel rendelkezik. Nyugodtan bízhatom rájuk a Béres Rt. és a többi vállalatunk irányítását. Feleségemmel együtt gyönyörködünk az unokáinkban.
Változatlanul Kisvárdán élünk, noha a Béres Részvénytársaság központja Budapesten van. Kisvárdán létrehoztuk, illetve kialakítottuk a régi intézetemben a Béres Kutatólaboratóriumot. Ma is szinte naponta dolgozom. Talán még van annyi időm, hogy új termékkel, új kutatási eredménnyel is előálljak.

„A keserű múltnak, ha vége lett. Az édes íz csak annál édesebb”
(Shakespeare)