Vissza a tartalomjegyzékhez


Diktatúrák elmélete és gyakorlata

Az 1945-ös összeomlás után a fasizmus totalitárius modellje, a szélsőjobboldali „kemény diktatúra” sehol sem élte túl a háborús vereséget. Egyetlen totalitárius rendszer sem maradt a szintéren, hiszen minden európai keménydiktatúrás, jobboldali rezsim a hitleri Németország csatlósa vagy szövetségese volt. Azok a puhadiktatúrás, szélsőjobboldali rendszerek azonban, amelyek nem voltak a háború idején a náci Németország szövetségesei, fennmaradtak az antifasizmus világméretű győzelme után is. Érdemes végiggondolni, hogy túlélésük mennyiben járult hozzá a fasizmus mai reneszánszához.

A jobboldali diktatúra fasiszta és paternalista változatát az különbözteti meg, hogy a fasiszta gyűjtőnéven összefoglalt totalitárius kemény diktatúra állandó mozgósítási állapotban tartott tömegmozgalomra támaszkodik, amely a nagypolgárságon belül egy világos kritériumokkal elkülöníthető csoportot ellenségképpé emel és diabolizál (zsidóság mint ellenségkép), míg a paternalista diktatúra óvakodik a szegény tömegeket mozgósítani, mert tart attól, hogy nem tudja az eltorzult osztályharcos indulatot a kiszemelt, ellenségképpé stilizált uralkodóosztályi csoportra korlátozni, és az esetleg a többi uralkodó osztályok elleni osztályharcos indulattá szélesül és a „buták szocializmusából” (Wilhelm Liebknecht) valódi szocialista forradalmiság lesz.
(folytatás az 1. oldalról)
A puha diktatúra elvi alapját XI. Pius pápa 1931-ben kiadott Quadragesimo anno kezdetű enciklikája rakta le. A pápai körlevél XIII. Leó pápa 1891-ben megjelent enciklikájának negyvenedik évfordulója ürügyén látott napvilágot. Az első úgynevezett szociális enciklika a kor két kihívására válaszolt: A „munkásnak joga van az igazságos bérre” semmitmondó, de a marxista értéktöbblet-elméletre célzó tézissel a munkástömegeket akarta elcsábítani a szociáldemokrata lobogó alól, s felsorakoztatni őket az „antiszociális” burzsoá liberalizmus ellen.
XIII. Leó csak politikai kompromisszumot kötött, a győztes liberális rendszerekkel, de a modernséggel nem akart valóságos megegyezésre jutni. A premodern világból annyit akart átmenteni,akár alkudozás árán, amennyit csak lehetett. A Quadragesimo anno szándéka is ez volt. Az enciklika a világválság által felszínre hozott szociális problémákra akart feleletet adni. A bajok alapja a dokumentum szerint a liberális gazdasági szabadverseny. A szabadverseny „az individualisztikus gazdasági rendszernek alaptévedése, amelyből, mint mérges forrásból, összes egyéb tévedései folynak. ...a szabadverseny nem tudja a gazdaságot szabályozni... Azért szükséges a gazdaságot ismét valóságos és hatékony szabályozó elvnek alávetni.” Az enciklika szerint „ez a gazdasági rendszer még ma sem az egyedül uralkodó rendszer. Sőt még ma is az emberiségnek számban és jelentőségben legnagyobb része nem így gazdálkodik, különösen a földmívesek, az emberiségnek ez a nagyobbik fele, amely tisztességben és becsületben keresi kenyerét”.
Az enciklika tehát az „ipari társadalommal” szembeállítja az „agrártársadalmat”. Szükségesnek tartja, hogy az ipari társadalomban a középkorból átmentett rendiség szabályozó elvei érvényesüljenek. Ez lényegében a korporativizmusnak a jobboldali koncepciója, amelyben a társadalom foglalkozások szerint hierarchikus rendbe tagolódik. Ezek kooperálnak, közöttük érdekharc nem lehetséges. Ezt az állapotot az államhatalomnak kell biztosítania teljhatalommal. Ez a puha diktatúra feladata. A „hivatásrendi állam” egyszerre akart lenni a demokrácia visszavétele, a szocialista forradalom és a Mussolini és Hitler által megtestesített kemény diktatúra alternatívája, amely felszította a tömegek agresszivitását és ezzel veszélyeztette a hivatásrendi szervezetben rögzített hierarchikus rendszert.

Pápai jószándék és diktatórikus gyakorlat

A Quadragesimo anno eszméi nem egyszerűen a „Rerum novarum” enciklika modernizálását és aktualizálását jelentették, hanem Othmar Spann osztrák teoretikus elméletének gyakorlatra hangszerelését.
A jobboldali puha diktatúra elméleti víziója alkalmasnak bizonyult arra, hogy életképes politikai modellek ihletője legyen.
Első jelentős megvalósulása a Dolfuss-Schuschnigg-féle „rendi állam” (Staendestaat) volt Ausztriában. A jobboldali paternalista diktatúra előzményei visszanyúltak a Monarchia idejére. Lueger keresztényszocialista pártja meglovagolta a kisiparosoknak és kiskereskedőknek a lincshangulatát a tőlük lakbért és az üzlethelyiségért bérleti díjat szedő polgári tulajdonosok ellen, s ennek a lincshangulatnak antiszemita színezetet adott. A századfordulón ez a kistulajdonos antiszemita párt uralta Bécset. Az első világháború végére Ausztria alpesi tartományaiba: Tirolba, Karintiába, Vorarlbergbe szorult vissza, és ott tervezte egy Bajorországot és Ausztria alpesi tartományait egyesítő katolikus német alpesi királyság tervét, amely a katolikus paternalizmus jegyében megvédi az alpesi tehenészetet mind a zsidó nagyburzsoá kizsákmányolástól, mind a szociáldemokrata jóléti állam adóterheitől. Az 1918-as osztrák köztársaság permanens válsága idején ez az irányzat ragadta meg a hatalmat Dolfuss kancellársága alatt 1933-ban, és kísérelte meg a jobboldali puha diktatúra megvalósítását. A kancellár 1934 februárjában ágyúval verte le a bécsi szociáldemokrata felkelést, és még ez év nyarán az osztrák náci párt puccskísérletének áldozata lett. A rezsim leverte a puccsot és elvegetált 1938-ig, amikor a hitleri Németország elfoglalta és Anschluss (csatlakozás) néven bekebelezte a Birodalomba Ausztriát. A puha diktatúra nem bizonyult versenyképesnek a totalitárius-fasiszta kemény diktatúrával szemben. Azon a periférián azonban, ahová a hitleri Németország nem tudott közvetlen hatalmi befolyással totalitárius vagy afelé tendáló rendszereket létrehozni a jobboldali puha diktatúra lábra tudott állni.
Portugáliában Salazar épített ki puha diktatúrát. A húszas évek végén a feudális maradványokkal terhelt rendszerrel szemben megerősödött a demokratikus ellenállás és elsöpörte a királyságot. Az új köztársaság a teljes anyagi csőd szélén állt. A gazdasági szanálást a vaskezű pénzügyminiszter, Oliviera Salazar végezte el, aki csődtömeggondnoki felhatalmazását diktátori hatalommá építette ki. Portugália a 18. század óta erős angol befolyás alatt állt, s ehhez alkalmazkodva a Salazar-rezsim nem kacérkodott sem Mussolinivel, sem Hitlerrel, s a második világháború alatt megőrizte semlegességét.
A harmadik paternalista jobboldali puha diktatúra Franco Spanyolországa volt. A spanyol polgárháború előtörténete egymásra ható radikális események akció-reakció viszonyának a története. 1931-ben megbukott a történelmi nagybirtok és az ezzel összefonódott klérus uralma. Bourbon XIII. Alfonz királysága, majd egy „intellektuel-köztársaság” következett: konzervatív retorikában fogalmazó liberális szellemi tekintélyek, Ortega y Gasset és Madariaga lettek az ország nagykövetei. A nagybirtokos-klerikális jobboldalnak volt ereje a viszszacsapásra: 1934-ben a keresztényszocialista Gil Robles modernebb formában fogta össze a hagyományos erőket: reakció, szocialista lázadás, fegyveres bányászfelkelés Asturiában, amit a jobboldali kormány véresen levert. Ellenlépés: 1935-ben szocialista-kommunista népfront nyerte meg a választást (ekkor alkalmaztak először a történelemben „kék cédulát”). A hagyományos jobboldal 1936 nyarán egy Franco tábornok vezette katonai puccsal válaszolt. Véres, elhúzódó polgárháború robbant ki, amelyben csak külső beavatkozással sikerült legyőzni a köztársasági erőket.
A világ demokratikus civil erői felsorakoztak a köztársaság megmentésére. A köztársasági légierő önkéntes külföldi sportrepülőkből verbuválódott, parancsnoka a nagy regényíró, Malraux lett. A polgárháború a fasizmus és az antifasizmus nemzetközi küzdőterévé vált. A jobboldali puccsisták megmentésére felsorakozott a fasiszta blokk, a köztársaság oldalán pedig a Szovjetunió. A köztársasági oldal kommunista irányítás alá került, vele szemben Mussolini Olaszországa szárazföldi csapatokat küldött a spanyol frontra, Németország pedig az újonnan felállított légierő elit alakulatát, a Kondor Légiót. A szélsőséges jobboldali diktatúra tábora erőteljesen megszerveződött. Az 1931-ben megdöntött királyság utolsó időszakában diktátorkodott Miguel Primo de Rivera tábornok fia és Lledesma Ramos népvezér erősen szociális demagógiával operáló fasiszta mozgalmat hoztak létre: a Falangue-ot. A mozgalom veszélyesnek tűnt az önmagukat túlélt nagybirtokot és felső klérust képviselő Franco-rezsim számára. José Antonio Primo de Riverát Francóék meggyilkoltatták, és a gyilkosságot a köztársaságiak nyakába varrták. José Antonio sorsa tipikus példája a jobboldali puha diktatúra és a kemény diktatúra viszonyának. A fasiszta vezér nem elfelejtődött, hanem a Franco-rezsim eredetmítoszának meghatározó alakja lett.
A Franco-rendszer összeomlásakor, a hetvenes évek végén úgy volt minden helység főutcája José Antonio út, ahogyan nálunk minden vidéki város főutcája Kossuth Lajos utca. A fasiszta rohamosztagot, a Falangue-ot a Franco-rezsim politikai karhatalomként beépítette saját paternalista diktatúrájába. Példaesete ez annak, hogy a felülkerült paternalista jobboldali diktatúra hogyan tudja polgárháborús tartalékként rendszerébe integrálni a totális fasizmus mozgalmiságát, és ennek a mozgalmiságnak az élcsapatát, a rohamosztagot.

Elszabadult erők

A Horthy-rendszer a bethleni konszolidáció idején polgárháborús potenciálként hasonló módon sikeresen integrálta a különítményes protofasiszta erőket a félautokratikus rezsimbe. Miután Gömbös a Bethlen-garnitúra ellen beemelte vezetőiket a kormányhatalomba, a hibernált polgárháborús potenciált a rövidesen várható mozgósításra való készülődés pszichikai állapotába hozta. Gömbös halála után ez a politikai-katonai erő elszabadult, és a Horthy körüli politikai vezetőség sem tudta már irányítani. A nyilas mozgalomként önállósult polgárháborús potenciál mint a Horthy-rendszer keménydiktatúrás alternatívája került szembe a félautokratikus rezsimmel. Mind a spanyol, mind a magyar esetben a puha diktatúra rendszerébe integrált keménydiktatúrás erők dinamizálták és kényszerítették terrorisztikus irányba elmozdulni az integráló rezsimet. Ez a jelenség jellemezte a dunai térségben az 1939-40-es német agresszió során létrehozott új államokat: Tiso Szlovákiáját és Pavelic Horvátországát. Mindkét esetben olyan két korábbi magyar uralom alatt állott nép kapott szűk keretekben érvényesülő de önálló államot, amely nem volt a „történelmi népek” közé sorolható. A horvát népnek a középkorban nem volt saját állama, a szlovákoknak pedig korábban sohasem. Szerkezetét tekintve mindkét országban paternalista jobboldali diktatúra volt. A hatalom nem támaszkodott agresszív nacionalista tömegmozgalomra, amely szociális követeléseket is támasztott volna. Mindkét esetben agresszív politikai milícia adta a nemzeti ébredéshez szükséges dinamikát.
Különösen veszélyes volt a helyzet Horvátországban, ahol a jugoszláv államon belüli horvát szeparatizmust a jugoszláv időben az erős népi bázison álló demokratikus horvát parasztpárt (vezetője előbb Stepan Radic, annak meggyilkolása után Vladimir Macek) képviselte. A fasiszta orientációjú usztasa mozgalom csak külső támogatással bírt, hazai nacionalista bázissal nem. Legitimitást az adott neki, hogy a nemzeti egyháznak tekinthető katolikus egyház Stepinac, zágrábi érsek vezetésével a diktatúra mellé állt. Az 1940-41-ben kialakult helyzetben a katolikus egyháznak azok az erői, amelyek a Quadragesimo annóban körvonalazott „rendi” puha diktatúrát tartották a kor kihívásaira feleletet adó politikai formának, lehetőséget láttak arra, hogy teokratikus puha diktatúrák hálózatát építsék ki Szlovákiától és Horvátországtól Portugáliáig és Spanyolországig. Fontos tényezőként csatlakozott ehhez a tervhez a Vichy-Franciaország is. A Pétain nevével szimbolizált kollaboráns rezsim szervező ereje az az integralista politikai katolicizmus volt, amelyet a Dreyfus-ügy körüli harc hívott életre, és a továbbiakban a francia nagypolgári jobboldal politikai ideológiája lett. Ebben a nagypolgári táborban az 1936-os népfrontkormány okozta trauma azt a titkos programot alakította ki, hogy Franco-típusú puccsal kell átvenniük a hatalmat, és olyan rezsimet kell kialakítaniuk, amely az írmagját is kiirtja minden eljövendő népfrontnak. Ezt saját erőből nem tudták megvalósítani, de a III. Köztársaságnak az 1940-es vereség következtében történt összeomlása utat nyitott ennek a hatalomátvételnek. A Vichy-rezsim is a Quadragesimo anno-tábor része lett.

Az utolsó bástya

A német vereség keresztülhúzta a teokratikus puha diktatúrák felépítésének utópiáját. A puha és félpuha jobboldali diktatúrák integrált polgárháborús erői mobilizálódtak, hogy megtegyenek mindent az ellen, hogy a demokrácia a hitleri birodalom legyőzésével visszafordíthatatlan győzelmet arasson a jobboldali diktatúrákkal szemben. Ez arra ösztönözte a talpon maradt jobboldali diktatúrát Spanyolországban, hogy együttműködve a katolikus világegyház azonos érdekeltségű erőivel megkísérelje átmenteni a náci vezető garnitúrának azt a részét, amely átmenthető volt. Ezzel akartak radikális tartalékot biztosítani egy majdani revans számára. Franco Spanyolországa semlegesként élte át a háborút. Hitler erőteljes nyomása ellenére Franco tudomásul vette országa stratégiai helyzetét és nem lépett be a veszélyesen közeli Anglia ellen a háborúba Németország oldalán.
A helyzetből az következhetett volna, hogy Spanyolország a körülményekhez alkalmazkodva kimozdul a diktatúrából, és a demokráciára való fokozatos áttérés útjára lép. A diktatúra azonban ennyi idővel a polgárháború után, amit véres leszámolás követett, nem mert lazítani az elnyomáson. A Falangue, amely ezt a leszámolást végrehajtotta, a fejére nőtt a Franco körüli vezetési központnak, és nyomást gyakoroltak rá azok az egyházi körök is, amelyek át akarták menteni az összeomlott fasizmus maradványait. Franco Spanyolországa lett az összeomlott Hitler-világ emigráló vezéreinek menekülési útvonala. Az egyház bizonyos erői kivették részüket a nácik menekítésében. Kolostorokban bújtattak pétainista rendőrfőnököket, akiket a francia zsidók deportálása miatt fenyegetett a háborúsbűnös per; Wehrmacht és SS-parancsnokokat, akik 1944-ben Olaszországban és Franciaországban túszokat végeztek ki, mivel az érintett helység közelében ellenálló tevékenység folyt. A zsidótalanítókat mentették, mert ha nyilvános per folyik ellenük, az ráirányíthatta volna a közvélemény figyelmét az egyház óvatos magatartására a zsidóüldözéssel kapcsolatban. A túszszedőket egy antifasiszta forradalom elleni harc utóvédharcosainak tartották, az antifasiszta világnézetben pedig végleges akadályát látták olyan puha diktatúrák kiépítésének, amelyekben a katolikus egyház államegyházként világi hatalmat birtokol. Spanyolországon keresztül szökött Argentínába a horvát usztasa vezér, Ante Pavelic, és olyan első vonalbeli náci zsidóirtók, mint Mengele. Argentínában „testvéri” rezsim fogadta őket. Peron nacionalista puha diktatúrája Amerika-ellenességből testvéri rendszernek tekintette az európai fasizmusokat, és drukkolt, hogy a háborút Hitler nyerje meg. Maga Spanyolország is menedéket adott olyan kevésbé látványos náci menekülteknek, mint a magyar nyilas színészek: Muráti Lili, Szeleczky Zita, Vaszary Piri, és a nyilassá züllött íróknak, Wass Albertnek, Nyírő Józsefnek.
A hatvanas években azt rebesgették, hogy Spanyolországban van a székhelye valamilyen argentin eredetű pénzből fenntartott neofasiszta internacionálénak, amelynek vezérlő bizottságának tagjai: a Mussolinit kiszabadító „SS-Rambo” Otto Skorzeny, a horvát usztasa Pavelic és a bukott Peron. Utóbbi mindenesetre Spanyolországban élt emigrációban. Spanyolország még hosszú ideig a lapító nácik túlélési reményének a földje volt. Az utolsó bástya, ahonnan kitörve még megdönthetőnek tűnt a demokrácia világuralma. Ha Németország és Itália elestek is, egy erőd még tartotta magát. Spanyolországot ebben a pozíciójában még megerősítette, hogy az USA 1954-ben katonai szerződést kötött a falangista rezsimmel és légitámaszpontot létesített a földjén. A fasiszta országot akkor még nem vehették fel a NATO-ba, de az atlanti térségnek a Közel-Kelet felé eső részét katonailag ellenőrizni kellett, és ebben nem lehetett akadály Spanyolország antidemokratikus rendszere. 1959-ben azonban tarthatatlanná vált a diktatúra etatista gazdaságpolitikája. A nálunk is jól ismert erőltetett etatista gyakorlat: monstre vízierőmű építése, amelynek áramot kell szolgáltatnia, és öntöznie a földeket, eredménytelen volt, ezért a nagytőke kihátrált a rezsim mögül.
1959 a spanyol „új gazdasági mechanizmus” éve. Ekkor az állam átállt az idegenforgalom fejlesztésére, és ezzel Spanyolország fejlett országgá vált. A diktatúra felett ennek következtében eljárt az idő. Az átállást ismét az egyház próbálta a kezébe venni. Megalakult egy „fekete szabadkőművesség”, az Opus Pacis elnevezésű katolikus elittömörítő, féltitkos társaság. Ennek feladata lett volna, hogy a polgárháborús eredete miatt eldurvult Franco-rezsimet olyan jobboldali puha diktatúrává alakítsa, amely megfelelt volna a Quadragesimo anno-modellnek. Az út azonban a diktatúra bukása felé vitt.
A Franco halála után létrejött demokratikus rendszer első átmeneti lépése az volt, hogy szimbolikus gesztusként félreérthetetlenné tette: a polgárháborúban nem az történt, amit az „Elesettek völgye” akart sugallni; senkinek sem volt a polgárháborúban igaza. Az új demokrácia csak azzal indulhatott, hogy világossá tette: a köztársasági ügy egyértelműen igaz ügy volt, a Franco pronunciamento pedig egyértelműen rossz ügy.

Baljós árnyak

Portugália semleges országként angol befolyás alatt állt. A Salazar- diktatúrán keresztül is zajlott a nácik szökése, de csak kis mértékben. A stratégiailag fontos ország, diktatórikus rendszere ellenére NATO- alapító tag lett. A „kibekkelő” fasizmus reménységévé akkor vált, amikor Salazar utóda, Caetano alatt elkezdődött Angola függetlenségi háborúja a portugál gyarmatosítás ellen. A portugál diktatúra a véres gyarmati háború során radikalizálódott, és a liberalizálódó Spanyolország helyébe lépve egy időre átvette a fasiszta kibekkelés „remény- országának” a szerepét. A neonáci ifjú utánpótlás Angolába igyekezett zsoldosnak. Azt remélte, hogy onnan fogják kiforgatni sarkaiból a demokratikus világot. A Caetano-rezsimet megdöntő katonaforradalommal megszűnt a fasizmus továbbélésének az a háttérbázisa, amely a klasszikus folytonosságot jelentette.
Mindazonáltal még mindig érvényes Heinz Brüdigam neonáciellenes könyvének híres címe: „Az az öl termékeny még...”
(a szerző történész)