Vissza a tartalomjegyzékhez

Bessenyei Ferenc levele Tihanyi Péterhez
Jön majd egy mindenre elszánt törpe nemzedék


Bessenyei Ferenc. Gyerekek, a nemzet nem azonos a rendszerrel, többek vagyunk annál, erősebbek, jobbak és tehetségesebbek…    Fotók: Somorjai László
 

Velem együtt gondolkodó pajtásaim, Péterkém, buksikám!

Kérdezed, örülök-e, hogy felépül régi-új otthonom, a Nemzeti Színház. Olyan hosszú ideje vártam már erre és vágyódtam rá, hogy az öröm már elfakult, kiölődött a szívemből. Én valóban ezért éltem. Itt van egy nemzet, amelynek az élethez való joga: a kultúrája, a nyelve. Én ezt szolgáltam, s ezért érdemes volt odaáldozni az életemet. Mert ha egy színész egy néptanító erkölcsi színvonalára felküzdi magát, nem élt hiába.
Egressy Gábor az 1880-as években már így aggódott a színházért: „A legszentebb eszme, amelyben tetterő is van, de elhanyagoltatván az állam által táp- és gyógyerő helyett erkölcsi dögvészt fog e társadalomnak terjeszteni.”
Képzeld el, a televíziót Egressy még nem is ismerte!
Marlowe így ír csaknem száz évvel később: „Úgy vigyázzatok a színházra, hogy ebben az ateista világban a színház lesz az egyetlen hely, ahol a legalacsonyabb szellemű ember is szóba állhat a legmagasabb szellemű emberrel.”
Kossuthot a Fáklyalángban évekig játszottam, de az egyik legszebb mondatát mostanában értettem meg igazán: „Önző énünk nagy legyőzője a haza. Most érzem át, a nemzetek annál erősebbek, minél több fiuk adná értük a vérét, mintha a hősök vére nemzetük erébe ömlene át. Ez is egy fajtája a hazaépítésnek” - így Kossuth…
Szóval, hogy örülök-e? Minek örüljek? Hogy mindenfajta pitiáner pártharcok céltáblájává teszik a nemzet első színházának építését? Hogy hosszú-hosszú évek óta megy a húzd meg-ereszd meg?
Illyés Gyula mondta egyszer: „A rossz hazájú népeknek van a legtragikusabb nemzeti költészetük és a leghosszabb himnuszuk.” Mélyen igaza volt. És akkor még csodálkoznak azon a Kossuth téren, hogy vidéken nem mentek el szavazni a héten az emberek. Sőt, ezt a csődöt nem átallják úgy lefordítani, hogy azért nem mentek el, mert a választópolgárok mindennel meg vannak elégedve. Hogy nem szakad rájuk az ég! Politikus urak, kedveskéim, nem megelégedve vagyunk, hanem megundorodva. Nagy különbség ám!


Hogy nem szakad rájuk az ég…!

Régen a Nemzeti társulatába bekerülni óriási rang volt. Ezt nem tudhatod, Péterkém, akkor még nem is éltél. Aki odakerült, az bekerült a halhatatlanságba, és az egész életét arra áldozta, hogy példakép lehessen. Úgyhogy nem egy óriás szupermarketet kellene építeni kint a város szélén, hanem egy szellemi katedrálist, egy szellemi központot a város szívében. Na most mondd, ki kell vágni ötven fát a Ligetben, és akkor mi van? Majd újraültetik. Egy olyan helyet kell építeni, ahova a színész is, a közönség is csodaváró lélekkel lép be esténként. Érted? Levetett cipővel és lábujjhegyre állt csodaváró lélekkel. De most a színház építése körül minden helyzetet nevetségessé tesznek, hogy senki ne érezzen elég erőt magában ahhoz, hogy azt felépítse.
Azt is tudnod kell, hogy a régi Nemzeti épületének lerobbantásával együtt minket is lerobbantottak. Megszűnt az otthonunk, azóta is sátorban, albérletben élünk, hajléktalanok lettünk. És tudod, miért robbantottak? Azért, hogy egy helylyel kevesebb legyen, ahol ki lehet mondani, hogy nemzet vagyunk, hogy összetartozunk. Negyven éven keresztül esténként azt tudtuk mondani a színpadról, gyerekek, a nemzet nem azonos a rendszerrel, többek vagyunk annál, erősebbek, jobbak és tehetségesebbek. Tartsatok ki és higgyetek! Azok a darabok mind arról szóltak - áttételesen persze -, hogy egy rendszer meddig viseli el, hogy segíteni akarsz neki, hogy bele akarsz szólni a dolgokba, hogy bele akarsz szólni saját dolgaid, életed alakulásába. Hát semennyire sem viseli el. Micsoda képtelenség, nem szólhatsz bele önmagad életének alakulásába, sorsába! Ez nem változott. Mifelénk, úgy tűnik, minden rendszer csak a saját hangját akarja hallani, nem a te hangodat.
Itt már minden képmutatás; mindent, ami szent, ami szép, nevetségessé tesznek és kigúnyolnak. Mit szólnának például a finnek, ha valaki a Kalevalát elkezdené cikizni? Hiszen a csodaszarvas meséje él. Él. Hiszen élünk. Hogy kicsit buták vagyunk? Kicsit darabosak? Kicsit naivak? Hogy nem látjuk az igazságot? Lehet. De amíg lüktetünk, amíg vagyunk és élünk, addig még van remény, addig még minden megtörténhet velünk.
Mikor jövök haza kocsival Lajosmizsére, ezek a szerencsétlen lányok - törvény ide, törvény oda - ott állnak rendre az útszélen. Csodálkozol? Én nem. Az újságok első oldalán pornóképek, a tévéműsorok, a sikerkönyvek bűnözőket, rablókat, gyilkosokat sztárolnak. Ők ma a hősök, akiket követni kell. Mostanában a színpadokon, a tévéműsorokban csak a sátán prófétájaként lehet sikert aratni. Ez van, buksikám. És az emberek úgy nőnek föl, mint a gyom az árokparton. Hát mitől ne állnának ki az utcasarokra? Hol az az erő, ami visszahúzná őket?
„Az erkölcsi világot olyan valóságossá és nyilvánvalóvá kell tenni, amilyen tökéletesen valóságos és nyilvánvaló az erkölcstelenség.” (Arthur Miller)
Gondolj csak bele, ezeknek a lányoknak nincs és nem is volt soha „főszerkesztőjük”, örüljetek, hogy nektek van. Ez a szerencsétlen nép hatvanéves politikai átnevelés, börtön, gumibot, kitelepítés, megaláztatás után most esik át a szabadság, a jog első mérgezésén. Hát hogy lehet ennyit követelni tőle? Te például tudod, mi az, hogy jog, vagy mi az, hogy szabadság? Mert én nem tudom. Csak azt látom, hogy az egyiknek van joga, a másiknak meg nincs, és azt is látom, hogy akinek hatalma van, annak vannak érvei is hozzá.
Péterkém, kedveseim, kérjétek meg a miniszterelnököt, hogy ezt a gengszterszindikátust, legyen szíves, állítsa le, szüntesse meg végre maga körül, mert kezdünk nagyon rosszul élni. Bárhova nézek azt látom, mindenki lop és lop. Csak én fizessek? Csak az egyszerű emberek fizessenek? Hogy lehet ilyen elhordozhatatlan igát akasztani több millió ember nyakába, ugyan kérdezzétek meg már tőle! Ő ugyan egyszer elmondott egy csodálatos esopusi mondatot, hogyha az ember mogyoróval fizet, akkor majmot kap. Kérem szépen, ez egy igen reményt keltő, szép, és ígéretes kijelentés, aminek sajnos a nyomát sem látjuk. Sőt, mára már mogyorót sem kapnak a majmok. Persze van néhány majom, aki még kap. Apuskám, nagyon rosszul vagyok, mert nincs a nevem a VIP-listán. Érted? Nem vagyok rajta a listán, a lovaim meg éhesek, és a zab egyre drágul.
Szabadítson már meg minket valaki ettől az ember- és életellenes, aljas, hazug, jellemet nyomorító, machiavellista államszervezéstől. A besúgás, árulkodás, névtelen feljelentgetés törvényességétől. Ez uszítja egymás ellen az embereket. Persze ez nem újdonság, régen is megvolt. Ami most az APEH-hadsereg, az régen az „éberség” hadseregeként működött, ahol is minden házmesterné besúgó volt. Hédivel 56 után a Kálmán utcában éltünk, és kerestük az igazságot. Huszár néni mosott, főzött, takarított nálunk, különben kedves asszony volt. Egyszer azt mondja nekem: „Hát, művész úr, csodálatos, nagyszerű dolog ez.” „Micsoda Huszár néni?” - kérdeztem tőle. „Hát az, művész úr, hogy maguknak olyan… olyan nagyon szép szemetjük van.” Korszakalkotó mondat, korszakalkotó. És aznap már fel is voltunk jelentve. A proletáririgységet szép emlékű pártunk és kormányunk így tette államvallássá. De úgy tűnik, nincs új a nap alatt.
„Fájdalom, hogy olyan ritka tünemény művészeink között a nemes jellemű férfi, a jó erkölcsű nő, holott hivatásuknál fogva letéteményesei egy nagyszerű képességnek, ami annyi más képesség gazdagon buzgó forrása lehetne” - mondja Diderot Színészparadoxon című művében.
„Ha polgártársaink hitvány csepűrágókká aljasodnak, annál hasznosabb, annál kívánatosabb, hogy színészeink a legderekabb polgárokkal kerüljenek egy sorba.”
Amíg ez be nem következik, akarva-akaratlanul szaporodnak a Shaw megfogalmazta típusok: „Nem szépek, csak fel vannak cicomázva; nem tiszták, csak meg vannak borotválkozva; nem erényesek, csak szolgalelkűek; nem kötelességtudók, csak bambán engedelmesek; nem fegyelmezettek, csak bárgyúak; nincs önérzetük, csak hiúságuk; nem társas lények, csak csordában élők; nincs képzelőtehetségük, csak babonásak.”
Pontos, precíz kórkép. A színház mindig is együtt lélegzett és együtt lélegzik a társadalommal. Ha a társadalom fuldoklik, a színház is légüres térbe kerül. Brecht szavaival élve, nemsokára jön majd egy mindenre elszánt törpe nemzedék, akiket mindenre föl lehet majd bérelni. Hogy mi adott, mi ad erőt mégis az életben maradáshoz, hogyan tudom elviselni ezt az egészet? Azt tudod, hogy most itt élek a végeken, Lajosmizsén. De akárhová is megyek, akárhová is beteszem a lábam, (a sarki kocsmától Pesten át a Parlamentig, vagy Józsi lovásztól a szomszéd tanyáig, ahol Tóth Rozi festőművész él és álmodik) mindenhonnan boldog kézszorításokat kapok. Boldog visszajelzéseket küldenek felém az emberek. Talán nem éltem hiába. Ki tudja? Talán.
A még meglévő és rendelkezésemre álló energiát, erőt megpróbálom a megaláztatások elviselésére tartalékolni. Szerencsére anyagilag nekem nem kell félnem semmitől, mert a feleségem eltart. Száz szónak is egy a vége, a Nemzeti Színházhoz először is egy nemzet szükségeltetne, és aztán ehhez egészséges öntudat. És aki akárcsak egy ablakot, egy ajtót, egy küszöböt jól és igazán meg tud csinálni, az jöjjön ki a Ligetbe és mészből, téglából, fából szeretetből, lélekből és tehetségből végre építse föl szépen és gyönyörűségesen a házunkat. A hazánkat. Elvtársak, magyar kommunisták, barátaim… ennyit a Nemzetiről.
Ha megkaptad a levelemet, hívjál föl azonnal.
Ölel: Bessenyei.