Vissza a tartalomjegyzékhez

Hazafi Zsolt
Haider üzenete


Thomas Kleistil osztrák elnök és Jörg Haider. A két lábon járó dilemma     Fotó: MTI

Rémisztő az osztrák példa: a szélsőjobbos Haider-párt győzelemmel felérő második helye a választásokon. Két szempontból is. Egyrészt: újra megdőlt a nézet, amellyel sokan nyugtatgatják lelkiismeretüket, miszerint az antiszemitizmus, valamint az etnikai és vallási intolerancia mögött csak a szociális irigység, a gazdasági válságok miatti bűnbakképzés áll. Ausztriában ugyanis nemcsak a megviselt kelet-európai, hanem még az átlag uniós országokhoz viszonyítva is magas az életszínvonal, sőt a legfrissebb adatok szerint Ausztria a világ hét leggazdagabb országának egyike. Tehát a nácizmus kirekesztő ideológiája - amely a haideri Szabadságpárt mellett más európai szélsőjobbos pártokban is feltámadni látszik - nem csupán profán anyagi okokra vezethető vissza. Ez ellen nemcsak a gazdasági fejlődés az ellenszer, megértéséhez az oktatásnak, a vallásnak és az értelmiség szerepének is vizsgálat tárgyát kellene képeznie. Az ausztriai választási eredmény üzenet Magyarországnak is, ahol sokan csak legyintenek, mikor ezek az ordas eszmék feltűnnek, mondván: majd kinőjük. Ami, ahogy az osztrák példa mutatja: nem történik meg automatikusan.
Persze túlzás azt állítani, hogy Haider sikerének csak a fasisztoid ideológiai elemek a mozgatórugói. Előretörésének más okai is vannak, többek között integrációellenessége, valamint egy erőteljesebb családtámogatási rendszer populista ígérete. Karrierjének megértéséhez viszont érdemes kiemelni a monolitikussá vált osztrák kétpártrendszer csődjét is.
Az első hallásra ellentmondásosnak tűnő állítás könnyen megérthető, ha ismerjük az osztrákok hétköznapjait. Az 1955 utáni Ausztria életét ugyanis két párt határozta meg: a baloldali pólust jelentő Szociáldemokrata Párt (SPÖ) és a kereszténydemokrata azaz - magyar fogalmainkkal élve - konzervatív Néppárt (ÖVP). Mindez az eltelt évek alatt a társadalom szellemi, gazdasági és politikai életének merev kettéosztását eredményezte. A pólusok időszakonként váltották egymást a hatalomban, de a gyakorlatban a politikai elitek bebetonozódtak, nem alakult ki versenyhelyzet, a választás tulajdonképpen formálissá, alternatíva nélkülivé vált.
A gyakorlatban, leegyszerűsítve ez azt jelentette, hogy ha egy osztrák polgárnak munkára volt szüksége, bement a számára „kedves” pártirodára, ahonnan mintegy kiközvetítették a pártirodának megfelelő „színezetű” iskolába, hivatalba vagy gyárba. Egy gyönyörű ausztriai kisvárosban élő barátom mesélte a Haider-jelenség kapcsán, hogy náluk - mármint a településükön - a legnagyobb munkaadónak számító, magántulajdonban levő dohánygyárban a középszintű vezetőknek ildomos néppártinak lenni. A Haider féle „szabadság” többek között e tét nélküli, szürkévé, színtelenné és unalmassá vált, a pozíciókat le- és felosztó kétpólusú rendszer felrúgásának illúziójával kecsegteti az osztrákokat.
Mindez ugyancsak üzenet Magyarország számára is, ahol egyes kormánypárti-konzervatív ideológusok, publicisták immáron évek óta a kétpólusú rendszer kidolgozásán fáradoznak, annak kialakulását sürgetik. Bár nyugtatgatják a kedélyeket, hogy a kétpólusú rendszer belátható időn belül nem képzelhető el, a közvélemény-kutatások már hónapok óta csak két pártról szólnak: a Fidesz-MPP-ről és az MSZP-ről. A többi párt, ha a 3 százalékos statisztikai hibahatárt nézzük, a kiesés szélén áll vagy éppen fogalmazhatunk úgy is: kezd láthatatlanná válni. A időközi választások is azt mutatják, hogy a konzervatív oldalnak csak együtt van esélye a szocialisták ellenében. (Az egyik MDF-es jelölt magas helyi szimpátiaindexe miatti 12 százalékos eredménye kivételként a szabályt erősíti.) Az MSZP és a polgári koalíció ráadásul együtt a voksok több mint 90 százalékát gyűjtötte be. A SZDSZ pedig „felküzdötte” magát a Munkáspárt, az EMU és más kispártok szintjére, az egyik körzetben a 1,8 százalékos eredményt hozva. Ez már maga a mikropolitika.
Bár a „kettőben gondolkodók” azt is mondják, hogy a - leginkább az angolszász kultúrkörre jellemző - kétpártiság hatásos és ezért kívánatos, ennek azonban önmagában ellenpéldája a már említett Ausztria, ahol a kétpártrendszer „mutyizásba” ment át. Szerintem az Egyesült Államok vagy Anglia bipoláris rendszere azért nem ültethető át térségünkbe, illetve állítható párhuzamba vele, mert sem Ausztriának sem Magyarországnak nincsenek évszázados demokratikus hagyományai, az alkotmányosan garantált modern szabadságjogok és parlamenti választási rend új keletűnek mondható mifelénk. Másrészt a példaként felhozott Egyesült Államokban a pártokon belüli elitek között is erős a verseny, jó példák erre az elnökjelöltségért a belső körben folytatott előválasztási kampányok, melyeken nemegyszer öten-hatan versengenek e tisztért.
Magyarországon ez ismeretlen. Nincs, vagy csak alig van mozgás a két meghatározó pártelitben. Ha csak két konglomerátum maradna a parlamentben, akkor a két pártvezetőség - tíz-tíz ember - és a hozzátartozó mondjuk 50 fős, az érdemi kérdésekbe is bele-beleszólni képes stáb együttesen - pestiesen szólva - lepacsizhatná a hatalmat, ez akár az osztrákmodellbe „fejlődhetne”. A Fidesz-MPP jól mutatja, hogy a vezetőség direktívái mennyire „egyirányúsíthatják” képviselőiket: a szűk körű pártvezetőséggel szemben nyilvánosan a másfél év alatt senki sem fogalmazott meg kritikát. Még építőt sem. A nem „vérfideszes” Tölgyessy Péter újra csak a szabályt erősítő kivétel. Igaz, nevezhetjük ezt pártfegyelemnek is, de ismerve azt a „fránya, széthúzó magyar lelket” inkább természetellenesnek tűnik. Egyes vélemények szerint az MSZP ennél sokszínűbb, több érdeket tömörítő és némileg demokratikusabban működő szervezet, de az ő szemükre is vetik, hogy hajlamosak a klientúra-rendszer építésére, a hatalom központosítására, múltat idéző személyzeti és pártpolitikára és hasonló premodern „turpisságokra”.
Azonban ez nem adná vissza az ország ideológiai-gondolati tagoltságát. Mindezt nem SZDSZ-siratóként írom, csak egyet értek Dessewffy Tibor szociológus minap a MaNcsban megjelent gondolataival, miszerint a társadalom nagy többsége nem ilyen vagy olyan, hanem „normális ember, aki élhető, működő, gyarapodó, és sikeres Magyarországot akar.” Nos, ez egyszerű és pontos fogalmazás.