Vissza a tartalomjegyzékhez

Szakonyi Károly
Két történet

Elmondok két kis történetet, kedves olvasóm, úgy vélem, egyik sem tanulság nélkül való manapság. Az egyik azt példázza, hogyan lehet gyűlöletet szítani, a másik pedig megmutatja, mire vezet a gyűlölködés.

Idomítás a parton

A kölykök - négyen-öten, még nincsenek tízévesek - siklót fogtak ki a Dunából. Visongnak, rémisztik egymást; a hüllő siklik, szabadulna, a gyerekek fűzfavesszővel térítgetik jobbra-balra, elcsípik, vödörbe ejtik, mulattatja őket a karcsú, zöldes kis vízikígyócska. Eszükben sincs bántani, csak hancúroznak, mint kiscicák a pamutgombolyaggal. Borzasztóan jó érzés, ősi öröklött érzés a zsákmányejtés öröme. Valódi sikló! Tudják, hogy ártalmatlan jószág, nem is akarnak mást, csupán ismerkedni vele.
Szép őszi délután van, nyárias meleg, a folyón evezősök, a víz sekély, a kiszáradt mederszél fehérlik a napsütésben. Odább egy javakorabeli férfi a kutyáját idomítja; jól megtermett eb, farkas, fajtiszta, barna-fekete bundája csuromvíz, engedelmesen szalad a folyóba az elhajított faág után. Panaszos tekintettel evickél partra, de gazdija megint a vízbe kergeti; s megint; a kutya lógó nyelvvel, lihegve ugrik a parancsszóra. Ha megáll, ha tétováz, a férfi erélyesen ráüvölt. Katonás alak. Ezt a kutyafürdetést is úgy végzi, mint valami harcászati kiképzést. Meg kell hagyni, ő maga, bár ősz s májfoltos bőrű, még dalia; alig domborodó pocakja behúzva, melle kidüllesztve, két izmos lába a part kavicsain alaposan megvetve.
Oda-odasandít a visongó, lármázó gyerekekre. A kutyája is figyel, szívesen vegyülne a srácok közé, de a gazda ismét a folyóba kergeti a faágért - folytatni kell a gyakorlatot.
A gyerekek felkapják a vedret, s egy sikongató lányka után futnak kacagva, üvöltözve, ott kergetőznek már a daliás öregúr mögött. Kikapják a siklót a vödörből, a lányka felé lóbálják. A férfi rosszallóan veszi tudomásul, hogy háborgatják köreit. Kutyája is alábbhagy az engedelemmel, a kis csapat sarkában ugrándozik. Oda se figyel a gazda parancsára.
A férfi megfordul, nyugodt, kimért léptekkel a visítozó csoporthoz ballag, májfoltos ujjával a siklóra mutat. - Üssétek agyon!
Elül a lárma, a kölykök meglepetten fordulnak a hang felé.
- Üssétek agyon, és nyúzzátok meg! Rajta!
Egyik sem szól, csak pillog megszeppenten.
- Mi lesz? Senki sem meri megtenni? Fogj egy követ, te, te kiskomám, csapd fejbe ezt a ronda állatot, és kész! Vagy nyúzzátok meg elevenen! Az se rossz mulatság!
- Miért? - kérdi értetlenül és ártatlanul az egyik kisfiú. - Miért kellene megnyúzni?
- Miért?! Nem kérdés! Megtehetitek, a ti foglyotok!
- De a sikló hasznos, nem tetszett tudni? - kérdezte szelíden a kislány, akit a többiek kergettek.
- Ostobaság! Öljétek meg, és a bőrét vigyétek magatokkal trófeának. Na, melyik fiú olyan bátor, hogy megtegye?!
A kutya a siklót szaglássza idegesen; a fiú, aki a tekergő foglyot ujjai közé csippentve tartja, egyre magasabbra nyújtja a karját, de a kutya ágaskodik, vakkant.
- Szóval nincs merszetek hozzá?! - kérdi a férfi. - Akkor dobjátok a kutyám elé, az majd megteszi! Ralf! - Az eb éles hangon felugat. - Ralf majd megmutatja nektek!…
- Nem, majd én! - áll elő egy kis fitos, pöttöm fiúcska. Üstökén a szőke tincseket aranyossá fényesíti a nap. A gyerkőc úgy érzi, meg kell menteni a banda becsületét.
- Add ide, Béla! - S közben felmarkol egy jókora követ a meder széléről.
- Ne bántsd! - sikítja a kislány. Erre megtorpan.
- Ugyan! - mosolygott elnézően a férfi. - Csak nem hallgatsz egy lányra?! Na hadd lássam! Rajta!
A pöttöm szőke kikapja a Béla kezéből, földhöz csapja, s megcélozza kővel a siklót - csakhogy az fürge; gyors iramban kúszik a víz felé. A pöttöm kövek után kapdos, kiáltozva hajigálja a menekülőt, hangja eltorzult a méregtől, a nagy üvöltözésben túlharsogja a kutya csaholását. Mert az eb is ott ugrándozik a nyomában. Ám hiába vadásznak rá mindketten - a siklót elnyeli a Duna. A pöttöm dühös, bevág a vízbe is néhány követ. - Az anyja mindenit! Pedig majdnem eltaláltam! A ronda dög! Majdnem eltaláltam!…
Pirulva, de valami elismerést várva fordul a férfi felé.
- Na, majd legközelebb! - mondja az ősz dalia. - Legközelebb már ügyesebb leszel! Azzal füttyent a kutyájának; elvonul. Az eb már ismét engedelmes, szaporázza lépteit a gazda mellett.
A gyerekek zavartan álldogálnak a hirtelen csendben, aztán szó nélkül elindulnak. A kislány a füves meredélyről visszanéz, int a pöttömnek. - Azért gyere, na!…
Nem mondják egymásnak a lurkók, de érzik mindannyian, hogy jobb lesz most hazamenni. A játéknak úgyis vége.
Pedig még süt a nap.


A te fajtád … az én fajtám!

Akkor értem oda, amikor a rendőrök már megbilincselték és éppen betuszkolták a riadóautóba a két férfit. Az emberek még izgatottan magyarázták a történteket, de csak annyit lehetett megérteni, hogy a fickók összeverekedtek, az egyik lecsapta egy sörösüveg nyakát, és a palack szilánkos végével támadt a másikra, de az valamilyen ügyes karatemozdulattal kivédte a szúrást, aztán ott hemperegtek a járdán, onnan szedték fel őket. Állítólag barátok vagy rokonok… vagy testvérek? Mintha ezt is mondta volna valaki. A kék-fehér autó szirénázva elhajtott a térről, a tömeg lassan szétoszlott; a kártyázók, a sakkozók meg a kibicek visszatelepedtek a dróthálóval elkerített játszótér menti kőlapos asztalokhoz, a betonpadokra; a gyerekek visongva másztak újra a csúszdákra, felpattantak a hintákra, meg nekiláttak focizni; már alkonyodott.
A sörösüveg zöld cserepei ott csillogtak az alkonyi fényben a kavicsokon.
- Elengedik őket - mondta egy bajuszos alak, cigarettafüstöt fújva az arcomba a tér fiatal fasora alatt. - Ha tisztázzák magukat, elengedik őket. Van ezeknek rendes munkahelyük meg lakásuk meg minden. Rendes munkásemberek ezek, az egyik dukkózó, a másik meg hentes a közértnél…
- Ismeri őket?
- Sokan ismerik őket itten. Ezen a környéken laknak. Én is ezen a környéken lakom, itt nőttünk fel valamennyien ezekben az utcákban. Kijárok ide levegőzni. Üljek otthon a konyhában? Vagy a gangon?
- Azt beszélik az emberek, hogy ez a két fickó gyilkos szándékkal rontott egymásnak.
- Gyilkos szándékkal?! - A bajuszos alak elmosolyodott, körme közé csippentette a cigaretta végét, szippantott egy utolsót, eltaposta a csikket. - Gyilkos szándékkal… - ismételgette bólogatva. - Na persze, gyilkos szándékkal! Hát nem azzal van tele az egész világ?! Mindenki a másik torkának esne! Annyi az indulat meg a gonoszság… Tudja, min vesztek össze? Én tudom, mert nem először marakodnak ezek valami kis semmiségen! Az izgatja őket, hogy kié az elsőbbség!
- Az elsőbbség?
- Nem tehetnek róla. Így nevelődtek…
- Hogy versengjenek?
- Hogy gyűlöljék egymást. Ismerem őket, az unokafivéreim. Az apjuk, amíg csak élt, szidta az anyjuk famíliáját, az anyjuk az apjukét. „A te fajtád!… Az én fajtám!…” Ez ment mindig, de piszkolódva. Elég volt egy elsózott leves, egy nyitva felejtett ablak, amit aztán becsapott a szél, egy útban hagyott szék, akármi. Már csak úgy fröcsögtek egymásra! „Az a kétbalkezes, tehetetlen fajtád, az!…” A másik meg: „A mi fajtánkat megnézheti akárki, de a tieteket, azt az istentől elrugaszkodottat, hát azt jobb, ha nem emlegeted!…” Én is hallgathattam, ha átmentem hozzájuk: „Te, kákabélű!” Mert sovány voltam, vézna kölyök, a nagybátyám nem állhatott, ő erős ember volt, a speditőröknél dolgozott, itta a hosszúlépéseket egész nap, bivalyerős volt és lila fejű, ha rátenyerelt az asztalra, megreccsent a deszka. Véreres szemmel hajolt fölém: „Te, egyszálbélű! A pokolba az egyszálbélű fajtáddal! Akárcsak a nénédet látnám, meg azt a mafla kölykét!…” A kisebbik fiát maflázta, nem szerette, anyja fajtája volt, az igaz, fehér bőrű, szelíd. Maga is láthatta az imént, amikor belökték a rendőrkocsiba, hogy milyen lányosan szőke még ma is. De a szelídsége! Hát az aztán elszállt. Addig, addig hallgatta, hogy a te fajtád, az én fajtám, amíg egyszer csak ő is gyűlölködő lett. Megérlelődött bennük szépen az egymás elleni gyűlölet, ha így nevelkedtek, hogyne érlelődött volna! Durvák lettek egymáshoz. Néha megfeledkeznek magukról, akkor jól megvannak, de elég egy szó - és mindennek vége. Az elsőbbség! Az! Hogy ki az erősebb, bátrabb, okosabb, ügyesebb! A versengés! Mindig az a rohadt versengés! Míg egyszer bele nem pusztulnak!… De most megint kiengedik őket. Mindig megússzák, igazolják magukat, és kész. Én kerülöm őket. Köszönünk - de semmi több. Provokáltak. Megszokták az apjuk után, hogy engem is fajtázzanak, mert én az anyjuk révén vagyok rokonuk. „Te kákabélű!…” Ők is kezdték. De én kerülöm őket. Gyerekkoromban sem szerettem köztük lenni. Nem bírtam azt a sok veszekedést, rivalizálást. Nem bírom, amikor valaki elébe tolakszik a másiknak. Utáltam, amikor elkezdték ezt a fajtázást. Még csak gyerek voltam, de utáltam. Egészen belebetegedtem… meg sértett is. Akkor is, ha nem engem bántottak. Valahogy restelkedtem, sértett meg rémületben tartott. Féltem tőlük. Most is félek tőlük… Félek, hogy provokálnak. Soha nem akartam verekedni… Ilyen fajta, olyan fajta - engem ez nem érdekelt. Engem ez nem hergel, érti, ugye? De ezeket igen. Ezek belekeveredtek. Ezekbe ezt belenevelték. Aztán, lássa! Sörösüveggel rontanak egymásnak. A vérét vennék egymásnak… versengésből. Pedig édestestvérek.