Erdei L. Tamás
Mehr Licht
A Magyar Fotográfusok Háza (Mai Manó Ház) adott otthont annak a kiállításnak,
amely Nádas Péter író 1958- 1998 között készült fényképeit mutatja be a nagyközönségnek.
Mai Manó (May Emanuel) a századforduló híres művészi fotográfusa egy év alatt
terveztette, engedélyeztette és saját költségén építette fel Nagymező utcai műtermét.
A szecessziós stílusú, ám teljesen egyedi architektúrájú fénypalota, ahol egykoron
József nádortól a vezető pesti színésznőkig mindenki megfordult, méltó helynek
bizonyult az eredeti szakmáját tekintve fényképész Nádas egyedi képeinek prezentálására.
A Valamennyi fény című kiállítás megnyitójára az író hasonló című (Mehr
Licht!) új kötetének bemutatójával egybekötve az elmúlt héten került sor. Erről
beszélgetett vele Kincses Károly jeles fotótörténész. Mivel Nádas Péter a kortárs
magyar irodalom meghatározó személyisége, sokakra meglepetésként hatott egy másik művészeti
ágban való jelentkezése. Erre a sajátosan „kettős világlátásra” kérdezett rá
a fotográfus, aki szerint Nádas képei nem egy műkedvelő fotós szabadidős tevékenységének
termékei, hanem nagyon is tudatos, precíz, aprólékos munka eredményei, s mint
ilyenek, igazi professzionális alkotások. Az író ezzel szemben jóval kritikusabban ítélte
meg saját képeit, s „kívülállóként” úgy jellemezte alkotójukat, mint aki sajátos
időzavarban szenved: fölvállalt lassúságával leragadt valahol a század közepén.
Megjegyezte: „Hazámat annyira azért nem szeretem, mivel nem szeretetre méltó; de van
egy patrióta énem.” Nádas - némi öniróniával - elálló kisujjú lepkegyűjtögetésnek,
afféle boldog, kedélyes időtöltésnek nevezte fotóinak létrehozását. Új kötetéről,
melynek képanyaga bővebb a kiállításénál, úgy vallott, mint „nagyon személyes,
otthonos könyvről”, s míg véleménye és művészi gyakorlata szerint az írást az
ember magától tanulja még akkor is, ha vannak mesterei, a fényképezéssel más a
helyzet: a fotográfus egykori mestere mozdulataival mozdul.
A Mai Manó Ház művészeinek segítségével létrehozott fotókiállítás szerves részét
képezi a kötet, melynek példányai maguk is kiállításra kerültek a termekben, így
izgalmas asszociációkat és sajátos „áthallásokat” teremtve a könyv és a tárlat
között, több dimenzióssá tágítva a képek teremtette síkokat. Nádas, bár több
elhíresült portrét készített (Örkényről, Esterházyról, Mészölyről stb.), erősen
vonzódik az ember nélküli táj felé. Szereti bemutatni a természet ritmusát, és szívesen
játszik a fénnyel. Kedves témája az emberi és a természeti környezet határán való
meditálás, ilyen tárgyú képei általában kissé melankolikusak, és a létezés nagy
titkait feszegetik. Bár fölvetnek alapvető kérdéseket, mindazonáltal e sorok írójának
benyomásai szerint a tárgyakat borító homály sokszor ürességet takar, és nélkülözi
a gondolati mélységet, a valóban fajsúlyos tartalmakat. Ez még legsikerültebb, többnyire
szociografikus igénnyel készült képeire is vonatkozik. Ami egy arcban, egy alakban,
egy emberi testben, helyzetben érdekli, az általában a felszín. A tartalmi mélység
sokszor csak látszólagos, a létezés súlyával való szembesülés, a filozofikum csupán
illúzió. A terek, amelyeket létrehoz, zártak: nem adják az otthonosság, a bensőségesség
élményét, Nádas képterében nem lehet mozogni. A dolgok végső mozgatórugói
szemmel láthatóan rejtve maradnak előtte, az emberi környezethez amatőr természetbúvárként
közelít, aki miután hálójába gyűjtött néhány érdekes rovart, elégedetten távozik
a zsákmánnyal. A „valamennyi fény” kevésnek bizonyul, hogy megvilágítsa az igazi
titkokat.
Nádas Péter kiállítása vizualitás és textualitás határán mozogva sajátosan
jellemzi a kortárs magyar művészet minden valódi elkötelezettségtől óvakodó világképét:
„Óvatosan, épphogy csak érintsd!”