Vissza a tartalomjegyzékhez

Kovács Klára
Vidám barakk maradunk

Magyarország kicsi, de létező mozgástérrel és elkerülhető kényszerpályával indult a rendszerváltáskor. Hogyan tudta kihasználni az ország a tíz évvel ezelőtt kínálkozó történelmi lehetőségeket? Milyen pályát szabott meg számunkra a térségünket uraló nagyhatalmak köre? Merre tart a világ a kétpólusú világrend felbomlása után? A kérdésekre Lengyel László, a Pénzügykutató Rt. elnök-vezérigazgatója keresi a választ.


A Fidesz-kormány egy traumatológia; megoperálja a vérző sebesültet, csak az a baj, hogy nem került elé a beteg. Félő, hogy viszszajutunk a kádári békeidőbe     Fotó: MTI

- Kezdjük a beszélgetést a történet elején. Milyen mozgástérrel rendelkezett Magyarország 1989-ben az „újvilág” startkövénél?
- Több pozitívummal indultunk el. A volt szocialista országok gazdasága közül a legközelebb álltunk a nyugati típusú gazdasághoz, hiszen az 1968-as reform hatással volt a folyamatokra. Előnyt jelentett az, hogy nálunk szinte nem voltak nemzetiségiek, ugyanis azok az országok, amelyek nemzetiségekkel rendelkeztek, látjuk, hogy kivétel nélkül hátrányosan jöttek ki a rendszerváltás évtizedéből. A harmadik, ami pozitív indítást adott, hogy Magyarországnak létezett egy nagyon lényeges nyugati védőügyvédje, patrónusa, Németország - Kohl kancellár személyében. Ez öszszefüggött egyrészt a határnyitással, másrészt a nagyon szoros magyar-német gazdasági és politikai kapcsolattal, ami tulajdonképpen már a kádárizmus időszakában kialakult. A szomszédos országoknak nem volt ilyen jellegű patrónusa. Az első időszakban liberalizáltuk az árakat és a béreket, lehetővé tettük a privatizációt - a térségünkben mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt megcsinálták. Politikailag is végrehajtottuk az első generációs feltételeket: létrejött a parlamentáris demokrácia. Dolgozik az Alkotmány- és a Legfelsőbb Bíróság, szabadon működik a sajtó. Tehát felállítottuk az alapintézményeket.
- A negatívumok…
- Negatívum, hogy amíg erős a hajlam a folyamatos reformálásra, nagy az affinitás az intézményekhez való ragaszkodásra és konzervativizmusra. Tehát a Kádár-rendszer bizonyos értelemben beleivódott napjaink politikai kultúrájába, és itt radikális megoldásokat, igazán forradalmi változásokat ez a politikai erő nem tud vagy nem akar végrehajtani. A politikai elit egyetlen alkalommal hajlandó igazán kemény döntések meghozatalára, amikor már a szakadék szélén áll az ország. Ilyen volt az Antall-kormány: a taxis-blokád után szánta el végre magát, hogy a Kupa-programmal megpróbálja a mikrogazdaság stabilizációját végrehajtani. Ugyanígy a Horn-kormány nem volt képes elvállalni a kemény lépést mindaddig, amíg nem jutottunk az államcsőd szélére. A másik negatívum, hogy sem a társadalom, sem a politikai elit nem hajlandó szembenézni a történelmi és az aktuális társadalmi problémákkal. Így nem szívesen nézett szembe a saját szerepével a zsidókérdésben vagy 56-ban, azzal sem, hogyan kötött kompromisszumot a Kádár-korszakban, és hogy ezek hova vezettek. Ebből fakad, hogy nincsenek végiggondolva a nemzeti sérelmek: le vannak fojtva, majd hirtelen előtörnek. Ilyen például a vajdasági autonómiával való előhozakodás. Ennek hangoztatása - NATO-tagként - nyílt szembehelyezkedés az amerikai állásponttal. A Nyugat többször is figyelmeztette Orbán Viktort, de eddig nem értett szót. De nem teremtettük meg a politikai kultúrának az alapjait sem: a pártok a saját érdekeik mentén gondolkodnak. Nem jellemezte parlamentáris gondolkodás sem Antall Józsefet, sem Horn Gyulát, és nem jellemzi Orbán Viktort sem. Azt mondják: „Én vagyok és én leszek örökre.” Az alapelv: letiporni a másikat, mert nem tudja elképzelni, hogy váltás lesz. Szinte lehet érezni a remegést a hatalmon lévők gyomrában, amikor 2-3 százalékkal lemegy a tetszési indexük. Nem merik vállalni a kellemetlen döntések következményeit. Igaz ugyan, hogy teljesítettük az első generációs feltételeket, de már hozzá kellett volna fogni a második generációs kihívásokhoz.
- Fontos kérdés, hogy a nemzetközi elvárásoknak, illetve az adott mozgástérnek mennyire tudtunk, tudunk megfelelni?
- Amit teljesítettünk - és ez nagyon fontos -, hogy bejutottunk a NATO-ba, és tulajdonképpen eljutottunk az EU kapujához. Ez óriási, mondhatnám történelmi lépés. Most az más kérdés, hogy miután az elmúlt két évben az EU lelassította a tárgyalásokat, hogyan tudunk lépést tartani az elvárásokkal.
- Mi változott meg az EU-ban?
- Az egykori patrónus, Németország változott meg. Schröder kancellár színrelépése óta más a kelet-európai országokhoz a viszonyulás. Az egyik lényeges változást az euró bevezetése hozta, ugyanis a monetáris közösség nagyon szigorú feltételrendszert szabott meg. Nem engedhetik meg maguknak, hogy engedményeket tegyenek. A másik ok a finanszírozási kérdésekben keresendő. Németország „túlvállalta magát”, hiszen ő a legnagyobb befizető az EU kasszájába, támogatja az elmaradottabb EU-államokat, és ne felejtsük el, Kelet-Németország felzárkózását is állja. Az utóbbi időben a német választópolgárok számon kérték Kohlon mindezt, és tudni kell, hogy Schrödernek már nincs ilyen elkötelezettsége. Kohl volt talán az egyetlen, akinek volt szimpátiája a keleti blokkal, de Angliának, Franciaországnak vagy Spanyolországnak egyáltalán nincsen. A németek változása nagyon jelentős a csatlakozással kapcsolatban, de megkockáztatom, hogy ez Magyarországnak árt legkevésbé, mert itt vannak legnagyobb számban német vállalatok, és a magyar export nagy része Németországba megy.
- Milyen feladatot ad az új szituáció?
- Végre kell hajtani a második generációs feladatainkat. Ki kell alakítani az intézményi reformot, például létre kell hozni a regionális hálózatot a megyei önkormányzati rendszerek helyett, mert nem tudjuk másként felvenni a támogatásokat. Folytatni kell az autópálya-építést, az egészségügy reformját stb. Túl vagyunk a rendszerváltás nyers gazdasági váltásán, amikor az emberek a megélhetésért folytatott küzdelemben mindent előre helyeztek. Ezt a második generációs váltást most azért lehetne megtenni, mert van az országnak tőketartaléka - abból is látszik, hogy van, mert be tudták tenni a Postabankba. A rendszerváltás után most első ízben lehetne miből finanszírozni ezeket a nagy változtatásokat, de mivel ezt jórészt elköltötték másra, már nem tudják megcsinálni. Ha a ciklus elején nem csinálták meg, a hátralévő időben már kicsi az esély, így tulajdonképpen elvesztettük ezt a ciklust. De az igazán nagy probléma az, hogy a kormánynak nem volt elképzelése, hol kell operálni. Ők operálnának, az egész Fidesz-kormány egy traumatológia: ha behozzák a vérző sebesültet, ő megoperálja, csak nem került elé a vérző sebesült. Egy év után kiderült, hogy egyetlen rendszerértékű reformban nem tudtak megállapodni és előrejutni, és ez baj. Mert most olyan típusú válság elé nézünk, ami a 80-as évek végén volt: elkezd tőlünk távolodni Európa. Tehát minden lépés, amit most nem teszünk meg, közelebb sodor minket Szlovákiához, Romániához, azaz a lemaradókhoz. Persze továbbra is betölthetjük azt a szerepünket, ami a Kádár-rendszerben volt, sőt büszkélkedhetünk is ezzel. Továbbra is mi lehetünk a térségben a legvonzóbbak a külföldi befektetők előtt, és a gazdasági mutatóink a legdinamikusabbak lehetnek a szomszédos országokhoz képest. De itt már egyszer voltunk. Régen sem tévesztettek minket össze Ceausescuval vagy Erich Honeckerrel. Sajnos visszajuthatunk abba a stádiumba, ahol a rendszerváltás előtt voltunk, a kádári vidám barakkba. Érezni lehet az emberek néma könyörgését, hogy ne legyen több nagy, megrázó változás, mintha visszasírnák a „kádári békeidőket”. Ha így megy tovább, 2002-ben jön Németh Miklós, és visszajutottunk a 89-es miniszterelnökhöz, aki a Kádár-korszak csúcsa volt.
- Tehát megtorpant a modernizációs folyamat?
- Igen, de ez a megtorpanás már a Fidesz-kormány előtt megtörtént. Attól tartok, hogy a Bokros-csomag után akkora volt a sokk, hogy nem merték tovább folytatni. Most, amikor már mindenki lenyugodott, és az Auchanba járkálunk vásárolni, ki szeretne hirtelen rádöbbenni, hogy ki kell fizetni az egészségügyi rendszer átalakulásának költségeit? Politikusaink ezt halasztani fogják mindaddig, amíg valahogy működik a rendszer. De egy ponton túl rá kell jönni, hogy tévedtek, és akkor jön Bokros Lajos II.
- Ugorjunk egy nagyot. Milyen változások történtek mindeközben a világ berendezkedésében?
- A világban alkalmi rend van, azonban - számomra - meglepő gyorsasággal újra és újra átalakul. A két pólusú világrendszer összeomlása után 1997-ig multipoláris volt a világ berendezkedése. Biztonsági, katonai és gazdasági szempontból területi felelősök voltak: az USA mellett Európában az EU, Ázsiában Japán és Kína domináltak, melyek többé kevésbé meghatározták a világ sorsának alakulását. Az ázsiai és az orosz válság, valamint a koszovói háború azonban átalakították a világrendet. A világ abszolút egypólusú domináns világhatalmi rendszerré vált, melynek vezetője az USA lett. A regionális felelősök egy része ugyanis megbukott, kiderült, hogy a japánok nem tudják koordinálni a regionális problémákat, Oroszország „eltűnt”, Európa pedig nem képes kezelni a területén lévő konfliktusokat. Szemmel láthatóan háttérbe szorultak az 1945 utáni nemzetközi rendszer intézményei: az ENSZ, a Világbank, a Valutaalap. Tulajdonképpen a Roosevelt-Churchill- Sztálin-féle békerendszer recseg-ropog. Katonailag, biztonságpolitikai szempontból nem működőképesek, és szakosított szervezetei, pénzügyi intézményei sem igazán állnak a helyzet magaslatán. Az ázsiai pénzügyi válság idején kezdődött el a Valutaalap krízise, de akkor „csak” szakmai problémák merültek fel, most viszont az orosz pénzmosási botrány az erkölcsi alapját kezdi ki az intézménynek. Amerika most azt mondhatja a Valutaalapnak: „Ti nem vagytok felkészülve, odaadtátok a pénzt egy csomó maffiózónak.” És innen már csak egy lépés: „És vajon nem loptatok?” Én nem tartom véletlennek ezeket az eseményeket.
- A Mozgástér és kényszerpálya című könyvében Ön úgy ír az USA-ról, mint a Római Birodalomról. Miért?
- Nem csak én látom így, előttem már többen megfogalmazták ezt. Az USA ma több tekintetben is úgy működik, mint korábban a Római Birodalom, ugyanis az egykor jól működő nemzetközi közvetítő rendszerek szerepét átvette az amerikai külpolitika. Ha akkora a konfliktus, az elnök személyesen megy el, ha kicsit kisebb, akkor a külügyminiszterét küldi el, és intézkedik, és mozgásba hozzák a szervezeteket. Ne felejtsük el, hogy a Római Birodalom békefenntartó rendszer is volt az akkori világban. A törzsek odamentek a Római Birodalomhoz, és azt mondták: „Szerezz számunkra békét.” Megtette, de ez természetesen Róma békéje volt, a pax romana. Azt is lehet látni: manapság nem a Valutaalap, hanem a Federal Reserve, az amerikai jegybank szerepét betöltő intézmény döntéseire figyel a világ. Nem véletlen, hiszen Alan Greenspan döntése, miszerint emelkednek vagy csökkennek a kamatok, közvetlen befolyással van a világ gazdaságára. Tipikusan római politika az is, hogy a helyi konfliktusokat lokalizálják, mindent megtesznek azért, hogy ott helyben minél gyorsabban rendeződjön a probléma, nehogy világméretű válság törjön ki. Ez ugyanúgy érvényes gazdasági és politikai területre egyaránt. Ez zajlik napjainkban Koszovóban, de említhetnénk Boszniát, Közel-Keletet vagy akár Ciprust. Megvannak az intézmények, minden apró lépés előre ki van dolgozva. De azt hiszem, ez a felállás is csak átmeneti, tartósan nem működtethető. Valószínűleg előbb-utóbb ki fognak alakulni nemzetközi intézmények, csak nem tudni, milyen konfliktus árán.

Működőtőke-beáramlás a volt szocialista országokba (millió USD)

   1991   1993   1995   1996   1997   Összes
1997-ig
1 főre eső
állomány
Magyarország   1462   2350   4519   1982   2085   17000   1638  
Lengyelország   291   1715   3659   5196   4100   18000   465 
Csehország   200   654   2568   1200   1100   6400   621 
Szlovénia   100   113   176   160   200   890   445 
Szlovákia   53   199   183   150   250   1000   186 
Bulgária   100   200   98   150   500   1000   113 
Horvátország  

-   

74   81   300   400   950   242 

Forrás: WIIW, Word Investment Report