Vissza a tartalomjegyzékhez

Szobota István
Meggyőződésből súgtak

Az NDK egyházügyi államtitkárságának irattára a rendszerváltás első percétől kezdve kutatható volt, úgyannyira, hogy az első szabadon választott parlament kormánya fel is kért erre a feladatra egy fiatal teológus szakértőt. A volt keletnémet nemzetbiztonsági hivatal egyházügyi jegyzőkönyveinek, ügynöki jelentéseinek a közelmúltban történt feltárása sokszor heves indulatokat váltott ki az érintettekből és a közvéleményből is. Az egyik „legkínosabb” leleplezés Manfred Stolpe tartományi miniszterelnököt érinti, aki hajdan az Állambiztonsági Minisztérium (STASI) egyik első számú és magas egyházi tisztséget ellátó aktivistája volt.


Stefan Wolf, az előadó. Kezében az „egyházi részleg” jele    Fotó: Somorjai

Érthető okokból a STASI jelentős figyelmet szentelt az NDK egyházi életének. Ezek az okok egészen egyszerűen, ahogyan azt az SJD (Német Szocialista Egységpárt) és a STASI egyházi szakértői papírra vetették: az egyház a szocialista társadalom lényegétől idegen szervezet, nem tartozik a centralizált szocialista társadalomhoz (nem működik a piros telefonos kézi vezérlés), nem befolyásolható egységesen, mivel az egyházi hierarchia föntről lefelé nem működött rendesen (nem korrumpálható egységesen), felsőfokú végzettségű emberek vezetik, a társadalom minden rétege felé nyitott a legszegényebbektől az ellenzékiekig, a nyugati testvéregyház pénzeli, egyházkerületei nem egyeznek a közigazgatási határokkal. A védelmi hivatal céljai az iménti ismérveknek megfelelően a következők voltak: az egyházat, mint autonóm szervezetet ki kell kapcsolni a közéletből és a politikából.
Az NDK vallási térképén csak néhány olyan befolyásosabb vallásfelekezet mutatkozott, akikre a védelmi hivatal kivetette „hálóját”. A protestánsok (a lakosság 30 százaléka) tömegbefolyásuk és nyugati kapcsolataik miatt voltak veszélyesek a fennálló rendszerre. Ügyük fedőneve „konfliktus” volt. A római katolikus felekezet (a lakosság 6,1 százaléka) világegyházi mivolta miatt volt veszélyes. Az ő szemmel tartásuk fedőneve „szimbólum” volt. A harmadik veszélyesnek tetsző csoport az aránylag kis létszámú Jehova Tanúi nevű közösség volt (a lakosság 1,4 ezreléke). Ez utóbbiak ugyan 1950-től törvényileg be voltak tiltva, mégis missziós tevékenységük és amerikai kapcsolataik miatt potenciális veszélyforrást jelentettek a hatalom számára. „Mocsár” fedőnéven folyt megfigyelésük. Útban voltak továbbá azok a nyugati intézmények, amelyek az NDK-t tekintették missziós területnek, kapcsolatot tartottak az egyházzal, és vizsgálták a német egyház üldöztetését. Ügyük fedőneve - a vagonszámra Szovjetunióba csempészett Bibliák nyomán - „konténer” volt. A STASI a kisebb vallási közösségekbe (pünkösdiek, karizmatikusok) is beültette embereit, de ezek szétverése nem volt cél, mivel politikailag semlegesek voltak.
Az egyházakkal szembeni stratégia egyszerű volt: a spontán kialakult belső problémákra és a titkosszolgálat által mesterségesen gerjesztett belső feszültségekre építve próbálták az ellenzéki hangot megütő vallási vezetőket kompromittálni, és ha lehet „száműzni”. Bevett módszer volt ugyanis, hogy a beépített ember az illető vezetőt egyházi szinten ellehetetlenítette, majd mikor az szorultságában kivándorlási kérelmet kért, az állam kegyesen kiengedte, és egy újabb nevet pipálhatott ki azoknak a listáján, akik többé már soha nem fognak veszélyt jelenteni a szocializmusra. A megrendezett és tervszerűen végrehajtott egyházi feszültségeknek köszönhetően néhány egyházi vezető le is köszönt, másoknak azonban sikerült megúszniuk a sok esetben hamis vádak keltette hányattatásokat.
A STASI-nak nem csak külsős hálózati emberei voltak az egyházakba beépítve, hanem belülről is megpróbált „lelkiismeretes” munkatársakra lelni. Sokan azok közül, akiket a STASI együttműködési ajánlattal felkeresett, visszautasították a lehetőséget. Ezekről a kiszemeltekről azonban a védelmi szervezet nem mondott le, hanem a következő találkozóra egy már korábban beszervezett lelkésszel érkezett az összekötő. Ez legtöbbször hatott: a klérusnak nagyjából öt százaléka volt besúgó. Létezett zsarolás is, de a STASI előnyben részesítette azokat, akik önként és meggyőződésből működtek együtt. Az egyházügyi államtitkárság a STASI kihelyezett tagozata volt, ahogy maga a vallásügyi államtitkár is titkosszolgálati emberként töltötte be hivatalát.
A beszervezett belső munkatársak alapvetően öt kategóriára oszthatók: 1. a naivak, akik azt hitték, hogy tevékenységükkel javíthatnak az állam és az egyház viszonyán; 2. azok az egyházi vezetők, akik hatékony tárgyalópartnernek tekintették magukat; 3. informális munkatársak (pl. akik tantestületekbe voltak beépítve); 4. a frusztrált, feldühödött és egyházukkal elégedetlen emberek, akik bosszúból léptek be a STASI-ba. Besúgók püspöki szintekig mindenütt voltak az NDK-ban, ahol pedig nem a püspök volt a besúgó, ott a közvetlen tanácsadója járt „nyitott szemmel”. Összekötőjüket sokan nevezték később partnernek.
A Vatikánban is ott ült a STASI embere egészen a 70-es évek közepéig. Ő figyelte, hogy hogyan viselkednek a keletnémet püspökök a zsinatokon, találkozókon, és hogy mi hangzik el a háttérbeszélgetések során. A STASI rendszeresen megsértette a gyónási titkot is. Az ügynöki jelentésekből persze ezt később csak nagyon nehezen lehetett megállapítani, mert egyik sem úgy kezdődik, hogy XY a következőket gyónta. A STASI egy darabig az evangélikus egyház lelkisegély-vonalát is lehallgatta, majd később rájött arra, hogy az ott elhangzó információk annyira magánjellegűek, hogy felesleges rá időt pazarolni.
A hálózati munkatársak között nem volt teológus, szakértővé autodidakta módon váltak. A külsős munkatársak bérezése, jutalmazása igencsak csekély volt, évi mintegy száz márka. Persze ajándékozás is létezett, de az ajándéktárgy értéke lejött a száz márkából. Sokakat hiánycikkekkel jutalmaztak. Többször előfordult az is, hogy információkért cserébe az egyházi ingatlanok renoválásához az állam pénzzel járult hozzá. Az X-napon (a STASI által belpolitikai feszültség esetére előre megtervezett rendkívüli nap, amelyen 86 ezer polgárát lágerezte volna be - lásd Hetek III. évfolyam 36. szám) az egyházi szervezeteket feloszlatták volna.
És hogy mennyire sikeresen működött az ügynöki hálózat, arra ékes példa a nagyjából 25 ezres létszámú Jehova Tanúi vallási közösségben okozott szakadás. A STASI beépített embere, amikor már kellő hírnévre tett szert a közösségben, és a vezetőség közelében is sikerült jól helyezkednie, egyik pillanatról a másikra (de természetesen tervszerűen) belső feszültséget kezdett gerjeszteni. A közösség belső újságjában megtámadta a vezetőséget, néhány apróbb problémát, visszásságot kipellengérezve. A vezetők baráti körét rágalmazással próbálta elszigetelni, a nyilvánosság előtt pedig a kriminalizálás eszközével operált. A rágalomkampány eredménye valóban szakadás lett.
(Az előadás a STASI-ról szóló előadás-sorozat keretében hangzott el az Országos Széchenyi Könyvtárban Stefan Wolf teológus, történész tolmácsolásában)