Vissza a tartalomjegyzékhez

Laudancsek Katalin
Vahabita internacionálé

Az elmúlt évek során, de főként az utóbbi hetekben a kaukázusi események kapcsán egyre gyakrabban tűnt fel a híradásokban a vahabita elnevezés. Kik ők, és mi közük a néhai Szovjetunió utódállamaihoz? - erre a kérdésre ad választ a Kommerszant című orosz lap cikke.

A vahabita megjelöléssel már a nyolcvanas években lehetett találkozni KGB- jelentésekben: szélsőséges, harcias, földalatti iszlám mozgalmat takart, mely főleg Közép-Ázsiában terjedt el. Központjuk Üzbegisztánban volt. Az oktatás és kiképzés titkos iskolákban és bázisokon zajlott - eleinte Afganisztánban, Pakisztánban, Szudánban és más arab országokban, az utóbbi időben azonban feltűntek az Észak-Kaukázusban is.
A FÁK országok a vahabiták szemében a „világi imperializmus leggyengébb láncszemét alkotják” - itt a legkönnyebb megragadni a hatalmat.
Tanaik egyik fő terjesztője errefelé a jordániai származású Emir Al Hattab, aki a csecsen Vedeno faluból árasztja mind a radikális eszméket, mind az általa kiképzett, elszánt harcosokat. A mozgalom rohamosan terjed: a Kaukázuson kívül Közép-Ázsiában, Oroszország déli részein és a Volga mellékén már igen komoly politikai erőt képvisel.
A vahabita eszmék az afganisztáni háború idején az oroszok ellen harcoló arab önkéntesek között is erőteljesen terjedtek - hatásukra alakult ki az afgán tálibok mozgalma.
Napjainkra a vahabiták egy jól szervezett, szigorúan hierarchikus, nemzetközi katonai-politikai szervezetet tudhatnak magukénak, melynek saját felderítő, kémelhárító hálózata van. Ezenkívül felfegyverzett diverzáns csapatokkal, valamint oktató és kiképző bázisok sokaságával is rendelkeznek; mindennek alapját pedig kiterjedt és erőteljes pénzügyi támogatás képezi (vezetői közé sorolják Oszama bin Laden multimilliomost is).
A szervezet úgy működik, hogy mindenki csak a saját felettesét és a közvetlen környezetét ismeri, ami egy esetleges bukás esetén a többi tag védelmét szolgálja. A terrorakciókat kivitelező csapatok mindössze 3-10 fősek. Városonként egy időben akár tucatnyi ilyen sejtcsoport is működhet anélkül, hogy tudnának egymás létezéséről. A harcosokat rettenthetetlenség és fanatizmus jellemzi. Szemtanúk mesélték azt a jelenetet, amikor egyikük a bevetés során áldozatul esett társát gyászolta. Sírt, kiáltozott amiatt, hogy Allah nem őt, hanem társát tartotta méltónak arra, hogy mártírhalált haljon hitéért.
A titkos iskolákban végzett diákok közül néhányan ösztöndíjat kapnak, hogy hivatalos felsőoktatási intézményekben folytassák tanulmányaikat, főleg arab országokban - belőlük alakul ki később a szimpatizánsok népes tábora, akik a magas szintű képzésüknek megfelelő kulcspozíciókból jelentős hatást tudnak gyakorolni a társadalomra.
A harcosok és a kommandósok útja más: az ígéretes ifjút először is hosszú időn keresztül figyelik. Amennyiben megfelelőnek látszik, javasolják képzését - azonban itt is próbákon, méghozzá elég sajátos próbákon kell bizonyítania alkalmasságát. Messze nem minden jelöltnek sikerül a bejutás. Volt példa arra, hogy egy egész csoportot elutasítottak azzal, hogy alkalmatlanok. A fiatalok elpanaszolták feletteseiknek, hogy nem is volt semmi vizsga - csak egy gondosan elsötétített helyiségbe zárták őket néhány napra. A vizsgáztatók erre megmagyarázták, hogy „túl türelmetlenek voltak” - merthogy a harmadik és negyedik napon néhányan megpróbáltak valahogy kikukucskálni a réseken…
Azok, akik átmennek a vizsgán, pszichológiai és ideológiai „tréningben” vesznek részt; majd azok a hasznos gyakorlati tudnivalók következnek, amelyekre szükségük lehet a jövőben. Így például megtanulják, hogyan kell viselkedni és öltözködni egy idegen városban, hogy ne vonják magukra a figyelmet, vagy mit kell tenni egy kihallgatás esetén. A képzést ismét vizsga zárja, néha „éles gyakorlat”: ilyen volt például Dagesztánban az orosz 136-os számú lövészosztag elleni támadás a Hattab által irányított bázison néhány évvel ezelőtt.
Mint minden valamirevaló politikai szervezetnek, a vahabizmusnak is van minimum- és maximum-programja. A minimum: elszakítani a muzulmán híveket a tradicionális vallástól. Ezen a fronton fő ellenségeik az iszlám klérus tagjai, akik ellen a legkülönfélébb szinteken és módokon folyik a harc. Erre volt példa a dagesztáni mullah elleni rituális gyilkosság 2-3 évvel ezelőtt. Az elkövető, egy tizenéves fiú (aki odaszántságát már azzal is jelezte, hogy nemcsak a haját, hanem még a szemöldökét is leborotválta) épp csak annyit tudott kiáltani, mielőtt szétmarcangolták őt az áldozat rokonai, hogy az igaz hit védelmében tette, amit tett. A meggyilkolt mullah prédikációiban többször is kikelt a vahabiták ellen…
A maximum-program a külső ellenfél (értsd: világiak és hitetlenek) legyőzése, ezenkívül pedig az egész iszlám világ feletti kontroll megszerzése, ami nem könnyű feladat. A mohamedánok már régen nem mutatnak egységes képet: a síita-szunnita ellentéten kívül mindkét táboron belül vannak békések és radikálisok, akik még számtalan további irányzatra tagolódnak szét. A vahabitákat igen kevés helyen ismerik el hivatalosan is: épp lapzártakor érkezett a hír, hogy Dagesztánban a törvényhozás betiltotta működésüket…


Arábiai Lawrence példája
Nevüket tanaik első prédikátorától, Mohamed Abd al-Vahabtól örökölték; magukat eredetileg muvahiddunoknak, azaz „unitáriusoknak” hívták. Al-Vahab 1730 körül kezdte el igehirdetői tevékenységét Közép-Arábiában. Tanai sokban emlékeztetnek a keresztény reformációra: „vissza az alapokhoz”, „egy Isten van és egy Szentírás” - az ő esetükben természetesen mindezt Allahra és a Koránra vonatkoztatva. Al-Vahab keményen fellépett a szentek tisztelete és az azokhoz való imádkozás ellen. Szerinte az iszlám már prófétája és alapítója, Mohamed halála után elvilágiasodott, és eltért az egyenes úttól.
A vahabiták életének minden területét az alapokhoz való visszatérést sugalló konzervativizmus hatja át. A 20. század elején mezőgazdasági kolóniákba tömörültek, ahol különféle törzsekből származó emberek is éltek együtt. Egymás között a „testvér” megszólítást használták; egy-egy ilyen kolónia ezer-tízezer főből állt. Oázisok, vízforrások mellett telepedtek le, lakhelyük nyugalmát fegyveresek vigyázták. A hagyományos sátor helyett sárkunyhókban laktak.
A „második generációs” vahabizmus keresztapja Arábiai Lawrence brit származású felderítő és kalandor volt, aki úgy találta: a mozgalom nagyszerűen megfelel arra, hogy segítségével felvegye a harcot az Oszmán Birodalommal az első világháború idején. A vahabizmus zászlaja alatt egyesítette a szétzilált beduin közösségeket, és Arábiában a Szaúdiak dinasztiáját segítette hatalomra. Szaúd-Arábiában azóta a hivatalos vallás a vahabita.