Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Vita egy Flavius-idézetről

Alig néhány soros szöveg. Azóta, hogy egy Rómában élő, görögül író zsidó szerző i. sz. 93-ban papírra vetette, szinte egyfolytában vitatkoznak róla. Kutatták szerzőségét, szövegének hitelességét; nyomozták forrásait és hogy ki, mikor, hogyan idézte; ízekre szedték szavait és mondatait; nagyító alá vették stílusát, szófűzését. Hogy miért kell ilyen nagy hűhót csapni e csaknem kétezer éve íródott nyúlfarknyi szöveg körül? Azért, mert Josephus Flavius Jézusról szóló néhány soros tanúsága - ha valóban ő és valóban ilyen formában írta - a legkorábbi külső bizonyíték, amely megerősíti az evangéliumok történeti hitelességét.

Jószéfből Josephus

Josephus Flavius - akit akkor még Jószéf ben Mattitjáhunak neveztek - a „Nagy Király városában”, Jeruzsálemben született, arisztokrata papi családban. Anyai ágon a Hasmoneus királyokkal rokon vérből származott. Önéletrajzában azzal dicsekedett, hogy már tizenkét éves korában olyan mélyen ismerte a Tórát, hogy papok jártak hozzá tanácskozni. Tizenhat évesen egy bizonyos Bannus tanítványaként a sivatagban, „szerzetesi” magányban töltött el három évet. Mesteréről azt állította, hogy az esszénus felekezethez tartozott, de a mai kutatás ezt kétségbe vonja. 64-ben, huszonhat évesen Rómába ment egy küldöttséggel, hogy kieszközölje néhány pap szabadon bocsátását, akiket Felix júdeai helytartó küldött Rómába, s ahol azokat jogellenesen vizsgálati fogságban tartották. Erre a küldetésre valószínűleg görögtudása miatt választották. Egy Alitürosz nevű zsidó színész segítségével kieszközölt egy kihallgatást Poppaea Sabinánál, Nero feleségénél, aki maga is zsidó származású volt, s akinek közbenjárására a papokat végül elengedték. Jószéfre nagy benyomást gyakorolt a világváros Róma.
A 66-ban kitört, s végül is a Szentély lerombolásával végződő zsidó háborúban Jószéfet a galileai sereg parancsnokává nevezték ki. Vespasianus 67 tavaszán érkezett meg csapatai élén a tartományba, ahol sorra estek el a zsidók erősségei, melyek teljesen magukra voltak hagyatva és minden összehangolt terv nélkül védekeztek. A döntő ütközetet Jotapata városka közelében vívták, ahol maga Jószéf parancsnokolt. Az erőd hat héten át tartotta magát, míg végül 67. Tammúz 1-én elesett. A vezér negyvenedmagával elmenekült, s egy barlangban sikerült elrejtőznie. Kis híja, hogy nem itt fejezte be életét: társai ugyanis kollektív öngyilkosságot akartak elkövetni, ami elől Jószéf csak üggyel-bajjal tudott megmenekedni.
Az önként fogságra jutott foglyot tüstént Vespasianus elé vezették. Jószéf ekkor megjövendölte a főparancsnoknak, hogy két éven belül Róma császára lesz, s ha jóslata mégsem válna valóra, úgy hajlandó fejével fizetni érte. 69. július 1-én Alexandriában Vespasianust kikiáltották császárnak és ugyanezt tették a Caesareában állomásozó légiók is. Jószéfet ekkor Titus - akit időközben a júdeai hadműveletek vezetésével bíztak meg - feloldotta bilincseiből. A beteljesült prófécia óriási tisztességet szerzett Jószéf számára a rómaiak körében. Ettől kezdve Titus kísérője és tolmácsa lett. Vallását nem tagadta meg: mikor Jeruzsálem pusztulása után engedélyt kapott, hogy a romok közül bármit elvigyen, ő egy Tóra-tekercset vett magához.
A háború után Jószéfet Vespasianus meghívta római udvarába, felszabadította, római polgárjoggal és letelepedési engedéllyel ajándékozta meg, s azt is megengedte neki, hogy a palotában lakjék. Ő pedig hálából nevének latinosított változatához (Jószéf - Josephus) felvette a császári család nevét (Flavius). Hazája földjét nem látta többé. Bár az udvarban megbecsült, sőt kiváltságos helyet élvezett, a zsidók - korábbi harcostársai - ahol csak tudtak, igyekeztek ártani neki. A felkelés bukása után Küréné tartományba menekült zelóták például azzal vádolták az udvarban, hogy ő robbantotta ki a 66-os háborút. Vespasianus azonban nem adott hitelt rágalmazóinak.

A zsidók krónikása

„Korának zsidói közül annyira kivált, hogy nemcsak honfitársai előtt állt a legnagyobb becsben, hanem a rómaiak előtt is, olyannyira, hogy Róma városában nyilvános helyen szobrot állítottak neki, könyveit pedig arra méltatták, hogy a könyvtárban adjanak helyet neki” - írta róla a IV. századi egyháztörténész, Euszébiosz. A Rómában letelepedett Flavius helyzete némiképpen hasonlított a bibliai Eszter királyné körülményeihez. Minthogy a zsidóknak birodalomszerte igen sok ellenségük akadt, elhatározta, hogy felvilágosító műveket ír, amelyekből egyrészt a császárok megtudhatják a zsidók történetével és vallásával kapcsolatos igazságot, másrészt a rómaiakat is szimpatikusabbá tudja tenni honfitársai körében. Először a Zsidó háborúról szóló művét (Zsh.) készítette el, mégpedig arám nyelven, „a környékbeli barbároknak”, azaz a parthus királyság területén lakó arám nyelvű népességnek, leginkább a babilóniai zsidó közösségnek.
Flavius történetírói erényeit sokan vitatták, vitatják. A háborúban játszott saját szerepéről például meglehetősen homályosan ír, ami érthető, hiszen nem akar vádlóinak muníciót adni. A mű fő célkitűzése, hogy pogány olvasói előtt bizonyítsa: a zsidók egyáltalán nem akartak háborút Rómával, azt csak a „rablók” (értsd: a zelóták) kényszerítették rájuk. A kortárs római történészek, például a meglehetősen zsidóellenes Tacitus szerint ugyanis az egész zsidó nép egy akarattal vett részt a háborúban. A zsidók története (Zst.) húsz könyvének célja a zsidó nép ősi voltának bizonyítása, valamint a pogányok felvilágosítása a zsidó vallással és történelemmel kapcsolatban. Ennek függelékeként adta ki életrajzát, mivel abban az időben támadta őt a tiberiási Justus azzal, hogy ő volt Galileában a háborús párt vezére, elnyomta a békepártot, Róma ellensége volt, rablóportyákat szervezett, nőket erőszakolt meg. Flavius műveinek történeti forrásértékét növeli - s ezt még ellenfelei is elismerik -, hogy számos olyan történeti dokumentumot őrzött meg számunkra, amelyek egyébként elpusztultak volna.
Műveinek fogadtatásáról ő maga így vall A zsidók története befejező részében: „Én nyugodtan kezébe adtam mindkét császárnak (Vespasianusnak és Titusnak) a könyvemet, olyan időben, amikor az események úgyszólván még egészen frissek voltak, mert jól tudtam, hogy az igazság ösvényéről nem tértem le, és bízvást remélhettem, hogy jóváhagyják, amit írtam. De történelmi művemet azonnal átadtam sok más embernek is, akik közül néhányan végigküzdötték a háborút, mint például Agrippa király és néhány rokona. Titus császár azt kívánta, hogy egyes-egyedül az én művem legyen az ő tetteinek egyetlen hiteles forrása, sőt saját kezű aláírásával rendelte el művem kiadását, Agrippa király pedig előadásom hitelességének igazolására hatvankét levelet írt.” Flavius a kortárs zsidó történelem krónikása volt. S minthogy rajta kívül még sokan - köztük maguk a császárok - részesei voltak az általa leírt eseményeknek, ha a szépítést talán igen, de a hazugságot bizonyosan nem vették volna jó néven alattvalójuktól.

Flavius és az Újszövetség

Josephus Flavius élete (i. sz. 37-100 körül) nemcsak a zsidó történelem mai napig leggyászosabbnak tartott eseményével, hanem a kereszténység születésével is egybeesett. Jogosan vetődik fel tehát a kérdés: ha Flavius valóban a szemtanú hitelességével bíró történetíró, megemlékezik-e az Újszövetségben is említett eseményekről?
Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, meg kell említenünk, hogy Órigenész, Caesarea III. század közepén élt püspöke egyértelműen tagadta, hogy Flavius keresztény lett volna. De kiderül ez Flavius saját műveiből is: hiszen például az ószövetségi történetek feldolgozásában nyomát sem találjuk a keresztény értelmezésnek. Így tehát bizonyos, a kereszténységgel kapcsolatos eseményekről vagy nem is tudhatott, vagy ha tudott is, nem akart róluk számot adni, mint ahogy az esszénusok vagy a szaddokeusok felekezetének eseményeiről sem tudósított részletesen. Az Újszövetség és Flavius művei közötti párhuzamokat tehát mindenekelőtt az általános történelmi eseményekkel kapcsolatban kereshetjük; melyek közt alkalmanként a kereszténység korai történelmével kapcsolatos tényekre is rábukkanhatunk.
Az Újszövetségben főleg Lukács evangéliumára és a szintén általa írt Apostolok cselekedeteire jellemző a történeti adatok (például császárok, helytartók, különféle politikai események) pontos megjelölése. Ezeket jószerével egyedül a Flavius műveiben fellelhető adatokkal tudjuk egybevetni: ilyenek példának okáért Theudás (Csel 5,35) és a galileai Júdás felkelése (Csel 5,37), a Claudius alatti éhínség (Csel 11,28), a zsidók kiűzése Rómából Claudius idején (Csel 18,2), I. Heródes Agrippa halála (Csel 12,20-23), az egyiptomi lázadó (Csel 21,38), a főpapok és helytartók sorrendje, hivatalba lépésük ideje, működésük, mint például Annás főpapsága (Csel 4,6), Pilatus helytartó (Lk 23-24), Felix, a helytartó és felesége Drusilla (Csel 24,24), Festus, a helytartó (Csel 24,27), II. Agrippa király és nővére, Bereniké (Csel 25,23), s folytathatnánk a sort.
Flavius azonban nem kifejezetten politikai eseményekről is beszámol műveiben. Keresztelő János kivégzéséről - amiről a Biblia is beszámol (Mk 6,14-29) - ezt írja: „Heródes kivégeztette ezt a derék embert, aki a zsidókat arra oktatta, hogy tökéletességre törekedjenek, legyenek igazságosak egymás iránt, jámborak Isten iránt, és csak akkor merítkezzenek alá. (…) Seregestül tódultak hozzá az emberek, és nagyon szívesen hallgatták ezeket a beszédeket; ezért Heródes attól tartott, hogy ennek a férfiúnak a tekintélye, akire úgy látszik, mindenki hallgatott, a népet még majd lázadásba kergeti; ennélfogva jobbnak tartotta még idejében eltenni őt láb alól, mintsem hogy valami fordulat következzék be, és akkor bánkódjék majd, amikor már itt a veszedelem. Ilyenféle gyanú miatt tehát Heródes bilincsbe verette Jánost, Makhairosz várába vitette és ott kivégeztette.” (Zst. XVIII, 5, 2)
Jakabnak, Jézus testvérének (Mt 13,55; Mk 6,3; Gal 1,19; Csel 15,5-21) kivégzéséről ugyan hallgat az Újszövetség, Josephus tanúságát azonban hitelesnek veszi a korai hagyomány: „Tehát (Annás főpap) a nagytanácsot törvényszéki ülésre hívta össze, és elé állította Jakabot, aki testvére volt Jézusnak, akit Krisztusnak neveznek, s még néhány más embert; törvénysértéssel vádolta őket és végül megköveztette” (Zst. XX, 9, 1). Jogosan vetődik fel a kérdés: ha e helyt Jakabbal kapcsolatban Josephus beszél Jézusról „akit Krisztusnak neveznek”, vajon másutt említi-e műveiben? A válasz ezúttal nem is olyan egyszerű.

A Jézus-hitvallás - hamis vagy eredeti?

Igen, A zsidók története tizennyolcadik fejezetében, valamennyi kiadásban olvasható egy néhány soros szöveg, amely Jézus Krisztus csodatevő és tanító szolgálatáról, kereszthaláláról és feltámadásáról számol be (lásd keretes szövegünket). A probléma ott vetődik fel, hogy egyrészt Órigenész határozottan tagadta Flavius keresztény voltát, márpedig egy nem keresztény aligha vallhatta volna Jézust Messiásnak; másrészt a jelenleg olvasható szöveg először a IV. században bukkan fel Euszébiosz Egyháztörténetében, s a korábbi források - amelyek ismerik és citálják Flaviust - nem idézik a Jézusról szóló tanúságtételt. Nem csoda, ha e két nyomós érv hatására már a XVI. századtól kezdve kétségbe vonták a tanúság hitelességét. Napjainkra a tudósok körében három vélemény kristályosodott ki a testimonium szövegének hitelességével kapcsolatban: a) annak szövege elejétől végéig hamisítvány, kései keresztény betoldás; b) Flavius eredeti megfogalmazásában is volt egy Jézusról szóló rész, de nem szerepelt benne a keresztény hitvallás; c) a ma olvasható szöveg teljes egészében hiteles. (Bővebben lásd keretes írásunkat.) Mint az alábbiakból látható, az elmúlt húsz év kutatásai nyomán az első változatot ma már csaknem teljes bizonyossággal ki lehet zárni.
1971-ben Shlomo Pines publikálta Flavius kérdéses szöveghelyének IX. és X. században készült szír és arab fordítását. Ezek nem tartalmazták a „ha egyáltalán lehet őt embernek nevezni”, illetve az „ő volt a Messiás” kitételeket. Pines szerint ezek a keleti művek Flavius eredeti - betoldások nélküli - kéziratát használták a fordításhoz. 1995-ben újabb érdekes megfigyelést tett a kérdés kutatója, G. J. Goldberg, aki szoros kapcsolatot vélt felfedezni az emmauszi tanítványokról szóló Lukács-tudósítás és a Flavius-tanúság eredeti szövege között. A bibliai történet közismert: a Jeruzsálemhez közeli Emmausz felé búsan ballagó tanítványokhoz egyszer csak odaszegődik a feltámadott Jézus, és faggatja őket, mi az oka bánatuknak. Ők azokra az eseményekre hivatkoznak, „amelyek estek a názáreti Jézuson, aki próféta volt, cselekedetben és beszédben hatalmas az Isten előtt és az egész nép előtt, és mimódon adták őt a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre, és megfeszítették őt. Pedig azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani Izraelt” (Lk 24,19-21). Goldberg szerint olyan szoros a kapcsolat a két görög szöveg között, hogy Lukács és Flavius feltehetően egy közös „ősforrást” használt megszövegezésekor.
Ennél azonban egy sokkalta egyszerűbb megoldás is létezik: mi van, ha mindkét szöveg az „átlag” júdeaiak Jézus Krisztussal kapcsolatos véleményét fejezi ki? Addig, amíg a feltámadott Jézust fel nem ismerték, az emmauszi tanítványok is ugyanazt vallották Jézusról, mint akik kívülállóként követték figyelemmel életét: próféta (Flaviusnál „bölcs”) volt, tanította az igazságot, hatalmas csodákat tett, sok embert megnyert, majd a főpapok feljelentésére Pilatus keresztre feszíttette. Tanítványai is addig reménykedtek benne, hogy ő a Messiás, amíg ez a szomorú tény be nem következett, letargiájukból még a Jézus feltámadásáról hírt hozó asszonyok sem tudták őket kimozdítani, sőt - mint a történetből kiderül - ez eleinte magának a feltámadott Jézusnak sem sikerült! Josephus Flavius aki - Órigenész hitelesnek tartott véleménye szerint - soha nem tért meg, történetírói szempontból hiteles és korrekt képet rajzolt Jézusról és a kereszténység kezdeteiről, amely nem mond ellent az evangéliumoknak. A Jézus-tanúság jelentőségéből mit sem von le az, hogy annak szerzője nem vált hívővé, sőt így talán még elfogadhatóbb bizonyítékát nyújtja az evangéliumok történeti hitelességének.


A tanúság szövege
1. Josephus Flavius: A zsidók története XVIII, 63-64. (I. század vége)
„Ebben az időben (tudni illik Pilatus helytartósága idején) élt Jézus, ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat művelt és tanította az embereket, akik szívesen hallgatják az igazságot, és sok zsidót és görögöt megnyert. Ő volt a Krisztus. És ámbár főembereink följelentésére Pilatus keresztre feszíttette, most is hívek maradtak hozzá azok, akik addig szerették. Mert harmadnap feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és sok más csodálatos dolgot előre megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények felekezete, amely róla vette a nevét.”
2. hieronymus (szent jeromos): Híres emberekről 13. (IV. század)
„Az Úrról ilyenformán írt (tudni illik Flavius): »Abban az időben élt Jézus, ez a bölcs férfiú, ha egyáltalán embernek szabad őt mondanunk. Mert csodálatos dolgokat cselekedett és meggyógyította azokat, akik szívesen fogadták az igazságot. Úgy a zsidók, mint a pogányok közül sok követője akadt, és azt hitték róla, hogy ő a Krisztus. S bár a mi vezetőink irigysége folytán Pilatus keresztre feszíttette, mindazonáltal akik először szerették őt, kitartottak a hitben. Mert megjelent nekik a harmadik napon élve - ezt és sok más csodát is előre megmondtak a róla jövendölő próféták. És még a mai napig sem hagyta el az ő beszédeit a keresztények általa kiválasztott nemzetsége.”
3. Euszébiosz: Egyháztörténet I, 11, 7 (IV. század)
„Üdvözítőnkről így emlékezik meg (tudni illik Flavius)…” (ugyanaz szó szerint, mint az 1. tanúság szövege)
4. Agapius: Egyetemes történelem (X. század)
„Hasonlóképpen (nyilatkozik) Júszifúsz, a zsidó. Mivel azt mondja a zsidók pusztulásáról írt könyveiben: »Ebben az időben volt egy bölcs ember, akit Jézusnak hívtak. Kegyes életet élt és ismert volt erényeiről. És a zsidók és más nemzetek közül sokan lettek tanítványai. Pilatus kereszt általi halálra ítélte őt. De azok, akik tanítványai lettek, nem hagyták el tanítását. Beszámoltak arról, hogy három nappal keresztrefeszítése után megjelent nekik és hogy élt: következésképpen talán ő volt a Messiás (al-masíh), akiről a próféták csodákat beszéltek.”


A hitelesség körüli vita főbb állomásai
230-250 körül Caesarea püspöke, Órigenész idézi Josephus tanúságtételét Jakabnak, Jézus testvérének halálával kapcsolatban (Zst. XX.), s azt állítja, hogy Josephus nem hitt Jézus Krisztusban. A Jézusról szóló részt sem idézi a Zst. XVIII. könyvéből.
324 körül Euszébiosz egyháztörténész teljes egészében idézi Flaviustól a Jézus-tanúság ma ismert szövegét, amelyben Flavius Jézust „Messiásnak” mondja.
X. század. Agapius arab történetíró idézi Flavius szövegét, de a keresztény elemek nélkül. Krónikájának szövegét azonban csak 1971-ben idézik először a témával kapcsolatban.
XVI. század. J. Scaliger először vonja kétségbe a Jézus-tanúság szövegének hitelességét, azon az alapon, hogy Flavius nem volt keresztény.
XVII. század. Richard Montague, Norwich püspöke kijelenti, hogy az „Ő volt a Messiás” kijelentés Flaviusnál későbbi keresztény betoldás.
1737. Whitson kiadja az első teljes angol Flavius-fordítást, amelyben amellett érvel, hogy a Jézus-tanúság teljes szövege hiteles. Szerinte a szövegrészt Josephus korának szemüvegén keresztül kell olvasni, s így a „megvallás” keresztény elemei nem is annyira ijesztőek; továbbá Josephus nyugodtan lehetett zsidó-keresztény hívő („ebionita”).
XVIII-XX. század első fele. A tudósok zöme azzal érvel, hogy a passzus vagy teljesen, vagy részben hamisítvány (Schürer, Niese, Norden, Zeitlin, Lewy, Juster).
1929. H. St. J. Thackeray a betoldás elméletet támogatja, s szerinte Josephus „görög segítői” (akik a mű szövegét stilizálták) voltak a ludasak a Jézus-hitvallás megszövegezésében. Észrevesz több azonos pontot Lukács evangéliuma és Flavius művei között, amiből arra következtet, hogy az evangélista jelen lehetett Rómában Flavius felolvasó-estjein, sőt akár még találkozhatott is vele.
1931. R. Eisler Jézus, a Messiás c. munkájában felveti, hogy keresztény cenzorok Flavius eredeti szövegét nagyrészt törölték, és egy egészen új szöveget iktattak bele.
1941. Ch. Martin szerint a Flavius-féle tanúság egyes mondatai betoldások, de az egész alapszöveg hiteles.
1954. Paul Winter azzal érvel, hogy csak három mondat betoldás a szövegben, a többi eredeti. Ez a teória széles körben elfogadást nyert.
1960 körül. Hans Conzellman megjegyzi, hogy Flavius szövege igen közel áll a „lukácsi kérügmához” (Lukács hitvallásához), amelyből arra következtet, hogy az egész szóban forgó rész keresztény hamisítvány.
1971. Shlomo Pines publikálja a Flavius-tanúság IX. és X. századi szír, illetve arab fordításának szövegét. Ezek nem tartalmazzák az „ő volt a Messiás”, illetve a „ha egyáltalán lehet őt embernek nevezni” mondatokat. Pines szerint ezek a keleti művek Flavius eredeti - betoldások nélküli - kéziratát használták.
1984. J. Neville Birdsall szóstatisztikai alapon kimutatja, hogy a tanúság szövege stílusában teljesen eltér Josephus egyéb szövegeitől, ezért az feltehetően egészében hamisítvány.
1995. G. J. Goldberg szoros kapcsolatot vél felfedezni az „emmausi tanítványok” Lukácsnál olvasható szövege és a Flavius-tanúság között. Ebből arra következtet, hogy mindkettő egyetlen közös - mára elveszett - keresztény forrásból eredeztethető.