Pátkai Mihály
Afrika drámája

Harminc évvel ezelőtt vette át Moamer el-Kadhafi katonai pucscsal a hatalmat Líbiában. Az évforduló alkalmából Kadhafi több mint negyven afrikai nemzet képviselőjét hívta Líbiába, ahol a katonai parádé mellett megcsodálhatták Kadhafi szupermodern rakétaautóját is - jelentette a CNN amerikai hírcsatorna. Huszonkét nemzet képviselője jelent meg a találkozón. A találkozó megnyitóján Kadhafi arra szólította fel az afrikai külügyminisztereket, hogy hozzák létre az Egyesült Államokhoz, a volt Szovjetunióhoz, vagy az Európai Unióhoz hasonló Egyesült Afrikai Államokat. „Türelmetlenül vártam már ezt a napot - szögezte le Kadhafi a négynapos konferencia megnyitóján. - Nincs jövőnk egység nélkül.” A fekete kontinens jelenét azonban továbbra is a határokon átnyúló háborúk és természeti csapások határozzák meg, amelyek jelenleg leküzdhetetlen akadályai a megálmodott egységnek.

Moamer el-Kadhafi líbiai vezető gépkocsija Tripoliban. Harminc éve a kormánynál    Fotó: MTI

A közép-afrikai hutu és tutszi nemzetiség között áthidalhatatlannak tűnő szakadék áll fenn. Ezt tanúsítja a hutu szélsőségesek által 1994-ben végrehajtott népirtás, melynek több mint félmillió tutszi és mérsékelt politikai beállítottságú hutu esett áldozatul. A gyilkosságok azonban nem értek véget. Az utóbbi években is rengeteg áldozata volt a szélsőségesek mészárlásainak Ruandában, Burundiban és Kongó keleti részében.
A hutuk és a tutszik egymáshoz kultúrában és tevékenységi körükben nagyon közel álló két afrikai törzsként éltek egymás mellett. A gyarmatosító németek és belgák megjelenésével azonban a két nép között fennálló különbségek faji színezetet kaptak, amikor bevezették a faji hovatartozást feltüntető személyi azonosító kártyákat. Az államhatalom a tutszik oldalára állt, mivel őket a rasszista hierarchiában az európai emberhez közelebb álló fajnak tartották. A tutszikat északról bevándorló hámita népnek nyilvánították, akik leigázták a bantu nyelvet beszélő hutukat. A történelemkönyvekben is ez a verzió jelent meg.
A gyarmatosítási időszakot követően a szélsőségesek a különbségeket továbbra is faji alapon kezelték - mindkét oldalon. A Burundiban és Ruandában lezajlott helyi konfliktusok tovább mélyítették a sztereotípiák által táplált különbségeket. A fennálló háborúskodás azonban nem az állandósult „törzsi” különbségeken, hanem mindenekelőtt politikai viszálykodások és előző generációk tapasztalatain alapul.
Az amerikai Bryan Rich és a burundi Alexis Sinduhije olyan dokumentumfilm elkészítésére vállalkoztak, amelyben első ízben szólalnak meg kamerák előtt olyan hutuk és tutszik, akik nyíltan beszélnek az általuk elkövetetett brutális gyilkosságokról annak reményében, hogy vallomásaik segítenek véget vetni a vérengzésnek. Az lepett meg mindenkit, hogy mind a négy tutszi és hutu fegyveres kész volt kamerák elé állni, nyíltan vállalva személyazonosságukat. A bűnbánatra akkor kerülhetett sor, amikor Burundi fővárosában, Bujumburában két évig viszonylagos béke uralkodott. A nyilatkozatokkal a gyilkosok azt remélik, hogy sikerül megszakítaniuk a gyilkos előítéletek ördögi körét, amely bevallásuk szerint saját öldöklésüknek is az egyik kiváltó oka volt.
„Az erőszak gyökereiről szerettünk volna dokumentumfilmet készíteni - jegyzi meg Sinduhije. - Nem számítottunk arra, hogy ilyen nyíltan fognak beszélni. Meglepődtünk. Amikor valami borzasztó dolgot meséltek, mindig azt mondtuk: ne aggódjatok, ugyanezt hallottuk a másik oldalról is.”
A két riporter hallott borzalmas történeteket: élve elégetett papról, reggeliző tinédzser lemészárlásáról. Az elkövetők ugyanakkor hangsúlyozták, hogy „gyilkos közegben” éltek.
Amikor a hutu Claude 1993 októberében meghallotta, hogy tutszi csapatok megölték Burundi első hutu elnökét, azt gondolta, megismétlődik az 1972-es vérengzés, amelynek során a tutszi hadsereg mintegy 100-200 ezer hutut mészárolt le. A hír hallatán csatlakozott a fegyveres ellenállókhoz, akik nagyrészt azzal védekeztek a tutszikkal szemben, hogy ölni kezdték őket. A másik félről csak a legrosszabbat tételezték fel. Idővel a másik oldalhoz tartozók mind kémeknek lettek nyilvánítva. Claude egyik gyermekkori barátja is azon a buszon utazott, amit fegyveres társaival együtt megtámadott. Amikor kirángatták a buszból az utcára, barátja hitetlenül nézett rá: „Még te is, Claude? Még te is?” Claude elmondta, hogy amikor barátja hasába szúrta a kést, az úgy „eresztett le, mint egy autógumi”.
Néhány kilométerrel arrébb ugyanez történt. Amikor egy Emanuel nevű hutu diák meghallotta a parancsnok felszólítását: „Aki még nem ölt, az jöjjön ide!”, ő is beállt a sorba. Vastag maszkot húzott arcára, mert nem volt elég bátor ahhoz, hogy hallja azt, amit áldozata mondani fog.
„Nagyon, nagyon rossz volt. A vért mintha csapból engedték volna - mondja Emanuel. - „Ott futott a késemmel a hasában. Jól ismertem. Jó barátja volt apámnak.” A tizennyolc éves gyilkos álmában újból és újból lejátszódott a jelenet. „De ahogy folytattam az öldöklést, egyre kevésbé féltem. Abban az időben nagyon rossz ember voltam… Valódi gyilkos.”

Három munkás egy állásra

Afrika egyes részein minden negyedik felnőtt fertőzött az AIDS-et okozó vírussal. A betegséget mára a történelem legnagyobb járványai közé sorolják. Az ENSZ által nemrégiben kiadott jelentés szerint 1998-ban már harminc millió HIV-vírussal fertőzött személy élt a világon, közülük huszonegy millió Afrikában.
A Szaharától délre fekvő afrikai országok közül tizenhárom országban a felnőtt lakosság tíz százaléka fertőzött. Botswanában és Zimbabwében minden negyedik felnőtt fertőzött, ezt még a szakértők is megdöbbentőnek tartják.
Az AIDS olyan csapást készül Afrikára mérni, amely vetekszik a történelem legnagyobb járványaival: a középkorban a fekete halál húszmillió emberrel végzett, Európa teljes lakosságának egynegyedével. Az 1918-19-es influenzajárvány szintén húszmillió ember halálát okozta.
Némelyik nagy afrikai nagyvárosban minden harmadik felnőtt fertőzött, egyes körzetekben a szülészetekre érkező terhes nők hetven százaléka fertőzött. (Az arány a Föld lakosságának egészét tekintve: a felnőtt lakosság egy százaléka.) A fertőzöttek kilencven százaléka pedig nem tudja azt, hogy hordozza a vírust.
Kelet-Afrikában a tizenöt éves gyerekek negyven százaléka már elvesztette édesanyját vagy mindkét szülőjét az AIDS következtében. Zimbabwéban egy munkaközvetítő bevallotta, hogy egyes munkákra egyszerre három embert is felvesz, kettő közülük a képzés során úgyis meghal. Egy másik cégnél a hivatalnokok fele nem fogadja el az előléptetést, mivel az AIDS-vizsgálattal jár. Sok cégnek azzal kell szembenéznie, hogy a betegbiztosítások magas díjai miatt csődbe megy, ezért inkább kirúgja és hazaküldi a betegeket meghalni. Csak néhány cég tudja azt, hogy valójában menynyi dolgozójuk fertőzött. Az alkalmazottak pedig ritkán vallják be azt, hogy vírushordozók.
Családi szinten is könnyen lemérhető az AIDS által okozott kár. Afrikában az átlagos kenyérkereső tíz embert tart el. A szegény családokat egyetlen haláleset is nyomorba tudja rántani. Ahhoz, hogy kifizessék a gyógyszereket és a temetések költségét, sokan kevesebbet esznek, eladják földjüket, állataikat, egészséges gyermekeiket kiveszik az iskolából.
Az évi tizenötezer dollárba (3,6 millió forint) kerülő kezelés Afrikában elképzelhetetlen. A Világbank által kiadott jelentés szerint egyetlen AIDS-beteg gyógyszeradagja évente négyszáz afrikai gyermeknek fedezné az éves iskoláztatását. Sokan azt, hogy a kezelés napi hatvan tabletta bevételével és súlyos mellékhatásokkal jár, inkább a tradicionális varázsló doktorok praktikáihoz fordulnak.