Vissza a tartalomjegyzékhez

Egri István
Hétköznapi csodafegyverek

1945-ben, a győzelem után Dwight D. Eisenhower, a nyugati szövetséges erők európai főparancsnoka egy kérdésre azt a furcsa választ adta, hogy a második világháborút négy olyan gép nélkül, amelyek maguk nem fegyverek voltak, nem lehetett volna megnyerni. Az első a partraszállító hajó, mely nélkül nem lett volna lehetséges a normandiai partraszállás és a csendes-óceáni győzelem; a második a 2,5 tonnás GMC-teherautó, mellyel lehetségessé vált a tönkrebombázott európai út- és vasúthálózat helyreállításáig a csapatok és az utánpótlás rendeltetési helyére való eljuttatása; a harmadik a buldózer, ami ott csinált utat, ahol nem volt, és lehetővé tette az áthaladást ott, ahol egykor út volt. A negyedik pedig a Douglas C-47 kétmotoros szállítógép, a Dakota, amely nélkül nem lehetett volna nagy mennyiségű hadianyagot és ejtőernyős deszantot légi úton szállítani.

Partraszállító hajók nélkül 1944. június 6-án nem tudták volna véghezvinni a „D-napot”, vagyis a normandiai partraszállást. A nagy szállítóhajók, ha nincs kikötő, a partot csak bizonyos távolságig tudják megközelíteni. Az általuk szállított csapatokat, tankokat, járműveket és egyéb felszerelést csak olyan különleges eszközzel lehetett a partra eljuttatni, amelynek nagyon kicsi a merülési mélysége, nagy a teherbírása és rövid idő alatt lehet belőle kirakodni. A németeknek nem voltak ilyen járműveik, ezért azt várták, hogy a szövetségesek is először kikötőket foglalnak el, majd azokban a felszerelést és a csapatokat kirakodva megkezdik a támadást. Nem így történt. A normandiai partvidék minden volt, csak nem kikötésre alkalmas hely. Keskeny, homokos, elaknásított parti sáv, melyet magas sziklafalak zártak le a szárazföld felé, rajtuk a németek megerősített állásaival. A „D-napon” a 3500 partra szállító hajó segítségével kikötő nélkül és ellenséges tűzben mintegy 150 ezer embert, tankokat, tüzérséget, szállítóeszközöket és utánpótlást tettek partra a szövetségesek.
A megfelelő jármű egy dél-louisianai, nyolcvan fős hajóépítő műhely tulajdonosának, Andrew Higginsnek jutott eszébe. Miután a hadsereg elfogadta az ötletet és megrendelte a vízi járművet, a kis üzem gyorsan megváltozott: a háború végére már 220 ezer alkalmazottja volt Egyesült Államok-szerte. Tervei alapján összesen 20 ezer különféle partraszállító hajó készült.
A harmincas években az amerikai hadsereg 160 ezer emberből állt. Ekkorra fejezték be a lóvontatású szekerek és egyéb hasonló járművek kivonását. 1938-ban pályázatot írtak ki az autógyárak számára egy egyszerű felépítésű, robusztus, nagy teherbírású és könnyen javítható katonai teherautóra, melyet nagy sorozatban, futószalagon lehet gyártani. A legolcsóbb ajánlatot a General Motors Company (GMC) tette, így meg is kapta a szerződést. Az ezt követő két évben 40 ezer két és fél tonnás teherautót gyártottak, és 1942-re már havi tizenötezer gép hagyta el a gyárat. A háború végére több mint félmillió 2,5 tonnás állt hadi szolgálatban.
A normandiai partraszállást követő hetekben a kikötők még német kézen voltak, és a francia út- és vasúthálózat a szövetséges bombázások következtében hónapokig használhatatlan volt. Az utánpótlást a normandiai parton kellett kirakodni és gépkocsival szállítani az előnyomuló és egyre messzebb kerülő hadsereg után. Az egyre távolodó frontvonalra és vissza egy körforgalmú, egyirányú utat szerveztek, melyen főleg a 2,5 tonnások szállították a nap 24 órájában az utánpótlást. Ez volt a híres „Red Ball Express”, ami az amerikai vasúti szótárban az elsőbbséget élvező, soron kívüli szállítmányt jelenti.
A katonai szakértők szerint a buldózereknek köszönhető a hadsereg mozgékonysága, az ellentámadás sikere, a túlélés és a kitartás. George S. Patton tábornok, a II. világháború legendás amerikai hadvezére mondta, hogy ha a fegyverek közül a tank és a buldózer között kellene választania, az utóbbira szavazna. Korabeli angol kollégája, Montgomery tábornagy szerint az amerikaiaknak ezzel a titkos fegyverével a borotválkozáson kívül bármit meg lehet csinálni. A buldózerek a Csendes-óceántól Normandiáig részt vettek minden hadműveletben, és gyakran az első járművek között szálltak partra. Megtisztították a hídfőállásokat, utakat és repülőtereket építettek, és eltakarították a törmeléket.
A buldózerek eredetileg nem a hadsereg számára készültek: az 1929-33-as gazdasági válság idején jelent meg az Egyesült Államokban. A háború idején 15 ezer darabot gyártottak a hadsereg számára. A csendes-óceáni hadműveletek során minden újabb sziget elfoglalásakor el kellett tüntetni a romokat, a légierő hatótávolságának növelésére repülőtereket kellett építeni, a hadsereg működéséhez szükséges létesítményeket pedig fel kellett állítani. Ezt a munkát az utászok és építő alakulatok buldózerek nélkül képtelenek lettek volna elvégezni.
A Douglas C-47 vagy DC-3 a világ legrégebben használt repülőgépe. A mai napig is sok repül belőle a világ különböző légi útvonalain. Az első DC-3 1938-ban lépett katonai szolgálatba. A típusból 1935 és 1945 között több mint 10 ezer példány készült. A DC-3-ast vélhetően csak a B-52-es bombázó fogja túlszárnyalni, amely az ötvenes évek óta áll szolgálatban. A veterán pilóták szinte kivétel nélkül elérzékenyülve emlékeznek meg a kétmotorosról. Elnyűhetetlen, egyszerű konstrukció volt, a korabeli szállítási igényeknek tökéletesen megfelelt, és nem utolsósorban sérülés esetén is sokszor biztonsággal hazahozta utasait. Az alapkonstrukció utasszállításra készült, de a katonai változat alkalmas volt ejtőernyősök, utánpótlás, kisebb járművek, sőt ágyúk szállítására is. A háború után sűrűn lehetett látni jellegzetes kétmotoros formáját Kelet-Európa egén is, mert a Szovjetunió is megvette a szabadalmat, és LI-2 néven utas- és teherszállítógépként még a hatvanas években is használta.
A második világháború volt az első gépesített háború, és nemcsak a tankok, hadihajók és egyéb fegyverek nélkül, hanem - háttérben maradt hősökként - e négy munkagép nélkül sem lett volna szövetséges győzelem.