Vissza a tartalomjegyzékhez

Szakonyi Károly
A színház zsenije

Leginkább angolnak vélhette volna valaki, londoni úrnak, de nem amolyan keménykalapos, sötét öltönyös, esernyos citybelinek, inkább világfi utazónak, az élet derus oldalán járó, sziporkázó gentlemannek.
Az is volt. Derus, okos és végtelenül munkabíró.
Húsz éve már, hogy nincs itt, a magyar színházmuvészetben, de ha hiányzik is lénye, ízlése, tudása, éleslátása, szervezokészsége, azért zsenialitásának hatása még most, annyi év után is jól érzodik. És ha elmegyek a Vígszínház épülete elott, csakis Orá tudok gondolni: Várkonyi Zoltánra.
Várkonyira, a színészre, a színpadi és filmrendezore, színigazgatóra, foiskolai tanárra, rektorra.
Nagyszeru pályát futott be a harmincas évek elejétol; játszott és rendezett az ország legjelentosebb színházaiban, a Nemzetiben, a Madáchban; a háború után létrehozta saját muhelyét, a Muvész Színházat; aztán újra a Nemzeti következett, és az igazi otthon: a Vígszínház.
Számtalan klasszikus és modern figurát keltett életre fanyar, de mégis emberi melegséget sugárzó stílusával, s legalább ugyanannyit teremtett meg rendezéseiben. A mai, fiatalabb nemzedék már csak a hírét hallhatta muvészetének, és talán a televízióban sugárzott filmjeit ismerheti. A színes, történelmi kalandfilmeket a magyar historizmus múltjából, olyan remekléseket, mint az Egri csillagok; vagy az emberi helytállás szép költeményét, a Simon Menyhért születését. Ezek olykor feltunnek a képernyon. De színházi szerepei és rendezései már csak a kortársak és a tanítványok emlékezetében, vagy az egykori kritikákban élnek.
Most egy fényképrol néz rám, az imént akadt a kezembe egyéb fotók és iratok keresgélése közben. Belenéz a lencsébe kesernyés mosollyal, de ugyanakkor méltán magabiztos tekintettel sötét keretes szemüvege mögül, mintha azt kérdezné, na, mi újság manapság a színházi világban? Hiányzom nektek, gyerekek? Komolyan veszitek a dolgotokat, vagy csak bolondoztok?
O komolyan vette a munkát. Láttam rendezés közben, láttam, milyen lázasan építgette fel a dráma minden kis részletét, hogy adta fel a nézotérrol a színpadra a szellemesebbnél szellemesebb instrukciókat, hogyan talált rá azonnal a legjobb megoldásokra.
Aprólékosan dolgozott, de türelmetlenül. Nem szeretett elméletekrol fecsegni. Koncepció?! - kérdezte megvetoen. - Az eredmény legyen a koncepció!.
Ha beszélni akartam vele, legjobb volt estefelé telefonon felhívni az otthonában, mert napközben állandóan rohant; a próbák befejeztével is azonnal vagy a foiskolára, vagy a televízióba, vagy valamelyik új filmjérol tárgyalni; annyira sietett, hogy csak utána loholva lehetett kérdezgetni, és elkapni a válaszait.
A ritmus, a ritmus! Ezt követelte meg az eloadásban, és az életben is.
De ugyanakkor olyan tudott lenni, mint a játékokért rajongó gyermek. Örökösen tevékenykedett; berendezett magának egy kis muhelyt esztergapaddal és más szerszámokkal: fúrt-faragott.
Tudtuk, hogy jól kiépített merklin-vasútvonala van; ha kedvébe akartunk járni, vettünk neki ajándékba egy-egy kis merklin-vagonocskát.
1970. május 22-én ott ültünk a Pesti Színház erkélyének lépcsojén, és feszülten figyeltünk a színpadra meg a nézotérre. Premier volt, az Adáshiba bemutatója. Az eloadás remekül gördült, Páger, Bulla Elma, Tahi-Tóth László, Béres Ilona meg a többiek magukkal ragadták a publikumot. Várkonyi idonként palástolatlan izgalommal megszorította a karomat. Biztos volt a dolgában, de most mégis örült, hogy nem tévedett. Egész lénye csupa nyugtalanság volt, mégsem hagyta el a termet, mint más esetekben, hogy odakinn gyors szippantásokkal elszívjon egy Philip Morrist, látni, hallani akarta a sikert. Mintegy karmesterként még ott, ültében is vezényelte sugalló erejével az eloadást. A dialógusokat arcjátékkal kísérte, hol elkomolyodott, hol mosolyra derült; aztán amikor legördült a függöny, és kitört a taps, felrántott a lépcsorol. - Gyere! Hát ez sikerült!.
És vitt a színpadra. Futott a színészeihez, alig bírtam követni.
Szentendrén, parasztházból átalakított nyaralójában töltötte az évad utáni idoket. Feleségével, Szemere Verával és Twist nevu kutyájukkal pihentek ott a nyári hónapokban.
Ott is a munka járt a fejében. A következo évad darabjai.
Egyszer elmondott ott nekem egy érdekes történetet. Kisfilmet szeretett volna forgatni belole. Délután volt, nála jártam látogatóban, ült a ház elott, babot fejtett a másnapi ebédhez. (Csak hogy járjon a keze!)
- Egy sztori jár a fejemben - mondta. - Egy mulatságos, ám mégis szomorú történet.
És elmesélte. Eleinte csak úgy babfejtés közben, aztán elkapta a hév, a színészi meg a rendezoi, félretolta a paszullyal teli kosarat, felállt, járkált, beleélte magát, lejátszotta a helyzeteket. A figurákat. A jellemeket.
Azzal kezdte, hogy zsüritag volt, mint már nemegyszer, valamelyik filmfesztiválon. A résztvevoket egyik nap külön eloadásra invitálták, talán éppen a szállodájuk különtermébe. Meroben más volt a téma, mint a szakmai tanácskozásokon. A program egy feltaláló, egy kis, kezdo mérnök beszámolóját ígérte a helyi, a hegyek közötti közlekedés problémáiról, a drótkötélpályák korszerusítésérol, egy új, gazdaságos módszerrol.
A rendezoség, vagy maga a mérnök úgy gondolhatta, hogy a cannes-i fesztiválon részt vevo világnagyságok, befolyásos személyiségek pártfogását megnyerve könnyebb lesz a helyi hatóságokat jobb belátásra bírni a terv elfogadása, kivitelezése érdekében.
Volt valami karitatív mellékzöngéje az egésznek; a fesztivál nevesebbjei kötelességüknek érezték, hogy megjelenésükkel a kezdo mérnök mellett tüntessenek.
Kora este volt, mindenki ráért, még nem kezdodtek a vetítések. A teremben nem voltak székek, kisebb-nagyobb csoportokban álldogáltak a vendégek. A fofalon egy hatalmas demonstrációs tábla függött ábrákkal, számadatokkal, meg a környék domborzati rajzával. Kis, szemüveges, tudósképu férfiú lépett a helyiségbe, bemutatkozott, majd a tábla felé fordulva részletes tájékoztatásba kezdett. Mutogatott a pálcájával, s közben hátra sem nézett; egyre inkább belemélyedt a témába, lelkesen taglalva tervei fontosságát. A tolmácsok halkan, folyamatosan fordították a különbözo nyelvekre a szöveget. A jelenlévok bólogattak, karba font kézzel figyeltek, elismeroen hümmögtek. Várkonyi spontán remekléssel lejátszotta a polifóniát, a francia, angol, olasz, spanyol, magyar, orosz tolmácsok dünnyögését, majd - snitt! - bemutatta, hogyan nyíltak meg egyszer csak az ajtók, s érkeztek a terembe halk léptu pincérek, hatalmas tálcákon mindenféle finom itallal. Pisszegés hallatszott, aztán mindenki újra az eloadóra figyelt. Illetve a tolmácsára. A kis mérnök szakadatlan a tábla felé fordulva magyarázott és magyarázott. A pincérek pedig nesztelenül siklottak a csoportok között, s kínálták az italt.
Ez is vett, az is vett egy-egy pohárral, majd tekintetét a demonstrációs táblára szegezte. Persze ivott is közben. Kortyintott. Iszogatott.
A mérnök pedig beszélt.
S akkor újabb felszolgálók érkeztek - parányi szendvicsekkel. Várkonyi Zoltán aprólékosan és érzékletesen felsorolta a szendvicsestálak tartalmát. Le is játszotta, hogyan kínálták suttogva, udvariasan a pincérek a finom falatokat, miközben a tolmácsok szüntelenül duruzsolták az eloadás szövegét.
Aztán a vendégek morajlani kezdtek. Elobb csak egy-két szó. Aztán susmogások. Kis nevetések. Megjegyzés a kaviárról. A lazacról. Hogy finom a libamájkrém. És van vörös bor is? Á, remek ez a fehér. Olasz? Nem, magyar! Ó, magyar?! Én csak juice-t kérek!. Nem, soha nem iszom szeszes italt! Csak grape-fruit van! Nincs narancs? Nahát! Mindjárt hozunk, kérem!.
De akkorra már kis, forró húsgombócok is érkeztek. Olajbogyós falatok. És megint italok. Sör is van? Ne, whiskyt nem! Van tonic?.
Várkonyi pontosan és láttatóan lejátszotta, mint feledkeztek bele egyre jobban az evésbe, ivásba, miként kezdtek kedélyes társalgásba a résztvevok, hogyan hagyták abba lassanként a tolmácsok a hiábavalónak tetszo fordítást, hogyan verodtek traccskompániákká a csoportok, hátat fordítva a megállás nélkül magyarázó kis mérnöknek.
A mérnöknek, aki élete nagy lehetoségének tartotta, hogy híres emberek és mindenhatónak tuno nagyságok elott beszélhet megvalósulásra szánt terveirol. Még nem fedezte fel, hogy senki sem figyel rá többé; a gyönyöru tájat látta maga elott, és a tájban az o újszeru, hegyközi felvonóit.
- Ez a terv, tisztelt hallgatóim, a lakosság és az idelátogatók érdekeit egyaránt szolgálja, továbbá megkíméli a természetet, gazdaságos, elonyös, szociális.
Ezzel megfordult; arcán mosoly és diadal - de meglátta a rengeteg emberi hátat. Egy teremnyi hátat! Mind, mind a hátukat mutatták neki; diskuráltak, faltak, kortyolgattak, vicceket meséltek, hahotáztak, a férfiak a noknek udvaroltak, az asszonyok kacagtak, zsibongott a terem.
A mérnök csak állt, állt döbbenten. Diadalmas arca eltorzult, szeme könnybe lábadt, háta szinte meggörbedt. De nem szólt, elakadt a hangja. Aztán szó nélkül letette a pálcáját, és kiment a terembol.
Senki sem vette észre.
Senki sem vette észre, hogy megszakadt az eloadás, hogy a mérnök eltunt a demonstrációs tábla elol.
Várkonyi lejátszotta a mérnök távozását is. Ahogy o, a csalódott kis embert utánozva, meggörbedten, lesütött szemmel, restelkedésében hol vörösen, hol sápadtan lopakodott az ajtó felé, szinte láttam a dozsölo, hangoskodó, mindenrol megfeledkezo nemzetközi társaságot.
Azt a sok közömbös alakot. Azt a sok emberi hátat.
Várkonyi a játéktól felhevülten ült vissza a kisszékre, s vette újra ölébe a babos kosarat.
- Micsoda jó kis filmet csinálhatnék ebbol! De meg is csinálom!.
Csakhogy erre már nem futotta az idejébol. Súlyos beteg lett. A tüdomutét után, amikor otthon lábadozott, még készültünk egy közös munkára a televízióban. Telefonon beszéltünk estelente.
- Már jobban vagyok, lázam is alig van - mondta.
Aztán egyszer csak kitették a fekete zászlót a Vígszínház homlokzatára. 1979 tavaszán.
Pedig annak az évnek a januárjában még premierje volt a Pesti Színházban.
Örkény darabját vitte színre, a Pisti a vérzivatarban címut. Amiért sokáig harcolt, hogy bemutathassa.
A közönség még tapsolhatott a sikeres darabnak, de Várkonyi Zoltán azt már nem hallhatta.