Vissza a tartalomjegyzékhez

Németh Sándor
A hit és a gyülekezet

Személyemmel és a Hit Gyülekezetével szemben manapság gyakran elhangzik a vád, hogy közösségi életünk során megsértjük az emberi jogokat. Kritikusaink "emberi jogi sérelemként" értelmezik a közösségben eloforduló karizmatikus megnyilvánulásokat, a személyes önrendelkezés önkéntes korlátozását, valamint a gyülekezet vezetési stílusát és más jelenségeket is.

Kihívás és társulás

Egyházon a keresztény felfogás olyan közösséget ért, amely nem alkalmi jellegu, hanem meghatározott célok és feladatok megvalósítására vonatkozó természetfeletti hívás eredményeképpen jön létre. Az Újszövetség a hellén kultúrában polgárjoggal rendelkezo görögök népgyulésére vonatkozó kifejezéssel (ekklészia = kihívottak közössége) nevezte el a korai keresztény közösséget. A görög társadalomban az ekklészia szó szabad polgárok gyulését jelentette, akiket kihívtak otthonaikból vagy munkahelyeikrol, hogy egybegyuljenek és megvizsgálják, megtárgyalják a közérdeku ügyeket.
Az apostolok az ekklészia kifejezést átértelmezték. Keresztény jelentéstartalmában nem az állam, a társadalom, hanem Isten hívja ki az embert az evilágból az igehirdetés által, hogy Jézusban a Krisztust megismerje, az üdvösségbol részesüljön, valamint az elhívottakkal egybegyülekezzen, azokkal közösségbe, egységbe kerülhessen.
A keresztény ekklésziában az emberek nem saját gondolataikat, nézeteiket osztották meg egymással, hanem Isten Igéjét hallgatták; nem a többségi vagy kisebbségi döntéseknek, szándéknak, hanem Isten akaratának vetették alá magukat: ugyanis a korai egyház teokratikus rendszere spirituális és karizmatikus jellegu volt. Isten akaratát pedig a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás és a Szent Lélek (Szellem) kijelentése alapján ismerhették fel. A teokrácia e spirituális változata a korai keresztények számára a tényleges Isten-uralmat jelentette, melynek megvalósulását egy hívoben a Szent Lélekkel (Szellemmel), hittel és bölcsességgel való beteljesedés jelezte.
Emberi jogi szempontból az egyház szabad, önkéntes társulás, melynek szabad választás alapján lesz valaki tagja, amikor elkötelezi magát a zsidó-keresztény erkölcsi-szellemi normák, értékek, hitigazságok elfogadása és megvalósítása mellett. A vallásszabadsággal való élés a személyes önrendelkezés önkéntes korlátozását is jelenti. A megtérés szellemi-erkölcsi eseményét jogilag úgy is lehet értelmezni, hogy az illeto személyes önrendelkezését korlátozza akkor, amikor az evilági normák helyett a keresztény normarendszert fogadja el, hogy ezek alapján átalakítsa életvitelét.
A két rendszerrol köztudott, hogy nem adekvát, számos ponton jelentos mértékben különbözik, sot ellentétben áll egymással. Az általános emberi jog például lehetové teszi a zsidó-keresztény erkölcsi-szellemi értékek tagadását. Mondjuk az általános jog szerint mindenkinek szabadságában áll házasság elott szexuális életet élni, sot házastársán kívül másokkal is szexuális kapcsolatot létesíteni. Az Istenhez megtéro ember azonban lemond errol az általános jogáról, s a keresztény etika alapján ezt a magatartást elítéli, nem kíván vele élni; sot szabad döntésébol fakadóan azt is tudomásul veszi, hogy ha általános emberi jogait a keresztény hitelvekkel szembeállítva gyakorolja - mondjuk szólásszabadságával élve az "Isten meghalt" véleményt hirdeti nyilvánosan -, akkor elveszítheti tagságát a keresztény erkölcsi-szellemi értékrend alapján álló egyházban.
Az önkorlátozás betartását a kívülállók azért nem értelmezhetik jogsérelemként, mert a vallás és a meggyozodés kinyilvánításának szabadságában benne foglaltatik az is, hogy a polgár bizonyos jogainak gyakorlásáról lemond - ami nem jelenti a személyiségi jogairól való lemondást. A társadalom nem attól lesz demokratikus, plurális, nyitott, ha különbözo szervezetei, társulásai, képzodményei mindegyikében megvalósul az általános jogok összessége, hanem attól, hogy a különbözo értékek és érdekek mentén szervezodo közösségek, csoportok egymáshoz való viszonyát ellentétes érdekeik ellenére is a jogszeruség jellemzi. A demokratikus intézményrendszer a különbözo, egymásnak is gyakorta ellentmondó abszolútumokat, hittételeket, érdekeket képviselo közösségeket, csoportokat egységes jogrendjében az egyenjogúság elve alapján egymás mellé rendeli. Ez a berendezkedés tág teret biztosít a különbözo politikai, muvészeti, vallási stb. nézetek, meggyozodések ütköztetése, csatája számára. Ez elmaradhatatlan ismérve, tartozéka a demokratikus társadalom fejlodésének. A Hit Gyülekezete mindig is hangoztatta, hogy nem egy íratlan, nehezen értelmezheto közerkölcsfelfogáshoz szabta magát, amikor erkölcsi értékrendjét kialakította. A magyar társadalom erkölcsi pluralizmusához úgy kívánunk hozzájárulni, hogy abban a zsidó-keresztény kinyilatkoztatást fogadjuk el és képviseljük következetesen.

Ki változtat meg?

Minden egyházzal kapcsolatban fennáll a lehetoség, hogy valóban megsérti az emberi jogokat. A legáltalánosabb ilyen jellegu jogsérelem az eroszakos térítés és keresztelés, a vallási tisztogatás, a vallási meggyozodés és felekezeti hovatartozás szabad megválasztásának és megváltoztatásának korlátozása stb. Ezek a jogsértések leginkább a római katolikus egyház tevékenységét jellemezték az elmúlt másfél évezredben. Olyan kiválóságok is, mint Aquinói Tamás támogatták az úgymond "eretnekek" kivégzését: "Az eretnekség bun, és nemcsak kiközösítést érdemel, de halált is." (Summa theologiae) A középkori katolikus egyház eroszakszervezet is volt, pontosan ugyanúgy, mint az állam. Rendelkezett elnyomógépezettel, közigazgatási apparátussal, élet-halál ura volt a keresztény világ polgárai fölött, keresztes háborúkat indított és vezetett, gyarmatosított és kizsákmányolt.
Némely új vallási mozgalommal kapcsolatosan is felmerült az emberi jogok megsértésének problémája, mint például: prostitúcióra kényszerítés, öngyilkosságra ösztönzés, rabszolgaság stb. Ilyen típusú vádak azonban rendszeresen megfogalmazódnak törvényesen muködo kis- és szabadegyházakkal szemben is, nemcsak a politikai katolicizmus képviseloi, hanem azon kívülállók részérol is, akik - talán történelmi tapasztalatokra támaszkodva - a kényszer által létrehozott és összetartott egyház képében gondolkodnak. Ez a szekuláris réteg el sem tudja képzelni, hogy polgárok szabadon és önként hoznak létre és tartanak fenn vallási közösségeket, vagy csatlakoznak ezekhez. Ez a tradíció különösen a magyar társadalom egyházképét jellemzi. A magyar nép olyan ismert történelmi tapasztalatai táplálják ezt az eloítéletet, mint például a pogány magyarság eroszakos katolizálása, és az állami törvényekkel, hatósági eszközökkel történo egyházalapítás. A hatalom kényszerítette ki az ellenreformáció gyozelmét is a protestáns hittel szemben. A Horthy-rendszer keresztény kurzusában bizonyos történelmi egyházakhoz való tartozás érdekében az állam szintén kényszert alkalmazott. Számos jel mutatja, hogy bizonyos csoportok újra kormányzati szintre, törvényerore kívánják emelni a hatalmi beavatkozást és kényszert a vallásszabadság kinyilvánításának ügyében.
Ennek a szándéknak van társadalmi támogatottsága, mert számos magyar polgár - köztük sokan magukat liberálisnak nevezok - a szabadegyházakkal kapcsolatban is a kényszer által összetartott egyház képébol indul ki. Feltételezésük szerint a kisegyházakhoz nem önként, szabad akaratukból csatlakoztak az emberek, sot ezen közösségek tagjainak szíve vágya, hogy megszabaduljanak egyházuktól, úgymond "zsarnok", "paranoid skizofréniás" vezetoiktol, de eltávozásukat különbözo manipulatív pszichotechnikákkal, okkult praktikákkal megakadályozzák. Ezért az ilyen vallási közösségekkel és gyakorlatukkal szembeni fellépésüket valamiféle felszabadító, nemes harcnak, magukat pedig szabadságharcosoknak, jogvédoknek képzelik, és egyben elvárják küzdelmükhöz az állam és hatóságai, valamint a közvélemény támogatását az úgymond "kriminális" kisegyházakkal szemben. Természetesen ebbe a keresztény- és egyházellenes vonulatba számos kommunista, ateista eloítélet is beépült. Agresszivitásuk különösen szembeötlo egy olyan növekedo közösséggel szembeni fellépésükben, mint amilyen a Hit Gyülekezete.
A jelenség lényegét tekintve egy olyan vallás- és keresztényellenes propagandáról van szó, amely elvakult buzgalma által már eddig is valóságos zaklatást és jogsérelmet okozott számos oszinte és törvénytisztelo hívonek. Vagyis a harcos jogvédok azokat cselekszik, amikkel az általuk támadott közösségeket gyakran alaptalanul vádolják.
A Hit Gyülekezete ellen kampányt folytatók például már azt is sérelmezik, hogy írásaikat, cikkeiket a "hitesek" nem olvassák, tanulmányozzák. Miért kellene ezt tenniük? Az egyháznak mint közösségnek egyik fo hagyományos célja az Isten Igéjének a hallgatása és tanulmányozása. Ha egy keresztény közösség a Bibliát felcseréli ellene írt könyvek tanulmányozásával, akkor máris elveszítette az egyház egyik alapveto vonását. A tényleges keresztények mindig is abban hittek, hogy nem az ellenük íródott és számos hitelvüket alapjaiban tagadó könyvek változtatják meg oket és korrigálják az egyéni és közösségi életükben lévo esetleges torzulásokat, hanem az Isten Igéje: "A teljes Írás Istentol ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre." (Timóteushoz írt 2. levél 3,16) A vallási ébredések, megújulások ellen írt könyvekre jellemzo, hogy megjelenésük általában heves vihart, indulatot kavar, de az ido múlásával a felejtés homálya teljesen kiiktatja oket még az emlékezetbol is. Egyikbol sem lett kanonikus könyv, s így lesz ez az elmúlt idoben, valamint a jövoben nyilvánosságra kerülo szidalmazó írásokkal, cikkekkel is.
Másrészt az oszinte hívok tisztában vannak azzal, hogy még távol állnak a tökéletességtol, ezért nem riadnak meg, ha rosszindulatból is hiányosságaikkal, gyarlóságaikkal szembesítik oket. A kétségbeeséstol távol tartja oket az a meggyozodés, amely szerint Isten "kezdte el bennük a jó munkát", és ezt nem kritikusaik, hanem maga Isten fogja folytatni és beteljesíteni.

Elesni vagy futni?

A Hit Gyülekezete körül kirobbant botrány nyomán át kell gondolni azt a kérdést, hogy az istentiszteleteinken eloforduló démonuzések, fizikai, érzelmi reakciók, eksztázis megsértik-e a résztvevok emberi jogait. A teista humanizmusról közismert, hogy az emberi méltóságot az ember Isten képére, hasonlatosságára való teremtettségébol vezeti le. Álláspontja szerint az Isten jelenlétébe való belépésnek szükségszeru feltétele a szentség, a Teremto elotti megalázkodás, vagyis a méltóság, hatalom, dicsoség visszaszolgáltatása az eredeti tulajdonosnak. Így az Isten jelenlétébe való készülodés (szellemi-erkölcsi megtisztulás), a Mindenható elotti leborulás, letérdelés nem sérti az embert méltóságában. Sot, az "aki magát megalázza, felmagasztaltatik" törvénye alapján ennek ellentéte valósul meg: a megigazult ember megdicsoítése.
Vitatott kérdés ma az is, hogy a földre esést és a leborulást közvetlenül eredményezheti-e az isteni ero kiáradása. A Bibliában a válasz: igen. Számos olyan íráshelyet találhatunk a Könyvek Könyvében, ahol Isten természetfeletti erejétol estek el az emberek. Például Salamon Templomának felavatásakor az Isten házára és a benne tartózkodó papokra rászállt Isten jelenléte, "annyira, hogy meg sem állhattak a papok az o szolgálatjukban a köd miatt, mert az Úr dicsosége töltötte vala be az Istennek a házát". (Krónikák 2. könyve 5,14) Saul királyról pedig azt jegyezte fel Sámuel könyve, hogy amikor Dávid keresése során a próféta lakóhelyére érkezett Rámában, "az Istennek Lelke (rúach) szálla oreá is, és folytonosan prófétála, míg eljutott Nájóthba, Rámában. És leveté o is ruháját, és prófétála o is Sámuel elott, és ott feküvék mezítelenül azon az egész napon és egész éjszakán." (Sámuel 1. könyve 19,23-24)
Dániel próféta a következo leírást adta egyik természetfeletti megtapasztalásáról: "Egyedül én, Dániel láttam a látomást, a férfiak pedig, akik velem voltak, nem látták a látomást, hanem nagy rettenés szálla reájuk, és elfutottak, hogy elrejtozzenek. És én egyedül hagyattam, és látám ezt a nagy látomást, és semmi ero sem marada bennem, orcám eltorzula, s odalon minden erom. És hallám az o beszédének szavát, s mikor hallám a beszédének szavát, én ájultan orcámra esém, és pedig orcámmal a földre. És íme egy kéz illete engem és felsegíte térdeimre és tenyereimre (.) és mikor e szót szólá velem, felállék reszketve." (Dániel könyve 10,7-11)
Az Újszövetségben is elofordultak ilyen jelenségek: például Jézus feltámadásakor a temetoben a sírt orzo katonák a földre estek. Hasonló megtapasztalásban volt része János apostolnak Pathmosz szigetén, amikor Jézus Krisztus elragadtatásban jelent meg neki: "Mikor láttam ot, leesém az o lábaihoz, mint egy holt." (Jelenések könyve 1,17) Az egyház- és keresztényüldözo Sault pedig Damaszkusz határában mennyei ero és fény vette körül, "és o leesvén a földre." Az idézett néhány példa alapján is megállapítható, hogy az Isten dicsoségének és a Szent Lélek (Szellem) kiáradásának következtében az ember földre eshet, és fizikai magatartásában átmeneti, furcsa változások állhatnak be (arc eltorzulása, négykézlábra állás, reszketés, rángatózás, ájulás stb., némely külso szemlélo számára pedig: az elfutás).
Az ilyen fizikai megnyilvánulásokat, érzelmi reakciókat azonban hiba lenne a spiritualitás mutatóiként, bizonyítékaiként értelmeznünk. Ezek a jelenségek sem vonhatják el a hívok figyelmét Isten személyérol. A tényleges kereszténység figyelmének középpontjában a hit lényege áll. Elofordulhatnak természetesen a pünkösdi-karizmatikus mozgalomban, így a Hit Gyülekezetében is hiteles szellemi megtapasztalások utánzatai, s más egyéb szélsoséges dolgok is. Ezek azonban nem szolgáltatnak okot arra, hogy valaki Isten munkáját megtagadja. Dr. Michael L. Brown amerikai teológus szerint is "az ébredés természeténél fogva lehet hangos, heves, ellenkezést kiváltó és érzelmileg túlfutött. Ezért a visszaélések vagy szélsoségek is meglehetosen feltunoek. Ezzel szemben a visszaélések sokkal észrevétlenebbek és csendesebbek, ha olyan környezetben történnek, ahol élettelenül hirdetik az élo Istent: dicsérik múltbéli tetteit, de tagadják, hogy azokra ma is képes lenne."
A mindenkori farizeusokra általánosan jellemzo, hogy a természetfeletti eseményeket, jelenségeket az úgynevezett konszenzus ortodoxia felfogása, vagyis koruk mértékadó, népszeru véleménye alapján, és nem az eredeti kinyilatkoztatás és szellemi megítélés szerint értékelik. Ezért fogadják el azt, amit az Isten a múltban tett, de elutasítják, amit korukban cselekszik, sot gyakran a Szent Lélek (Szellem) munkáját elfogadó kortársaikat is megbélyegzik, a Sátán megtévesztett áldozatainak, vezetoiket pedig antikrisztusoknak vélik.

Elragadtatások és a hatalom

Némely kritikus a pünkösdi-karizmatikus közösségekben szokásos kézrátevés gyakorlásában véli felfedezni az emberek megigézésének, megrontásának bizonyítékát. Szerintük a pünkösdi pásztorok azért élnek vissza az emberek vallási szükségeivel, mert ugyanazt a kézrátevést gyakorolják, mint a természetgyógyászok, parafenomének, varázslók.
(folytatás a következo oldalon)
(folytatás az elozo oldalról)
Az okkult célokra használatos kézrátevés nem ok arra, hogy a keresztény alaptanítások egyik fontos témáját megtagadjuk, és attól iszonyodjunk. A Szentírás a kézrátételrol szóló tanítást a kereszténység hat nagy alaptanítása közé sorolja (Zsidókhoz írt levél 6,1-2). A Biblia tanúsága szerint Isten emberei, a patriarchák kézrátétel által osztották meg követoikkel, utódaikkal az áldást, a hatalmat és a gyógyulást. Nem csekély tétje volt Jákob és Ézsau versengésének sem: melyikükre helyezze Izsák a kezét eloször. A kézrátevés és az azt kíséro áldásmondás megalapozta a két testvér jövojét, boldogulását.
Az Újszövetségben a kézrátétel fo célja még a Szent Lélek (Szellem) és a szellemi ajándékok átadása, valamint a szolgálatba helyezés. A kézrátevést kísérheti ima, szellemi, érzelmi, fizikai megnyilvánulások, reakciók. Ezek azonban nem a visszaélés vádját támasztják alá, hanem a kereszténység aspektusából azt igazolják, hogy a kézrátevést végzo személy Isten kenetének uralma alatt áll. Az autentikus keresztény hitet kíséro misztikus élményeknek, eksztázisnak sem az okkultizmushoz, sem pedig a jogsértéshez semmi közük nincs.
A Biblia szerint az Istennel közösségben élo ember legintenzívebb szellemi élménye az elragadtatás lehet. Errol az Írások három értelemben beszélnek.
1) Isten az elragadtatás során az ember szellemét megragadja, felemeli magához, hogy természetfeletti kijelentésekbol, ismeretekbol, látomásokból részesítse. Ez a szellemi megtapasztalás önkívületi állapotot is eredményezhet, melynek lényege az, hogy a szent eksztázisban részesülo személy szelleme Istennél van, és teste a külvilágtól jövo érzetek iránt átmeneti ideig érzéketlenné válik. Az intenzív istenismeret ezen élményében felnyílnak az ember szellemi életének képességei, szemei, és látja, megérti a láthatatlant, míg testi, biológiai funkciói minimális szintre csökkennek. Az ilyen típusú elragadtatásnak is több formája lehetséges. Pál apostolnak többször is volt része elragadtatásban, János apostol a Jelenések könyvének kijelentéseit elragadtatott állapotban kapta Istentol. E szellemi megtapasztalás után a szellem visszatér az emberbe, és új istenismeretekkel, áldásokkal gazdagodik az illeto teljes személyisége. Egy ilyen típusú élmény értékét gyümölcseirol lehet felismerni.
2) Az elragadtatás másik típusában az ember mély álomba kerülhet (Ádám, Ábrahám stb.). Ez a jelenség a 90-es években a pünkösdi-karizmatikus mozgalomban gyakorivá lett. A kívülvalók ezeket a megnyilvánulásokat azonosítják általában hipnotizálással. Mivel a Hit Gyülekezeteinek összejövetelein is elofordulnak ilyen típusú elragadtatások, ezért is vált személyem Cipollává kritikusaim szemében. Azonban ezeknek semmi közük sincs az okkultizmushoz és a varázsláshoz, a jelenséget nem pszichotechnika vagy okkult ráhatás, hanem Isten Szellemének a muködése eredményezi.
3) Az elragadtatás harmadik típusában Isten ereje az ember teljes személyiségét (testét, lelkét, szellemét) kiragadja a földi létbol, a tér-idobol, és Isten a szerencsés illetot közvetlenül saját létezésének terébe, a mennybe emeli. Az Ószövetségben Illés és Énokh kerülte ki így a halált, és lépett át a földi életbol közvetlenül az Örökkévaló birodalmába. Egyébként az Egyház egy ilyen típusú elragadtatásra várakozik és készül.
Fülöp evangélista fizikai elragadtatása Gázából Azótuszba nem a földi létbol való kiragadását jelentette, hanem csupán tartózkodási helyének természetfeletti úton történt megváltoztatását. Ez a fajta transzcendens élmény nem eredményez az ember természetében alapveto változást, míg Illés és Énokh elragadtatása személyiségük metamorfózisával is együtt járt.
Az Istennek az evilágba, az emberbe, az életbe való beavatkozásainak lehetoségét tagadók zárt világban hisznek. Szerintük nem normális világ, közösség, élet az, amelyben Isten kijelenti magát, megtapasztalható módon kifejezi jelenlétét és cselekszik. A tényleges kereszténység nem tekinti az evilágot az egyetlen létezo realitásnak, álláspontja szerint ez nyitott a sokkal reálisabb láthatatlan világ beavatkozásai elott. Isten természetfeletti beavatkozására az embernek elsosorban azért van szüksége, hogy az evilági sorsa utáni létezésre, a Teremtojével való közvetlen, személyes találkozásra és üdvösségének teljes jogköru birtokbavételére felkészülhessen, az ehhez szükséges szellemi-erkölcsi feltételeknek megfelelhessen.
A korai keresztényeket is tulajdonképpen karizmatikus megtapasztalásoktól, szellemi megnyilvánulásoktól tiltották el, amikor a fopapság megparancsolta az apostoloknak, hogy Jézus nevében ne tanítsanak. Péterék válasza a tiltásra így szólt: "Vajon igaz dolog-e Isten elott rátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg. Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk." (Apostolok cselekedetei 4,19-20) Az apostolok ezzel a kijelentéssel megerosítették azt az ószövetségi elvet, hogy az Úr cselekedetei abban az esetben is jogszeruek, ha azokat a hatalom törvénytelen, bunös és üldözendo cselekedeteknek minosíti és állítja be a társadalom elott.

Ki mondja meg?

A vallásszabadság korlátozását kívánók úgymond a vallásszabadsággal való visszaéléssel is indokolják követelésüket. Vádjukat mindezideig nem tudták alátámasztani konkrét buncselekményekkel. A Hit Gyülekezete ellen kikényszerített átfogó, országos pénzügyi vizsgálatnak vélhetoleg legfontosabb célja, hogy ezt a vádaskodást tényanyaggal is alátámassza. Bízunk abban, hogy a vizsgálatok eredményétol nem nekünk, hanem vádlóinknak kell tartaniuk. Ettol függetlenül azonban elvi kérdés is, hogy az egyházakban esetlegesen eloforduló, illetoleg némely egyháztagok által esetlegesen elkövetett törvénysértéseket nem feltétlenül lehet azonosítani a vallásszabadsággal való kollektív visszaéléssel. Igazságtalan lenne például a feleségeit, gyermekeit megsemmisíto Pándy református lelkészt azonosítani lelkésztársaival és egyházával. Ugyanúgy Guliga katolikus pap pénzügyleteiért, vagy Groer bíboros szexuális buncselekményeiért a római katolikus egyházat felelossé tenni. Hazánkban semmi nem indokolja a vallási törvény szigorítását, a hatályos jogszabályok boséges teret adnak az esetleges buncselekményekkel szembeni fellépéshez.
Elek István, a miniszterelnök fotanácsadója a Magyar Nemzetben megjelent írásában a Hit Gyülekezetét azzal is gyanúsítja, hogy "a transzcendenciára, az intenzív hitélményre, vallási közösségre, közösségi identitásra kiéhezett emberek kiszolgáltatottságával visszaél". Ezt a vádat úgy is lehet értelmezni, hogy a Hit Gyülekezete által képviselt vallás ellentétben áll a vallások eredendo rendeltetésével és fobb céljaival. Eszerint az általunk képviselt hit megkárosítja az egyéneket, csorbítja jogaikat, és vezetoit illetéktelen elonyhöz juttatja. Ezzel kapcsolatosan az elso kérdés az: ki állapítja meg, hogy az ember transzcendenciára való éhségét mi vagy kik elégítik ki, illetve mi tartozik a visszaélés kategóriájába. Elek István nemcsak tudja a választ - ez rendjén is lenne -, hanem saját értékítélete alapján minosíti is a gyülekezetet.
A kérdés eldöntésében a Hit Gyülekezete a Szentírást tartja kompetensnek. Jézus Krisztus konkrétan beszélt az emberek intenzív hitélményre, transzcendenciára való éhségérol. Igaz, másképpen, mint a miniszterelnök úr munkatársa: "Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék. Aki hisz énbennem, amint az Írás mondotta, élo víznek folyamai ömlenek annak belsejébol. Ezt pedig mondja vala a Lélekrol, amelyet veendok valának az obenne hívok; mert még nem vala Szent Lélek, mivelhogy Jézus még nem dicsoítteték meg." (János evangéliuma 7,37-39)
Ma már a pünkösd utáni korszakban élünk: van Szent Lélek. Tehát a természetfeletti utáni szomjúságra a fenti idézet rendelkezése alapján a Szent Lélekben (Szellemben) való megkeresztelkedés a jogszeru keresztény válasz. A Hit Gyülekezetének a specialitása ezen az igazságon áll, ezért ösztönözzük a hívoket a karizmatikus megtapasztalás elfogadására és a Szent Lélekkel való folyamatos kapcsolattartásra. Ez a kereszténység belso törvényszerusége alapján semmiképpen nem visszaélést, hanem a hiteles hitélet gyakorlását jelenti.
Egyébként Jézus meghatározta a természetfeletti iránti éhséggel való visszaélés mibenlétét is. Ez így szól: "De jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert a mennyek országát bezárjátok az emberek elott, mivelhogy ti nem mentek be; akik pedig be akarnak menni, azokat sem bocsátjátok be." (Máté evangéliuma 23,13) A szóban forgó evangéliumi fejezet egésze a vallási visszaélésekkel foglalkozik. Jézus azokat a vallási vezetoket, egyházi személyeket marasztalja el, akik a vallás nevében az emberektol eltiltják az újjászületést, az autentikus Szentlélek-keresztséget - amely nem azonos a bérmálással, konfirmálással -, az isteni szabadító és gyógyító eroket; ugyanis a mennyek országa egyenlo Isten országával, amely "nem beszédben, hanem eroben áll" (Korinthoszbeliekhez írt 1. levél 4,20), és amely "igazság, békesség és Szent Lélektol való öröm" (Rómaiakhoz írt levél 14,17).
Mivel a Hit Gyülekezete mindig is nyitva hagyta az emberek elott az Isten országának ajtaját, ezért velünk kapcsolatosan a vallási visszaéléssel való vád alaptalan. Közösségünk a kereszténységet képviseli és az egyház szerves része.