Személyemmel és a Hit Gyülekezetével szemben manapság
gyakran elhangzik a vád, hogy közösségi életünk során megsértjük
az emberi jogokat. Kritikusaink "emberi jogi sérelemként"
értelmezik a közösségben eloforduló karizmatikus megnyilvánulásokat,
a személyes önrendelkezés önkéntes korlátozását, valamint
a gyülekezet vezetési stílusát és más jelenségeket is.
Kihívás és társulás
Egyházon a keresztény felfogás olyan közösséget ért, amely
nem alkalmi jellegu, hanem meghatározott célok és feladatok
megvalósítására vonatkozó természetfeletti hívás eredményeképpen
jön létre. Az Újszövetség a hellén kultúrában polgárjoggal
rendelkezo görögök népgyulésére vonatkozó kifejezéssel
(ekklészia = kihívottak közössége) nevezte el a korai
keresztény közösséget. A görög társadalomban az ekklészia
szó szabad polgárok gyulését jelentette, akiket kihívtak
otthonaikból vagy munkahelyeikrol, hogy egybegyuljenek és
megvizsgálják, megtárgyalják a közérdeku ügyeket.
Az apostolok az ekklészia kifejezést átértelmezték. Keresztény
jelentéstartalmában nem az állam, a társadalom, hanem Isten hívja
ki az embert az evilágból az igehirdetés által, hogy Jézusban
a Krisztust megismerje, az üdvösségbol részesüljön,
valamint az elhívottakkal egybegyülekezzen, azokkal közösségbe,
egységbe kerülhessen.
A keresztény ekklésziában az emberek nem saját gondolataikat,
nézeteiket osztották meg egymással, hanem Isten Igéjét
hallgatták; nem a többségi vagy kisebbségi döntéseknek, szándéknak,
hanem Isten akaratának vetették alá magukat: ugyanis a korai
egyház teokratikus rendszere spirituális és karizmatikus
jellegu volt. Isten akaratát pedig a zsidó-keresztény
kinyilatkoztatás és a Szent Lélek (Szellem) kijelentése alapján
ismerhették fel. A teokrácia e spirituális változata a korai
keresztények számára a tényleges Isten-uralmat jelentette,
melynek megvalósulását egy hívoben a Szent Lélekkel
(Szellemmel), hittel és bölcsességgel való beteljesedés
jelezte.
Emberi jogi szempontból az egyház szabad, önkéntes társulás,
melynek szabad választás alapján lesz valaki tagja, amikor elkötelezi
magát a zsidó-keresztény erkölcsi-szellemi normák, értékek,
hitigazságok elfogadása és megvalósítása mellett. A vallásszabadsággal
való élés a személyes önrendelkezés önkéntes korlátozását
is jelenti. A megtérés szellemi-erkölcsi eseményét jogilag
úgy is lehet értelmezni, hogy az illeto személyes önrendelkezését
korlátozza akkor, amikor az evilági normák helyett a keresztény
normarendszert fogadja el, hogy ezek alapján átalakítsa életvitelét.
A két rendszerrol köztudott, hogy nem adekvát, számos ponton
jelentos mértékben különbözik, sot ellentétben áll egymással.
Az általános emberi jog például lehetové teszi a zsidó-keresztény
erkölcsi-szellemi értékek tagadását. Mondjuk az általános
jog szerint mindenkinek szabadságában áll házasság elott
szexuális életet élni, sot házastársán kívül másokkal
is szexuális kapcsolatot létesíteni. Az Istenhez megtéro
ember azonban lemond errol az általános jogáról, s a keresztény
etika alapján ezt a magatartást elítéli, nem kíván vele élni;
sot szabad döntésébol fakadóan azt is tudomásul veszi,
hogy ha általános emberi jogait a keresztény hitelvekkel
szembeállítva gyakorolja - mondjuk szólásszabadságával élve
az "Isten meghalt" véleményt hirdeti nyilvánosan -,
akkor elveszítheti tagságát a keresztény erkölcsi-szellemi
értékrend alapján álló egyházban.
Az önkorlátozás betartását a kívülállók azért nem értelmezhetik
jogsérelemként, mert a vallás és a meggyozodés kinyilvánításának
szabadságában benne foglaltatik az is, hogy a polgár bizonyos
jogainak gyakorlásáról lemond - ami nem jelenti a személyiségi
jogairól való lemondást. A társadalom nem attól lesz
demokratikus, plurális, nyitott, ha különbözo szervezetei, társulásai,
képzodményei mindegyikében megvalósul az általános jogok
összessége, hanem attól, hogy a különbözo értékek és érdekek
mentén szervezodo közösségek, csoportok egymáshoz való
viszonyát ellentétes érdekeik ellenére is a jogszeruség
jellemzi. A demokratikus intézményrendszer a különbözo,
egymásnak is gyakorta ellentmondó abszolútumokat, hittételeket,
érdekeket képviselo közösségeket, csoportokat egységes
jogrendjében az egyenjogúság elve alapján egymás mellé
rendeli. Ez a berendezkedés tág teret biztosít a különbözo
politikai, muvészeti, vallási stb. nézetek, meggyozodések
ütköztetése, csatája számára. Ez elmaradhatatlan ismérve,
tartozéka a demokratikus társadalom fejlodésének. A Hit Gyülekezete
mindig is hangoztatta, hogy nem egy íratlan, nehezen értelmezheto
közerkölcsfelfogáshoz szabta magát, amikor erkölcsi értékrendjét
kialakította. A magyar társadalom erkölcsi pluralizmusához úgy
kívánunk hozzájárulni, hogy abban a zsidó-keresztény
kinyilatkoztatást fogadjuk el és képviseljük következetesen.
Ki változtat meg?
Minden egyházzal kapcsolatban fennáll a lehetoség, hogy valóban
megsérti az emberi jogokat. A legáltalánosabb ilyen jellegu
jogsérelem az eroszakos térítés és keresztelés, a vallási
tisztogatás, a vallási meggyozodés és felekezeti hovatartozás
szabad megválasztásának és megváltoztatásának korlátozása
stb. Ezek a jogsértések leginkább a római katolikus egyház
tevékenységét jellemezték az elmúlt másfél évezredben.
Olyan kiválóságok is, mint Aquinói Tamás támogatták az úgymond
"eretnekek" kivégzését: "Az eretnekség bun, és
nemcsak kiközösítést érdemel, de halált is." (Summa
theologiae) A középkori katolikus egyház eroszakszervezet is
volt, pontosan ugyanúgy, mint az állam. Rendelkezett elnyomógépezettel,
közigazgatási apparátussal, élet-halál ura volt a keresztény
világ polgárai fölött, keresztes háborúkat indított és
vezetett, gyarmatosított és kizsákmányolt.
Némely új vallási mozgalommal kapcsolatosan is felmerült az
emberi jogok megsértésének problémája, mint például:
prostitúcióra kényszerítés, öngyilkosságra ösztönzés,
rabszolgaság stb. Ilyen típusú vádak azonban rendszeresen
megfogalmazódnak törvényesen muködo kis- és szabadegyházakkal
szemben is, nemcsak a politikai katolicizmus képviseloi, hanem
azon kívülállók részérol is, akik - talán történelmi
tapasztalatokra támaszkodva - a kényszer által létrehozott
és összetartott egyház képében gondolkodnak. Ez a szekuláris
réteg el sem tudja képzelni, hogy polgárok szabadon és önként
hoznak létre és tartanak fenn vallási közösségeket, vagy
csatlakoznak ezekhez. Ez a tradíció különösen a magyar társadalom
egyházképét jellemzi. A magyar nép olyan ismert történelmi
tapasztalatai táplálják ezt az eloítéletet, mint például
a pogány magyarság eroszakos katolizálása, és az állami törvényekkel,
hatósági eszközökkel történo egyházalapítás. A hatalom
kényszerítette ki az ellenreformáció gyozelmét is a protestáns
hittel szemben. A Horthy-rendszer keresztény kurzusában
bizonyos történelmi egyházakhoz való tartozás érdekében az
állam szintén kényszert alkalmazott. Számos jel mutatja, hogy
bizonyos csoportok újra kormányzati szintre, törvényerore kívánják
emelni a hatalmi beavatkozást és kényszert a vallásszabadság
kinyilvánításának ügyében.
Ennek a szándéknak van társadalmi támogatottsága, mert számos
magyar polgár - köztük sokan magukat liberálisnak nevezok
- a szabadegyházakkal kapcsolatban is a kényszer által összetartott
egyház képébol indul ki. Feltételezésük szerint a kisegyházakhoz
nem önként, szabad akaratukból csatlakoztak az emberek, sot
ezen közösségek tagjainak szíve vágya, hogy megszabaduljanak
egyházuktól, úgymond "zsarnok", "paranoid skizofréniás"
vezetoiktol, de eltávozásukat különbözo manipulatív
pszichotechnikákkal, okkult praktikákkal megakadályozzák. Ezért
az ilyen vallási közösségekkel és gyakorlatukkal szembeni
fellépésüket valamiféle felszabadító, nemes harcnak,
magukat pedig szabadságharcosoknak, jogvédoknek képzelik, és
egyben elvárják küzdelmükhöz az állam és hatóságai,
valamint a közvélemény támogatását az úgymond "kriminális"
kisegyházakkal szemben. Természetesen ebbe a keresztény- és
egyházellenes vonulatba számos kommunista, ateista eloítélet
is beépült. Agresszivitásuk különösen szembeötlo egy
olyan növekedo közösséggel szembeni fellépésükben, mint
amilyen a Hit Gyülekezete.
A jelenség lényegét tekintve egy olyan vallás- és keresztényellenes
propagandáról van szó, amely elvakult buzgalma által már
eddig is valóságos zaklatást és jogsérelmet okozott számos
oszinte és törvénytisztelo hívonek. Vagyis a harcos jogvédok
azokat cselekszik, amikkel az általuk támadott közösségeket
gyakran alaptalanul vádolják.
A Hit Gyülekezete ellen kampányt folytatók például már azt
is sérelmezik, hogy írásaikat, cikkeiket a "hitesek" nem
olvassák, tanulmányozzák. Miért kellene ezt tenniük? Az egyháznak
mint közösségnek egyik fo hagyományos célja az Isten Igéjének
a hallgatása és tanulmányozása. Ha egy keresztény közösség
a Bibliát felcseréli ellene írt könyvek tanulmányozásával,
akkor máris elveszítette az egyház egyik alapveto vonását.
A tényleges keresztények mindig is abban hittek, hogy nem az
ellenük íródott és számos hitelvüket alapjaiban tagadó könyvek
változtatják meg oket és korrigálják az egyéni és közösségi
életükben lévo esetleges torzulásokat, hanem az Isten Igéje:
"A teljes Írás Istentol ihletett, és hasznos a tanításra,
a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre."
(Timóteushoz írt 2. levél 3,16) A vallási ébredések, megújulások
ellen írt könyvekre jellemzo, hogy megjelenésük általában
heves vihart, indulatot kavar, de az ido múlásával a felejtés
homálya teljesen kiiktatja oket még az emlékezetbol is.
Egyikbol sem lett kanonikus könyv, s így lesz ez az elmúlt idoben,
valamint a jövoben nyilvánosságra kerülo szidalmazó írásokkal,
cikkekkel is.
Másrészt az oszinte hívok tisztában vannak azzal, hogy még
távol állnak a tökéletességtol, ezért nem riadnak meg, ha
rosszindulatból is hiányosságaikkal, gyarlóságaikkal szembesítik
oket. A kétségbeeséstol távol tartja oket az a meggyozodés,
amely szerint Isten "kezdte el bennük a jó munkát", és
ezt nem kritikusaik, hanem maga Isten fogja folytatni és
beteljesíteni.
Elesni vagy futni?
A Hit Gyülekezete körül kirobbant botrány nyomán át kell
gondolni azt a kérdést, hogy az istentiszteleteinken eloforduló
démonuzések, fizikai, érzelmi reakciók, eksztázis megsértik-e
a résztvevok emberi jogait. A teista humanizmusról közismert,
hogy az emberi méltóságot az ember Isten képére, hasonlatosságára
való teremtettségébol vezeti le. Álláspontja szerint az
Isten jelenlétébe való belépésnek szükségszeru feltétele
a szentség, a Teremto elotti megalázkodás, vagyis a méltóság,
hatalom, dicsoség visszaszolgáltatása az eredeti
tulajdonosnak. Így az Isten jelenlétébe való készülodés
(szellemi-erkölcsi megtisztulás), a Mindenható elotti leborulás,
letérdelés nem sérti az embert méltóságában. Sot, az "aki
magát megalázza, felmagasztaltatik" törvénye alapján ennek
ellentéte valósul meg: a megigazult ember megdicsoítése.
Vitatott kérdés ma az is, hogy a földre esést és a leborulást
közvetlenül eredményezheti-e az isteni ero kiáradása. A
Bibliában a válasz: igen. Számos olyan íráshelyet találhatunk
a Könyvek Könyvében, ahol Isten természetfeletti erejétol
estek el az emberek. Például Salamon Templomának felavatásakor
az Isten házára és a benne tartózkodó papokra rászállt
Isten jelenléte, "annyira, hogy meg sem állhattak a papok az
o szolgálatjukban a köd miatt, mert az Úr dicsosége töltötte
vala be az Istennek a házát". (Krónikák 2. könyve 5,14)
Saul királyról pedig azt jegyezte fel Sámuel könyve, hogy
amikor Dávid keresése során a próféta lakóhelyére érkezett
Rámában, "az Istennek Lelke (rúach) szálla oreá is, és
folytonosan prófétála, míg eljutott Nájóthba, Rámában. És
leveté o is ruháját, és prófétála o is Sámuel elott,
és ott feküvék mezítelenül azon az egész napon és egész
éjszakán." (Sámuel 1. könyve 19,23-24)
Dániel próféta a következo leírást adta egyik természetfeletti
megtapasztalásáról: "Egyedül én, Dániel láttam a látomást,
a férfiak pedig, akik velem voltak, nem látták a látomást,
hanem nagy rettenés szálla reájuk, és elfutottak, hogy elrejtozzenek.
És én egyedül hagyattam, és látám ezt a nagy látomást, és
semmi ero sem marada bennem, orcám eltorzula, s odalon minden
erom. És hallám az o beszédének szavát, s mikor hallám a
beszédének szavát, én ájultan orcámra esém, és pedig orcámmal
a földre. És íme egy kéz illete engem és felsegíte térdeimre
és tenyereimre (.) és mikor e szót szólá velem, felállék
reszketve." (Dániel könyve 10,7-11)
Az Újszövetségben is elofordultak ilyen jelenségek: például
Jézus feltámadásakor a temetoben a sírt orzo katonák a földre
estek. Hasonló megtapasztalásban volt része János apostolnak
Pathmosz szigetén, amikor Jézus Krisztus elragadtatásban
jelent meg neki: "Mikor láttam ot, leesém az o lábaihoz,
mint egy holt." (Jelenések könyve 1,17) Az egyház- és
keresztényüldözo Sault pedig Damaszkusz határában mennyei
ero és fény vette körül, "és o leesvén a földre."
Az idézett néhány példa alapján is megállapítható, hogy
az Isten dicsoségének és a Szent Lélek (Szellem) kiáradásának
következtében az ember földre eshet, és fizikai magatartásában
átmeneti, furcsa változások állhatnak be (arc eltorzulása, négykézlábra
állás, reszketés, rángatózás, ájulás stb., némely külso
szemlélo számára pedig: az elfutás).
Az ilyen fizikai megnyilvánulásokat, érzelmi reakciókat
azonban hiba lenne a spiritualitás mutatóiként, bizonyítékaiként
értelmeznünk. Ezek a jelenségek sem vonhatják el a hívok
figyelmét Isten személyérol. A tényleges kereszténység
figyelmének középpontjában a hit lényege áll. Elofordulhatnak
természetesen a pünkösdi-karizmatikus mozgalomban, így a Hit
Gyülekezetében is hiteles szellemi megtapasztalások utánzatai,
s más egyéb szélsoséges dolgok is. Ezek azonban nem szolgáltatnak
okot arra, hogy valaki Isten munkáját megtagadja. Dr. Michael
L. Brown amerikai teológus szerint is "az ébredés természeténél
fogva lehet hangos, heves, ellenkezést kiváltó és érzelmileg
túlfutött. Ezért a visszaélések vagy szélsoségek is
meglehetosen feltunoek. Ezzel szemben a visszaélések sokkal
észrevétlenebbek és csendesebbek, ha olyan környezetben történnek,
ahol élettelenül hirdetik az élo Istent: dicsérik múltbéli
tetteit, de tagadják, hogy azokra ma is képes lenne."
A mindenkori farizeusokra általánosan jellemzo, hogy a természetfeletti
eseményeket, jelenségeket az úgynevezett konszenzus ortodoxia
felfogása, vagyis koruk mértékadó, népszeru véleménye
alapján, és nem az eredeti kinyilatkoztatás és szellemi megítélés
szerint értékelik. Ezért fogadják el azt, amit az Isten a múltban
tett, de elutasítják, amit korukban cselekszik, sot gyakran a
Szent Lélek (Szellem) munkáját elfogadó kortársaikat is megbélyegzik,
a Sátán megtévesztett áldozatainak, vezetoiket pedig
antikrisztusoknak vélik.
Elragadtatások és a hatalom
Némely kritikus a pünkösdi-karizmatikus közösségekben szokásos
kézrátevés gyakorlásában véli felfedezni az emberek megigézésének,
megrontásának bizonyítékát. Szerintük a pünkösdi pásztorok
azért élnek vissza az emberek vallási szükségeivel, mert
ugyanazt a kézrátevést gyakorolják, mint a természetgyógyászok,
parafenomének, varázslók.
(folytatás a következo oldalon)
(folytatás az elozo oldalról)
Az okkult célokra használatos kézrátevés nem ok arra, hogy a
keresztény alaptanítások egyik fontos témáját megtagadjuk,
és attól iszonyodjunk. A Szentírás a kézrátételrol szóló
tanítást a kereszténység hat nagy alaptanítása közé
sorolja (Zsidókhoz írt levél 6,1-2). A Biblia tanúsága
szerint Isten emberei, a patriarchák kézrátétel által
osztották meg követoikkel, utódaikkal az áldást, a hatalmat
és a gyógyulást. Nem csekély tétje volt Jákob és Ézsau
versengésének sem: melyikükre helyezze Izsák a kezét eloször.
A kézrátevés és az azt kíséro áldásmondás megalapozta a
két testvér jövojét, boldogulását.
Az Újszövetségben a kézrátétel fo célja még a Szent Lélek
(Szellem) és a szellemi ajándékok átadása, valamint a szolgálatba
helyezés. A kézrátevést kísérheti ima, szellemi, érzelmi,
fizikai megnyilvánulások, reakciók. Ezek azonban nem a visszaélés
vádját támasztják alá, hanem a kereszténység aspektusából
azt igazolják, hogy a kézrátevést végzo személy Isten
kenetének uralma alatt áll. Az autentikus keresztény hitet kíséro
misztikus élményeknek, eksztázisnak sem az okkultizmushoz, sem
pedig a jogsértéshez semmi közük nincs.
A Biblia szerint az Istennel közösségben élo ember legintenzívebb
szellemi élménye az elragadtatás lehet. Errol az Írások három
értelemben beszélnek.
1) Isten az elragadtatás során az ember szellemét megragadja,
felemeli magához, hogy természetfeletti kijelentésekbol,
ismeretekbol, látomásokból részesítse. Ez a szellemi
megtapasztalás önkívületi állapotot is eredményezhet,
melynek lényege az, hogy a szent eksztázisban részesülo személy
szelleme Istennél van, és teste a külvilágtól jövo érzetek
iránt átmeneti ideig érzéketlenné válik. Az intenzív
istenismeret ezen élményében felnyílnak az ember szellemi életének
képességei, szemei, és látja, megérti a láthatatlant, míg
testi, biológiai funkciói minimális szintre csökkennek. Az
ilyen típusú elragadtatásnak is több formája lehetséges. Pál
apostolnak többször is volt része elragadtatásban, János
apostol a Jelenések könyvének kijelentéseit elragadtatott állapotban
kapta Istentol. E szellemi megtapasztalás után a szellem
visszatér az emberbe, és új istenismeretekkel, áldásokkal
gazdagodik az illeto teljes személyisége. Egy ilyen típusú
élmény értékét gyümölcseirol lehet felismerni.
2) Az elragadtatás másik típusában az ember mély álomba kerülhet
(Ádám, Ábrahám stb.). Ez a jelenség a 90-es években a pünkösdi-karizmatikus
mozgalomban gyakorivá lett. A kívülvalók ezeket a megnyilvánulásokat
azonosítják általában hipnotizálással. Mivel a Hit Gyülekezeteinek
összejövetelein is elofordulnak ilyen típusú elragadtatások,
ezért is vált személyem Cipollává kritikusaim szemében.
Azonban ezeknek semmi közük sincs az okkultizmushoz és a varázsláshoz,
a jelenséget nem pszichotechnika vagy okkult ráhatás, hanem
Isten Szellemének a muködése eredményezi.
3) Az elragadtatás harmadik típusában Isten ereje az ember
teljes személyiségét (testét, lelkét, szellemét) kiragadja
a földi létbol, a tér-idobol, és Isten a szerencsés illetot
közvetlenül saját létezésének terébe, a mennybe emeli. Az
Ószövetségben Illés és Énokh kerülte ki így a halált, és
lépett át a földi életbol közvetlenül az Örökkévaló
birodalmába. Egyébként az Egyház egy ilyen típusú
elragadtatásra várakozik és készül.
Fülöp evangélista fizikai elragadtatása Gázából Azótuszba
nem a földi létbol való kiragadását jelentette, hanem csupán
tartózkodási helyének természetfeletti úton történt megváltoztatását.
Ez a fajta transzcendens élmény nem eredményez az ember természetében
alapveto változást, míg Illés és Énokh elragadtatása személyiségük
metamorfózisával is együtt járt.
Az Istennek az evilágba, az emberbe, az életbe való beavatkozásainak
lehetoségét tagadók zárt világban hisznek. Szerintük nem
normális világ, közösség, élet az, amelyben Isten kijelenti
magát, megtapasztalható módon kifejezi jelenlétét és
cselekszik. A tényleges kereszténység nem tekinti az evilágot
az egyetlen létezo realitásnak, álláspontja szerint ez
nyitott a sokkal reálisabb láthatatlan világ beavatkozásai elott.
Isten természetfeletti beavatkozására az embernek elsosorban
azért van szüksége, hogy az evilági sorsa utáni létezésre,
a Teremtojével való közvetlen, személyes találkozásra és
üdvösségének teljes jogköru birtokbavételére felkészülhessen,
az ehhez szükséges szellemi-erkölcsi feltételeknek
megfelelhessen.
A korai keresztényeket is tulajdonképpen karizmatikus
megtapasztalásoktól, szellemi megnyilvánulásoktól tiltották
el, amikor a fopapság megparancsolta az apostoloknak, hogy Jézus
nevében ne tanítsanak. Péterék válasza a tiltásra így szólt:
"Vajon igaz dolog-e Isten elott rátok hallgatnunk inkább,
hogynem Istenre, ítéljétek meg. Mert nem tehetjük, hogy
amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk." (Apostolok
cselekedetei 4,19-20) Az apostolok ezzel a kijelentéssel megerosítették
azt az ószövetségi elvet, hogy az Úr cselekedetei abban az
esetben is jogszeruek, ha azokat a hatalom törvénytelen, bunös
és üldözendo cselekedeteknek minosíti és állítja be a társadalom
elott.
Ki mondja meg?
A vallásszabadság korlátozását kívánók úgymond a vallásszabadsággal
való visszaéléssel is indokolják követelésüket. Vádjukat
mindezideig nem tudták alátámasztani konkrét buncselekményekkel.
A Hit Gyülekezete ellen kikényszerített átfogó, országos pénzügyi
vizsgálatnak vélhetoleg legfontosabb célja, hogy ezt a vádaskodást
tényanyaggal is alátámassza. Bízunk abban, hogy a vizsgálatok
eredményétol nem nekünk, hanem vádlóinknak kell tartaniuk.
Ettol függetlenül azonban elvi kérdés is, hogy az egyházakban
esetlegesen eloforduló, illetoleg némely egyháztagok által
esetlegesen elkövetett törvénysértéseket nem feltétlenül
lehet azonosítani a vallásszabadsággal való kollektív visszaéléssel.
Igazságtalan lenne például a feleségeit, gyermekeit megsemmisíto
Pándy református lelkészt azonosítani lelkésztársaival és
egyházával. Ugyanúgy Guliga katolikus pap pénzügyleteiért,
vagy Groer bíboros szexuális buncselekményeiért a római
katolikus egyházat felelossé tenni. Hazánkban semmi nem
indokolja a vallási törvény szigorítását, a hatályos
jogszabályok boséges teret adnak az esetleges buncselekményekkel
szembeni fellépéshez.
Elek István, a miniszterelnök fotanácsadója a Magyar
Nemzetben megjelent írásában a Hit Gyülekezetét azzal is
gyanúsítja, hogy "a transzcendenciára, az intenzív hitélményre,
vallási közösségre, közösségi identitásra kiéhezett
emberek kiszolgáltatottságával visszaél". Ezt a vádat úgy
is lehet értelmezni, hogy a Hit Gyülekezete által képviselt
vallás ellentétben áll a vallások eredendo rendeltetésével
és fobb céljaival. Eszerint az általunk képviselt hit megkárosítja
az egyéneket, csorbítja jogaikat, és vezetoit illetéktelen
elonyhöz juttatja. Ezzel kapcsolatosan az elso kérdés az: ki
állapítja meg, hogy az ember transzcendenciára való éhségét
mi vagy kik elégítik ki, illetve mi tartozik a visszaélés
kategóriájába. Elek István nemcsak tudja a választ - ez
rendjén is lenne -, hanem saját értékítélete alapján minosíti
is a gyülekezetet.
A kérdés eldöntésében a Hit Gyülekezete a Szentírást
tartja kompetensnek. Jézus Krisztus konkrétan beszélt az
emberek intenzív hitélményre, transzcendenciára való éhségérol.
Igaz, másképpen, mint a miniszterelnök úr munkatársa: "Az
ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta,
mondván: Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék.
Aki hisz énbennem, amint az Írás mondotta, élo víznek
folyamai ömlenek annak belsejébol. Ezt pedig mondja vala a Lélekrol,
amelyet veendok valának az obenne hívok; mert még nem vala
Szent Lélek, mivelhogy Jézus még nem dicsoítteték meg."
(János evangéliuma 7,37-39)
Ma már a pünkösd utáni korszakban élünk: van Szent Lélek.
Tehát a természetfeletti utáni szomjúságra a fenti idézet
rendelkezése alapján a Szent Lélekben (Szellemben) való
megkeresztelkedés a jogszeru keresztény válasz. A Hit Gyülekezetének
a specialitása ezen az igazságon áll, ezért ösztönözzük a
hívoket a karizmatikus megtapasztalás elfogadására és a
Szent Lélekkel való folyamatos kapcsolattartásra. Ez a kereszténység
belso törvényszerusége alapján semmiképpen nem visszaélést,
hanem a hiteles hitélet gyakorlását jelenti.
Egyébként Jézus meghatározta a természetfeletti iránti éhséggel
való visszaélés mibenlétét is. Ez így szól: "De jaj néktek,
képmutató írástudók és farizeusok, mert a mennyek országát
bezárjátok az emberek elott, mivelhogy ti nem mentek be; akik
pedig be akarnak menni, azokat sem bocsátjátok be." (Máté
evangéliuma 23,13) A szóban forgó evangéliumi fejezet egésze
a vallási visszaélésekkel foglalkozik. Jézus azokat a vallási
vezetoket, egyházi személyeket marasztalja el, akik a vallás
nevében az emberektol eltiltják az újjászületést, az
autentikus Szentlélek-keresztséget - amely nem azonos a bérmálással,
konfirmálással -, az isteni szabadító és gyógyító eroket;
ugyanis a mennyek országa egyenlo Isten országával, amely "nem
beszédben, hanem eroben áll" (Korinthoszbeliekhez írt 1.
levél 4,20), és amely "igazság, békesség és Szent Lélektol
való öröm" (Rómaiakhoz írt levél 14,17).
Mivel a Hit Gyülekezete mindig is nyitva hagyta az emberek elott
az Isten országának ajtaját, ezért velünk kapcsolatosan a
vallási visszaéléssel való vád alaptalan. Közösségünk a
kereszténységet képviseli és az egyház szerves része.