Vissza a tartalomjegyzékhez

HACK PÉTER
Az új és az őshonos kultúra ütközése

Egy évtizede a politizáló hívőket elsősorban a nem-politizáló hívők részéről érte kritika, mondván, eltávolodtak a hittől: a „világ” dolgaival foglalkoznak, ahelyett, hogy Isten munkájával törődnének. Napjainkban a közéletben aktív hívőket - különösen a Hit Gyülekezetének tagjait - elsősorban a külvilág részéről éri támadás, mondván: „a hitesek hatalomra törnek”, „beépülnek a politikai, gazdasági, kulturális élet kulcspozícióiba”, ezáltal valós társadalmi befolyásuknál nagyobb hatalmat, nagyobb befolyást szereznek. Az alábbiakban arról kívánok szólni, hogy milyen indokok szólnak a hívők közéleti szerepvállalása mellett. Milyen hatással van az evangéliumi kereszténység politikai szerepvállalása a világ folyamataira?

A huszadik századi pünkösdi-karizmatikus ébredés első időszakában a hívők friss Istenre találása, a karizmatikus megtapasztalás élménye, Isten természetfeletti jelenlétével való találkozás a hívők tömegeit döbbentette rá a Biblia igazságának erejére. A mozgalom kezdetén a világtól való radikális elfordulás volt a követendő modell. A megtérő hívők közül sokan hagytak fel világi karrierjükkel, teljes életüket Isten szolgálatának szentelve. A kor prédikációi sokakat indítottak tanulmányaik félbeszakítására, a világi ambíciók teljes feladására. Egyes - különösen pünkösdi - közösségekben a mai napig elterjedt nézet, hogy a műveltség, a diploma, az értelmiségi pálya szükségképpen az Isten igéjétől való eltávolodást, a világ iránti túlzott vonzódást jelenti. A hívők közéleti szerepvállalása pedig elképzelhetetlen volt. A karizmatikus mozgalom történetének erre a korszakára az utcai evangelizálások, a tömegeket megmozgató sátoros összejövetelek voltak jellemzőek. A mozgalomhoz tartozó közösségek a többi felekezet látványos ellenszenvétől, sokszor aktív támadásaitól kísérve is dinamikusan növekedtek, bár befolyásuk az észak-amerikai kontinensen elsősorban a feketék és a szegényebb rétegek között volt meghatározó.
Látványos változás az evangéliumi mozgalom történetében a II. világháború után következett be. A rádióadókat, majd televízió-csatornákat megvásárló prédikátorok üzenete milliókhoz jutott el. A karizmatikus közösségek az amerikai társadalom egyre szélesebb részét érték el. A 90-es években elvégzett kutatások kimutatták, hogy az evangéliumi mozgalomhoz tartozók „az amerikai népesség átlagánál jobban képzettek, magasabb fizetéssel és magasabb beosztással rendelkeznek” (erről 1999 tavaszán hoszszú tanulmány jelent meg a Foreign Policy című befolyásos washingtoni folyóiratban William Martin vallásszociológus tollából). Martin szerint ennek a rétegnek nagy előnye, hogy az elmúlt negyven év számos riasztó társadalmi jelenségére igyekezett gyors és határozott választ adni. Ilyen mozgósító erejű problémák közé sorolja Martin az erőszak és a pornográfia egyre töményebb jelenlétét a médiában, a mind magasabbra szökő válási rátát, olyan rettegett betegségek, mint például az AIDS megjelenését stb. A Biblia erkölcsrendjében hívők számára ezek az események olyan ösztönzést jelentettek, amely cselekvésre sarkallta őket. A prédikátorok, a keresztény televíziós műsorok házigazdái egyre gyakrabban találkoztak azzal a kihívással, hogy a hívők választ vártak tőlük a negatív társadalmi jelenségekkel kapcsolatos kérdéseikre, ezáltal a lelkészeket nyílt vagy kevésbé nyílt közéleti, politikai állásfoglalásra késztetve.

A keresztény jobboldal és a vallási baloldal

Az Amerikában „keresztény jobboldalnak” nevezett mozgalom intézményesülése a 70-es évek végén az ismert prédikátor, Jerry Falwell által működtetett Erkölcsi Többség (Moral Majority) elnevezésű szervezet által kezdődött. A szervezet 1986-ban való megszűnését követően még befolyásosabb szervezetek alakultak, például a Pat Robertson és Ralph Reeds vezette Keresztény Koalíció (Christian Coalition), vagy James Dobson Fókuszban a család (Focus on the Family) nevű szervezete, illetve a korábbi amerikai elnök, Ronald Reagan tanácsadójaként tevékenykedő Gary Bauer Családkutató Tanácsa (Family Research Council, FRC). Ezek a szervezetek arra vállalkoztak, hogy az amerikai közéletben megjelenítsék a bibliai értékrendet. Tevékenységük eredményeként az amerikai szavazók 25 százalékát kitevő evangéliumi protestáns blokk jött létre. Egyik legismertebb képviselőjük, a befolyásos prédikátor, Pat Robertson 1988-ban harcba indult a Republikánus Párt elnökjelölti tisztéért.
Az evangéliumi keresztények az amerikai politikai paletta baloldalán is megjelennek. A 90-es évek második felében a karizmatikus Jim Wallis lelkész által létrehozott megújulási mozgalom, a „Call to Renewal” politikai programjában „a progresszivizmust a szellemi értékekkel, az erkölcsöt a társadalmi együttérzéssel” kívánja egyesíteni. (A mozgalomról a George magazin nyomán érdekes cikket közölt a Hetek 1998/6. száma.) Wallis politikai állásfoglalásaiban azokat a problémákat - rasszizmus, környezetvédelem, szegénység és emancipáció - hangsúlyozza, melyeket általában a baloldal szokott felvetni. A „vallási baloldal” mozgalmának gyors terjedését az elemzők két forrásra vezetik vissza. Egyrészt a negyvenes éveit taposó nemzedék kezd szembenézni a mulandóság kérdéseivel, és a szekularizmust maga mögött hagyva Isten után tapogatózik. A mozgalom másik gyökerét az erős politikai töltéssel rendelkező és több mint egy évszázados múltra visszatekintő afroamerikai gyülekezetek jelentik. Ezekben a közösségekben mindig is úgy beszéltek Jézusról, mint a szegények ügyének védelmezőjéről, aki kihívást intézett kora politikai és gazdasági kiváltságai ellen.
Mind a jobb-, mind a baloldali keresztény politizálás teljesen természetes jelenség az Egyesült Államokban. A média, a közvélemény, a politikusok természetesnek tekintik, hogy a törvénytisztelő, adófizető hívők gyakorolják azt a minden állampolgárt megillető jogukat, hogy véleményt nyilvánítsanak az őket körülvevő világról. A demokrácia természetes velejárójának tekintik, hogy miközben a politikusok szavai és tettei befolyásolják a polgárok - így a hívők - életét, a polgároknak - köztük a hívőknek is - joguk van az érdekérvényesítés minden törvényes csatornáján keresztül befolyásolni a politikai döntéseket. Az állam és az egyház szigorú elválasztására épülő amerikai alkotmányos gondolkodás az egyházakat nem akarja a templomok és imaházak falai közé száműzni, nem akar számukra tabutémákat meghatározni, hanem úgy tekinti őket, mint a társadalom fontos véleményalakító és véleményformáló közösségeit.

A globális kultúra negyedik arca

Az Európai Szemle 1998. évi 2. számában érdekes cikket közöl Peter L. Berger szociológus, a Bostoni Egyetem tanárának tollából A globális kultúra négy arca címmel. A szerző a globális kultúrát meghatározó elemek - a gazdasági elit „davosi kultúrája”, az intellektuális elit „bölcsészklub-kultúrája”, a tömegkultúra „McWorld-kultúrája” - mellett az evangéliumi protestánsok, mindenekelőtt a pünkösdi-karizmatikus mozgalom kultúraformáló szerepét elemzi. A szerző a pünkösdi kereszténység világméretű terjedését elemezve megállapítja, hogy jóllehet e mozgalom eredete az Egyesült Államokban keresendő, megjelenési formái Latin-Amerikában, Kelet-Ázsiában és Európában erős helyi sajátságokat mutatnak. Az evangéliumi protestantizmus ezen irányzata „az általa újonnan meghódított területen felér egy kultúrforradalommal”. A mozgalom „radikális változásokat idéz elő a férfiak és nők kapcsolatában, a gyermeknevelés és az oktatás, valamint a hagyományos hierarchiákkal szembeni beállítottság kérdésében. De különösen fontos, hogy azt a protestáns etikát terjeszti el, melyet Max Weber a modern kapitalizmus genezisének lényeges alkotóelemeként írt le, vagyis a munkához való fegyelmezett, szerény és racionális viszonyt.”
Ez a körülmény Brazíliában, Dél-Koreában, Portugáliában és Magyarországon ugyanazzal a következménnyel jár, a pünkösdi-karizmatikus közösségek dinamikusan fejlődő és gyarapodó közösségek lesznek mind létszámban, mind anyagiakban. A közösségek tagjai megváltozott életmódjuk, a munkához, a tulajdonhoz, a tekintélyhez, a munkáltatóhoz való megváltozott viszonyuk következtében a társadalom középosztályához kapcsolódnak. Tömegesen tapasztalható körükben, hogy korábbi életmódjuknál jobb körülményeket tudnak megteremteni maguk és családjuk számára. Ez a mindennapokban - némileg leegyszerűsítve - azt jelenti, hogy az a korábban kicsapongó életmódot folytató fiatalember, aki jövedelmének nagy részét az alkoholra, a kábítószerre és sűrűn váltott partnereire költötte, a karizmatikus közösségekhez csatlakozva családot alapít, gyermekeket vállal (általában többet, mint a kelet-európai átlag), otthont teremt családja számára, jól jövedelmező munkahelyet keres, vagy vállalkozásba fog. Mindennek következtében számára fontosabbá válik az, hogy hazájában milyenek a gazdasági körülmények, milyen a politikai helyzet, hiszen személyes jóléte függ a környezete jólététől is. Az egyházban is igényelni fogja, hogy válaszokat kapjon a körülötte zajló élet eseményeire, hogy maga és családja érdekében minél jobb döntéseket tudjon hozni, továbbá érzékenyebben fog reagálni a külvilág eseményeire is. Ez a helyzet sokakat ösztönöz a közéleti szerepvállalásra.
Berger tanulmánya rámutat, hogy az evangéliumi kereszténység „annak ellenére, hogy alkalmazkodik a helyi körülményekhez (…) egy pluralisztikus és modernizáló kultúra hordozója”. Ez a kultúra valójában szükségképpen kerül összeütközésbe az őshonos kultúrákkal, de Berger szerint az evangéliumi kereszténység terjedése egyértelműen elősegíti a pluralizmust, a piacgazdaságot és a demokráciát.

Tradíciók és kihívások

Mit jelent a klasszikus zsidó-keresztény kinyilatkoztatás talaján álló evangéliumi keresztény kultúra ütközése az „őshonos” európai - különösen kelet-európai - kultúrával?
Jelenti mindenekelőtt az állam és az egyház összefonódására épülő tradícióval való szembekerülést. Az állam és az egyház összekapcsolása - legyen szó bármely európai országról, Franciaország kivételével - azt a hagyományt teremtette meg, hogy az egyház politikai és hatalmi befolyását nem a plurális demokrácia keretei között, érdekek ütköztetése révén, hanem a mindenkori hatalommal való sajátos szimbiózisán keresztül érvényesítette. Az állammal összefonódott egyházak gazdasági pozíciója, tömegbefolyása megkerülhetetlen hatalmi helyzetet jelentett. Ugyanakkor az egyházak anyagi élete részben az állam által behajtott egyházi adókon, részben az egyházaknak nyújtott közvetlen állami támogatáson keresztül az egyház érdekeit szorosan összekapcsolta az állam érdekeivel. Ehhez az évezredes európai hagyományhoz kapcsolódott az a négy évtizedes kelet-európai tradíció, amely az egyházakat - még az úgynevezett történelmi egyházakat is - csak a templom falain belül tudja elképzelni. Ez a materialista felfogás megütközik azon, hogy az egyházak vagy egyházi vezetők közéleti, politikai kérdésekben is véleményt mernek nyilvánítani.
Az evangéliumi kereszténység megjelenése kihívást jelent ezzel a tradícióval szemben, ennek következtében - mint azt Berger megállapítja - elősegíti a pluralizmust, és megteremti a politikai mellett a vallási pluralizmust is. Növekvő létszámukkal a kommunista rendszerben egyértelműen üldözött és elnyomott csoportok nehezen magyarázhatóvá teszik a növekedés elmaradását más közösségeknél. Az az érv, hogy a negyvenéves elnyomás „elvilágiasította” az embereket, nehezen áll helyt, miközben a pünkösdi-karizmatikus közösségek robbanásszerű növekedést produkálnak. A másik ellenvetés, mely szerint az adott felekezet vagyonától való megfosztottsága okozza térvesztését, nehezen védhető, amikor a pünkösdi-karizmatikus közösségek az önfenntartó egyházfinanszírozás modelljét követve a hívek adományaiból és nem az adófizetők pénzéből építenek istentiszteleti helyeket.
Hogyan tud az „őshonos kultúra” reagálni ezekre a kihívásokra? Például úgy, hogy megpróbál olyan közhangulatot létrehozni, amelyben ő határozza meg a „normalitást”. Olyan közhangulatot, ahol az egyház növekedése, létszámbeli gyarapodása „abnormális” jelenség, és csupán manipuláció (tömegpszichózis és tömeghipnózis, lelki terror stb.) következménye, míg a lassú vagy gyors fogyás normális, úgymond „európai jelenség”. Megkísérel olyan közvélekedést kialakítani, ahol az önfenntartó egyházi modell „abnormális” torzulás (hívők kifosztása, adócsalás, gazdasági bűnözés stb.), míg a nem hívő, illetve más felekezethez tartozó adófizetők pénzén való egyházfinanszírozás „normális”, „európai” megoldás.
Az „őshonos kultúra” és az evangéliumi keresztény kultúra összeütközése piacgazdaságra épülő, pluralista demokráciában nem okoz komoly problémát. A dinamikusabb, az életképesebb, az emberek spirituális igényeit kielégítő modell elfoglalja azt a társadalmi pozíciót, amelyet súlya diktál. A demokráciában a szabadságszerető állam nem akar döntőbíró lenni ebben a küzdelemben, még kevésbé akarja államhatalmi eszközeivel befolyásolni ezt a versenyt. Ugyanúgy viszonyul a különböző felekezetek versenyéhez, mint a gazdaság szereplőinek egymás közti vetélkedéséhez: a szabályok betartásán őrködve támogatja a szabad versenyt.
Ezen a ponton kerül közel egymáshoz a nagyon-nagyon sok ponton egymástól távol álló evangéliumi kereszténység és a liberalizmus. Az európai politikai hagyományok között éppen a liberálisok azok, akik a leginkább elkötelezettek a piacgazdaság, a pluralizmus és a demokrácia mellett. Ezért - bár nagyon kevés olyan dolog van, amelyben világnézeti alapon a pünkösdi-karizmatikusokkal egyetértenének - olyan államberendezkedést tartanak elfogadhatónak, amelyben az állam nem avatkozik az egyházak ügyeibe. Még úgy sem, hogy a számukra szimpatikus felekezetet előnyös helyzetbe hozza. (Minden sanda célozgatás vagy tudatos hazugság ellenére a szocialista-szabaddemokrata kormány nem is tett ilyet. Legalábbis egyetlen szabadegyházzal sem, még a Hit Gyülekezetével sem alkalmazott pozitív megkülönböztetést. A vádaskodók ebben is magukból indulnak ki.)
A hívők közéleti szerepvállalásának nem az a célja, hogy az „őshonos kultúra” képviselőit leváltsák és helyüket elfoglalják, hanem az, hogy az új kultúra közvetítői legyenek. Ki-ki a maga helyén képviselje az általa elfogadott értékrendet, meg akadályozza a valóság kicsavarását, a hazugságok, a rágalmak, a megbélyegzések politikai rangra emelését. Ez nem „nyomulás” vagy „lenyúlás”, nem „beépülés” vagy „kisajátítás”, hanem az ember alkotmányos jogainak a gyakorlása. Ez a vallásszabadság, a szólás- és véleménynyilvánítási szabadság, az egyesülési jog, a tulajdonnal való rendelkezés szabadságának a gyakorlása. Ezek a jogok nem a hívők kizárólagos jogai, hanem minden szabad polgár jogai - s ha a hívők az őket megillető jogokat nem gyakorolhatják, akkor a többiek jogai is csorbulnak.