Vissza a tartalomjegyzékhez

SZABÓ IBOLYA ANNA
Vallási postahivatal

Hová lett Isten? - merül fel a kérdés egyre gyakrabban, a huszadik században fokozódó szekularizációs folyamatot szemlélve. A filozófus Nietzsche, a poszt-keresztény világ prófétája meggyőződéssel állította, hogy az emberiség elpusztította saját istenét, elveszítve ezzel a világmindenségben való alapvető tájékozódás képességét. Karen Armstrong, a magyar nyelven is megjelent Isten története című könyv szerzője - részben egyetértve a nietzschei megállapítással - megjegyzi: még ha az emberiség jelentős része számára halott is az európai kereszténység hagyományos istene, egyszerűen arról van szó, hogy maga a vallás újabb átalakuláson megy keresztül, hiszen az ember természetfeletti iránti igénye nem csökkent. Armstrong a kereszténység rugalmas voltát hangsúlyozza, melynek köszönhetően kétezer éven át meg tudta őrizni jelentőségét. Bár az evangéliumi mozgalmak éppen ellenkező irányba haladnak, a hagyományos vallás valóban visszaszorulóban van Európában. Ennek az átalakulásnak a mikéntjét, és a hitnek az európai ember mindennapi életében elfoglalt szerepét járta körül a Newsweek című amerikai magazin július 12-i száma.

Túl sokan vannak - jegyzi meg Claude Nicolas atya a Notre Dame-ba szombat délután áramló tömegre tekintve. A megjegyzés egy pillanatig furcsának tűnik, hiszen odabenn hosszú sorok kígyóznak a gyóntatófülkék körül, és tülekedés folyik a fogadalmi gyertyák gyújtásáért is. A párizsi székesegyház papjai mégsem elégedettek: „Más lenne a helyzet, ha ez a tömeg vallásos lenne, de nagy részük turista; manapság csak minden ötvenedik ember jön a Notre Dame-ba imádkozni”.
Nem csoda, hogy Claude atya - és társai szerte Európában - aggódnak. Míg Észak- és Latin-Amerikában, Afrikában egyre nő az aktív spirituális életet élők száma, az öreg kontinens kis kápolnáiban éppúgy, mint az egyházi építészet talán legnagyobb alkotásaiban, jó esetben is leginkább turisták fordulnak meg. Nagy-Britanniában például a lakosság 85 százaléka nemigen fárasztja magát a templomba járással. George Carey canterburyi érsek idén tavasszal szomorú beszédben figyelmeztette hívőtársait, hogy az anglikán egyház talán csak egy generációnyira van a kihalástól: „Miért kellene imádkozni egy olyan világban, amely birkákat klónoz, és a világhálón teszi magát végtelenné?”

Házilag kevert hit

Bár a kereszténység és a kapitalizmus még képes volt a békés egymás mellett élésre, úgy tűnik, az információs korban ez már nem ilyen egyszerű. Sokak szerint a kereszténység nem lesz képes megbirkózni a pop- és fogyasztói kultúra kihívásaival. Egy nemrég készített német felmérésben a pápa csak 11 százalékos „tetszésindexet” ért el, éppen egy százalékkal többet, mint az ismert amerikai énekes sztár, Cher. A katolikusok között leggazdagabbnak számító kölni egyházkerület főnöke, Joachim Meisner bíboros szerint „a mi társadalmunkban Isten már egyszerűen nem téma”.
A kijelentések akár kissé túlzottnak is tűnhetnek, de nem új keletű problémáról szólnak. Szakértők szerint a szekularizáció a nyolcvanas években érte el csúcspontját. Ugyanakkor a torinói központú Új Vallásokat Tanulmányozó Központ közelmúltbeli vizsgálata kimutatta, hogy az európaiak 90 százaléka hisz Isten létezésében - 20 százalékkal több, mint egy évtizeddel korábban. Bár az aktív vallási élet iránti vágy a többséget továbbra sem fűti, a transzcendens ismeretek és tapasztalatok iránti intellektuális érdeklődés nő. Franciaországban az 1997-es év bestsellere a Világvallások Enciklopédiája volt; az írek és a németek elsősorban a kelta katolicizmussal foglalkozó irodalmat fogyasztják, míg az olaszok újabban a buddhizmust fedezték fel maguknak.
A fiatal európai generáció különösen kedveli a „maga keverte” vallást. A spanyolországi Santiago del Compostella városában például a hívő zarándok kevés utánajárással, egymás melletti asztalokról szerezheti be a helyi folklór emlékeit, a hindu füstölőt, egy Kurt Cobain pólót és a feszületet - a kényelem mindenek felett. Grace Davie angol szociológus úgy véli, minden ország, még a nemrég a kereszténység erősségének tekintettek is átmennek a „hinni, de sehova nem kötődni” válságán.

Kötődés nélkül

„Minden generációnak olyan az istene, amilyet megérdemel” - állítja Carla Power, a Newsweek cikkének szerzője. A mai Európa vallási képe egyben a társadalmi és gazdasági helyzet legjobb tükre is. Az individualista európai nemcsak felekezethez nem tartozik: ugyanígy elkerüli a szakszervezethez vagy politikai párthoz való csatlakozás lehetőségét is. Sokak számára a jóléti társadalom megteremtette a vallás által kitűzött célok többségét. A második világháború után az állam nagyrészt magára vállalta azokat a kötelezettségeket - jótékonyság, identitásteremtés, közösségtudat megteremtése -, amelyekért valaha tömegek áramlottak az egyházba. „A szekularizált keresztény etikát ma az állam is képviseli, miért kéne ehhez a templomba menni?” - jegyzi meg David Martin, a London School of Economics egyetem szociológusa.
A szociológus Davie egy közelmúltbeli felmérés eredményét idézi: brit polgárokat kérdeztek meg arról, hisznek-e Istenben. A legtöbben igennel válaszoltak. A következő kérdésre azonban, hogy olyan istenben hisznek-e, aki képes megváltoztatni a dolgok menetét a Földön, a legtöbben így reagáltak: „Nem, én csak olyan hétköznapi istenben hiszek.”
Még azok is, akik rendszeresen járnak templomba, leginkább megszokásból, és nem hitből teszik. Nada Danic szülei a volt Jugoszláviából emigráltak Angliába, és lányukat a szerb ortodox hit tisztelőjének nevelték. Nada így vall erről: „Elmegyek a templomba, elmondok egy imát, és gyertyát gyújtok. De mindezt csak azért teszem, mert a családom is ezt teszi - ez az örökségem.”

Bizalomvesztés

Bármily furcsán hangzik is, Északnyugat-Európában az egyházi intézmények találóan egy postahivatalhoz hasonlíthatók: olyan állami intézményekké váltak, amelyeket szükség esetén időről időre fel lehet keresni - de nem szokás sok időt ott tölteni. Németországban az állam kötelező egyházi adót - a megállapított jövedelemadó 9 százalékának megfelelő összeget - szed mindazoktól, akik valamely protestáns felekezet vagy a katolikus egyház megkeresztelt, bejegyzett tagjai. Az iskolai tantermekben a falon ott van a feszület, a rádió- és tévéprogramokat kontrolláló bizottságokban ott ülnek a klérus tagjai, és az egyházak szabad reklámidőt kapnak a televízióban. Minden intézményes támogatás ellenére azonban a németeknek mindössze 12 százaléka jár rendszeresen templomba. Arra a kérdésre, hogy mely intézményekben bíznak meg legjobban, német fiatalok az egyházat az ötödik helyre sorolták, a Greenpeace, a rendőrség, a bíróság és az emberi jogokat védő Amnesty International mögé.
A jóléti társadalom hiányosságainak egyértelművé válásával maga az egyház is kénytelen szerepet váltani. Egyre gyakoribb, hogy a papok inkább a pszichológusi, mintsem a szellemi tevékenységre koncentrálnak munkájuk során. A Notre Dame-ban szolgáló Claude atya szerint egyre többen jönnek azzal az igénnyel, hogy valaki meghallgassa és megértse őket. „Egyesek az orvoshoz mennek ugyanezért, mások ide” - mondja.
Jól jellemzi a helyzetet, hogy a brit metodista egyház nemrég megtartott éves konferenciáján arról folyt a vita, megengedhető-e, hogy olyan emberek csatlakozzanak felekezetükhöz, akik nem hisznek Istenben.