MÁRVÁNYI PÉTER, MAROSVÁSÁRHELY
Embargó kereszttűzben

A koszovói háború beindulásakor szinte azonnal elkezdődött egy másik: furcsa számháború tört ki a zóna más országaiban. Ennek a lényege az volt, hogy ki mennyit kell, hogy profitáljon - a bajból. Morális alapon nézve ellenszenves, hogy egy népirtás, majd az ezt követő fegyveres beavatkozás a helyszíntől nem is olyan messze hasznot is hozzon. Természetesen nem is ilyen alapon indult meg a furcsa licitálás, hanem a vélt vagy valós károk szerint, amelyeket egy-egy ország elszenvedett.

Constantinescu román és Demirel török elnök. Bukaresti bizakodás

Románia esetében az összegek hamarosan valóban az egekig csaptak. Amikor beindult a számolgatás, mennyi veszteséget okoz a háború Romániának, az első becslések néhány tíz-, majd kisvártatva néhány százmillió dollárról szóltak, ennek tetemes részét a dunai hajózás megbénulása okozta, valamint a jugoszláviai szállítások leállítása. Alig egy-két nap alatt azonban a tíz- és százmilliókból dollármilliárdok lettek. Először csak annyira nőtt a feltételezett és természetesen a Nyugat által kompenzálandó veszteség, amennyivel épp helyre lehetne állítani Románia külkereskedelmi egyensúlyát, és ki lehetne fizetni hiteleit. De a fantázia ennél sokkal magasabbra is szárnyalt, egy politikus ugyanis kijelentette: Amerikának és Európának Romániát mindenért kárpótolnia kell, amit 1990, a különféle délszláv konfliktusok kezdete óta elszenvedett; a számla ennél az úriembernél 13-14 milliárd dollárt mutatott. Elhangzott azonban olyan becslés is - amely valószínűleg az egész zónában megnyerte a számháborút -, hogy Romániának potom harmincmilliárd dollárral tartozik a világ.
Sok itteni politikus - gazdasági pozícióban lévő személyiség is - érezhetően új csodaszert látott a Nyugat által beígért kárpótlásban, azt remélve, hogy Románia az így kapott summa révén megspórolhatja a valóságos átalakítás további keserveit: reform, infláció és szociális robbanások helyett háborús pénzeken lehet helyrehozni a gazdaságot, mindenki jól jár, csak nyissa végre ki a Nyugat a csapokat. A csapok azonban mindeddig zárva maradtak, sőt, lassan Bukarest számára annak is nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy az újjáépítésre fordított összegeket elsősorban nem a környező országok, hanem a konfliktus valóságos érintettjei kapják majd.
Ekkor erősödött fel az a tendencia, hogy Románia ez esetben mégse az áldozatok listáján szerepeljen, hanem inkább próbáljon beszállni abba a grandiózus üzletbe, amit az újjáépítés jelent. Román üzletemberek egy köre „akciócsoportot” alakított annak szorgalmazására, hogy az országnak, illetve cégeinek megfelelően nagy szelet jusson ebből a tortából; ennek első lépéseként új kampány indult annak elérésére, hogy az újjáépítés fővárosa Bukarest legyen. Az ötlet eredete nyilvánvaló volt: néhány nappal korábban Göncz Árpád magyar köztársasági elnök kapott ígéretet a Fehér Házban arra, hogy az Egyesült Államok erre a centrum-szerepre Budapestet fogja javasolni. A román üzletemberek érvelése ez ellen több volt, mint figyelemreméltó: szerintük Magyarország azért nem alkalmas helyszín az újjáépítés összehangolására, mert „túlságosan érintett” a konfliktusban (az F-18-as Lódarazsak akkoriban naponta rajzottak ki Taszárról Jugoszlávia fölé). E logika szerint tehát Magyarországot a nemzetközi közösség illő büntetésben kell, hogy részesítse, amiért több kockázatot vállalt, mint Románia, hiszen a román légtérben csak egyszer-kétszer fordultak meg szövetséges harci gépek a háború alatt.

Bukaresti versenyfutás

Egy-két napig úgy tűnt, hasonló kampány lesz a dologból, mint amilyen zajlott Erdély és Románia föderalizálása ügyében, vagy amilyen kampányszerű hisztéria tört ki a NATO európai főparancsnokának egy félreértelmezett kijelentése miatt, amelyet néhány lap úgy tálalt, hogy Wesley Clark meghirdette Trianon elvetését… Ez a kampány viszont a Budapest-Bukarest ellentétről viszonylag hamar és csendesen elült. Ennek az lehetett a fő oka, hogy szinte azonnal megszólaltak a józanabb hangok is: például Sergiu Celac, Ceausescu egykori angol tolmácsa, későbbi nagykövet, majd a diktatúra utáni első külügyminiszter igyekezett lehűteni a felfokozott reményeket. A koncepció kudarcát jelezte, hogy Vasile miniszterelnök a korábbi tervekkel ellentétben mégsem utazott Washingtonba - egyrészt, mert akkor még mindig nem volt esély aláírni a valutaalappal másfél éve húzódó szerződést, másrészt mert Clinton elnök nem fogadta volna a Fehér Házban - épp Kölnben volt ugyanis programja. Megfigyelők szerint a kormányfő azért is fújta le a látogatást, mert kiderült, nincs esélye arra, hogy az Egyesült Államokban átterelje a folyamatokat Budapestről Bukarestbe.
A két főváros alaposabb ismeretében egyébként is eléggé nyilvánvaló, hogy Bukarest jelenlegi infrastruktúrája, közlekedési és távközlési viszonyai nem teszik túl vonzóvá a várost - az árak egyébként már éppoly magasak szinte mindenben, mint Budapesten, viszont a bármely nemzetközi mozgást kísérő bürokrácia még sokkal nagyobb.
A hangsúly ezek után inkább arra került, hogy román építőipari cégek és főképp a vegyipari beruházók tudnának komolyabban részt venni a jugoszláviai újjáépítésben. Ez egyébként teljesen reális is lenne - ha a románoknak nem kellene pontosan ugyanattól tartaniuk, amitől a magyar cégeknek: a legjobb pozíció ugyanis a földrajzi közelség ellenére nem Közép-Kelet-Európa fejlődő kis, maximum középvállalkozásainak ígérkezik, mint inkább a mindenhol jelenlévő multiknak, a világ nagynevű óriásainak. Kétségtelen, hogy ezzel kapcsolatban viszont Magyarországnak megvan az az előnye, hogy a nemzetközi nagyok ide már sokkal inkább betelepedtek, szinte mindegyiknek van olyan magyarországi leágazása, leányvállalata, amelyen keresztül egyszerűbben tudnak a Balkán felé mozogni - ilyen formában azért Magyarországnak mégiscsak lesz talán némi gazdasági haszna az újjáépítésből, akkor is, ha „echte” magyar cégek nem jutnak üzlethez.

Daciák és a földalatti csővezeték

Ahogy mindez lassan világossá vált, ahogy a grandiózus délkelet-európai Marshall-terv az érintett országokra szorítkozó korlátozott újjáépítési programmá alakult, amelynek java részét ráadásul a szegényebb Európa kell, hogy viselje, úgy csökkent a lelkesedés Romániában is. Az akciócsoport a napokban ismét keményen fellépett - de most már nem az újjáépítésben való részvétel vagy a nagy program fővárosa volt a kérdés, hanem az embargó. A román üzletemberek amiatt kezdtek éles támadásba a román kormány ellen, amiért Bukarest nem hajlandó felfüggeszteni az Európai Unióval közösen vállalt, Jugoszláviával szembeni kiviteli tilalmakat.
A háború lezárása ellenére Európa és Amerika azt szeretné, ha Jugoszlávia belső állapota nem rendeződne addig, amíg Milosevics továbbra is az ország első embere. A bukaresti külügyminisztérium pedig leszögezte: noha az embargó feloldása valóban kedvező lenne gazdaságilag, de amíg az unió ezt fenntartja, addig Románia sem dönthet másképp, mert az ország legfontosabb prioritása az euro-atlanti integráció, tehát semmilyen fontos lépésével nem tehet keresztbe a nemzetközi közösségnek.
A bukaresti üzletemberek fokozódó ingerültsége, illetve az embargó ügyében induló új támadások, immár ellenzéki politikai pártok részéről is, másfajta érdekek jelenlétét jelzik. A román kapitalizmus kissé szűk szférájában is bőven vannak, akiknek nem elsőrendű érdekük az európai integráció. Részben azokról a politikai erőkről van szó, amelyek eddig is mindent megtettek, hogy Románia távolodjon a Nyugattól, ne közeledjen hozzá. Aztán az itteni vállalkozók jelentős része sem rajong az integrációért, az unióban nem lehetőséget, hanem elsősorban veszélyes konkurenciát érez a maga nem túlságosan nagyszabású és nem annyira európai standardok szerinti, de a helyi körülményekhez nagyon is jól igazodó vállalkozásával szemben. Az is sokszor érzékelhető, hogy errefelé még a pénzzel dolgozó, piacban gondolkodó igazi üzletemberek körében sem túl nagy divat a hosszú távú programozás: a döntő az azonnali haszon - vagy annak elmaradása. Nyilván az is ösztökéli őket, hogy úgy érzik, ha Románia kelletekorán töri meg az embargót, akkor az tényleg hatalmas pénzeket hozhat a konyhára: milyen jó lenne úgy megelőzni a nemzetközi óriásokat a háború sújtotta Balkánon, mint amilyen huszárosan bevágtatott az a néhány száz orosz katona a NATO előtt Pristinába…
Azt sem szabad elfelejteni, hogy Románia volt az az ország, amely a délszláv konfliktus korábbi felvonásai idején valóban súlyosan megsértette a nemzetközi tilalmakat. Egy Temesvár közelében, a határ mellett épült vegyi üzem például saját földalatti vezetékén nyomta másfél éven át a benzint az akkor is embargó alatt álló Szerbiába, a határ túloldalára telepített jugoszláv testvér-kombinátba. Ráadásul egyes román lapok ma is állítják, hogy mindez az akkori legfelsőbb bukaresti vezetés tudtával és hallgatólagos beleegyezésével zajlott.
A hatóságok a határmenti kisforgalomban minden igyekezet ellenére most sem tudták leállítani a benzincsempészést: sok ezren lépnek át nap mint nap újra és újra, csak hogy az átkelés után néhány száz méterrel márkáért ürítsék ki a kocsijuk tankját. (Érdekes, épp most adtak át egy új átkelőt a Vaskapu környékén.) A kilencvenes évek első felében, az akkori embargó alatt gyönyörű házsorok nőttek ki a földből a Duna menti román falvakban; mostanság a román határőrök akár lőnek is az éjszakai vízen barangoló, kannákkal teli motorcsónakokra, de Szerbiának legalábbis ez az északkeleti övezete nyilván továbbra is román benzint használ.
Ha a bukaresti kormány engedne az embargó dolgában, nyilván azonnal megcsappanna a kisemberek tömeges csempészése, néhányan viszont, akik nem Daciával hordják a benzint, irgalmatlanul meggazdagodnának. Lenne ennek olyan vonzata is, hogy a román kapitalizmus tovább erősödne a maga balkáni jellegzetességeiben, Románia pedig ismét elvesztené szavahihetőségét a nemzetközi porondon, aminek következtében egy lépéssel megint visszacsúszna az integráció meredek ösvényén. Jugoszláviában is könnyebben lehetne konzerválni Milosevics hatalmát, és akkor Belgrád sem indulna meg az eddigi állami félkommunizmus felől a modern európai demokráciák felé, hanem valahol ott ragadna meg, ahol Románia is leledzett sok évig - a diktátor bukásától Iliescu bukásáig. Az embargó tehát nagyon is fontos tényező a mostani bonyolult játszmákban: gyors feloldása az általános balkáni rendezés helyett az általános balkáni visszarendeződést erősítené. Nyilván ezért vállalja a jelenlegi bukaresti vezetés azt, hogy két tűz között is ragaszkodik az embargó betartásához, lemondva az olyannyira szükséges bevételekről. Ezzel ugyan tovább növeli népszerűtlenségét és gyengíti pozícióit a jövő évi választások előtt, de a mostani vezetés nyilván alaposan átgondolta, hogy ha Jugoszlávia most leragad a posztkommunizmusnál, akkor a térség végképp nem számíthat se Marshall-tervre, se semmilyen segítségre - és a Balkán Romániával együtt marad Európa szegény, elmaradott és veszélyes zónája.