Egy hete ismét béke van a Balkánon. Koszovóban az események - nemzetközi
katonai segítséggel - próbálnak visszatérni a rendes kerékvágásba. A menekültek
egy része elindult hazafelé a közeli Albániából és Macedóniából. Sokan azonban még
mindig nem hisznek a békében. Lapunk tudósítója a békéscsabai menekülttáborban próbálta
nyomon követni az események hatását.
A táborban közel négyszáz, volt jugoszláv tagköztársaságbeli menekült van.
Ezeknek közel fele koszovói albán. A zsúfolásig megtelt táborban békés hétköznapok
zajlanak. Az egykori árnyékos KISZ-tábor április óta a koszovói albán menekültek
átmeneti szálláshelye. A tábor lakói készségesen állnak rendelkezésünkre. Egy körülbelül
húszfős, főképp férfiakból álló csoport verbuválódik körénk. Főképp Pristinából,
Kosovszkából, Mitrovica és környéke falvaiból származó családok érkeztek az utóbbi
egy évben. A béke még nagyon kezdetleges formában létezik - mondják erős
akcentussal beszélő partnereink. Pezsgőbontásra nem került sor a béke hírére, de
azért az érzelmek láthatóan megváltoztak. Élénk diskurzus, majd később vita
zajlik a tartomány jövőjéről. Abban egyetértenek, hogy attól, hogy Milosevics aláírt
egy papírt, és engedett a nemzetközi katonai nyomásnak, még a szerb-albán ellentétek
nem csitultak.
Milosevics felelőssége nemcsak az albán néppel szemben létezik, a jelenlevő vajdasági
magyarok szerint egész Jugoszláviát tönkretette. Azt minden résztvevő leszögezi,
hogy egyetlen megoldást tud elképzelni: Koszovó szuverén állam legyen. Az Albániához
való csatlakozásról hallani sem akarnak, hiszen, mint kiderült, Koszovó sokkal
fejlettebb terület volt Albániához képest. A jelenlévők közül sokan huzamosabb
ideig dolgoztak külföldön. Nyolcvan százalékuk muzulmán vallású, míg a maradék húsz
százalék római katolikus. A volt tagköztársaság kilencven százalékában albánok
által lakott vidék, a hivatalos nyelv - a szerb közigazgatás ellenére - az albán.
A jelenlévők véleménye szerint a Balkánon hatmillió albán él, ebből kétmillió
otthontalanul. Amikor a szerb lakosság menekülésére terelődik a szó, szinte egyhangúlag
hangsúlyozzák a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) bosszúhadjáratának jogosságát.
Indulataik nehezen csillapodnak.
Elmondják: nagyon felkavarták őket az etnikai tisztogatásról és a tömegsírok feltárásáról
szóló képek, amiket a magyar tévében láttak. Az egyik jelenlévő Dabrovica térségéből
jött, ahol legalább ötezer ember esett a tisztogatások áldozatául. Otthonaikról
szinte semmit nem tudnak. A falubeliek, akik később menekültek, elmondták: a házaikat
felgyújtották a kivonuló szerb hadsereg egységei. Az orosz békefenntartókról
hallani sem akarnak - szögezik le, számukra csak a nyugati katonai jelenlét lenne
elfogadható. Mint mondják, az oroszok semmiben sem különböznek a szerbektől. Bennük
nem bíznak, mivel bármikor könnyedén lepaktálnak a szerbekkel.
A bombázások hatásáról megoszlanak a vélemények. Egyrészről, ha a NATO légiereje
nem kezd háborúba, Milosevics teljesen megtisztította volna Koszovót az albánoktól,
ugyanakkor a bombázások okozta kár óriási. Öt-tíz évben jelölik meg a gazdasági
helyreállás időtartamát. Elmondják, hogy a koszovói emberek szorgalmasak, ha kapnak
lehetőséget, újra felépítik otthonaikat. A menekülttábor igazgatójától kapott
információ szerint eddig egy hölgy kísérelte meg a hazatérést, azóta nincs róla
semmi hírük. Huszonöten viszont már jelezték indulási szándékukat. Az ENSZ azonban
a helyzet normalizálódásáig nem javasolja a hazatérést. A félelem még nem oszlott
el igazán bennük. A többség haza akar térni, de nem rövid időn belül. Nem tudják,
hogy a magyar hatóságok mit tekintenek a helyzet normalizálódásának, mikor kell
elhagyniuk a tábort. Egyik beszélgetőtársunk félrevon bennünket: „Most jöttem
vissza Romániából, titokban Macedóniába akartam szökni, de nem engedtek be”.