Vissza a tartalomjegyzékhez

GRÜLL TIBOR
A szellem erejével

Az okkultizmus gyökereivel foglalkozó sorozatunk első részében a babilóni és egyiptomi vallás „parajelenségeivel” foglalkoztunk az ószövetségi kinyilatkoztatás szemszögéből. Mostani írásunk az antik görög-római „vallási jelenséget” kutatja, amely kétarcúan viselkedett az okkultizmussal szemben: egyrészt tiltotta a mágia és varázslás különféle formáit, másrészt „hivatalból” maga is gyakorolta azokat. Ebbe a mítoszoktól, misztériumoktól és babonaságoktól sűrűn átszőtt szellemi-vallási közegbe robbant bele a kereszténység, amely - legalábbis első századában - a Szellem hatalmas erejével tett bizonyságot Jézus Krisztus megváltói munkája mellett. A Római Birodalom hosszú időre szellemi csatatérré változott, ahol apostolok, evangélisták, a másik oldalon pedig varázslók és mágusok mérték össze erejüket.


„A piactér kellős közepén mutatják be nevezetes tudásukat...”

Új szövetség - új erők

Az Újszövetség és az arra alapuló keresztény hit szorosan kapcsolódik Isten természetfeletti erejének megnyilvánulásaihoz, amit a Biblia hol „Isten hatalmas cselekedeteinek”, hol „Isten ereje működésének”, hol a „Szent Szellem munkájának” nevez - s amelyeket mi leggyakrabban egyszerűen csodaként emlegetünk. Csoda nélkül nem beszélhetünk Bibliáról: a protestáns ó- és újszövetségi kánon hatvanhat könyvében egyetlenegy olyat sem találunk, amelyből hiányoznék a természetfölötti. Különösen igaz ez az evangéliumokra, melyekben a csodák - Isten erejének megnyilatkozásai - egyetlen célt szolgáltak: azt bizonyították, hogy Jézus a „Fölkent” (Messiás), Isten Fia. Péter apostol az első pünkösdkor arra emlékeztette a zsidókat, hogy közöttük Krisztus „Istentől bizonyságot nyert, erők, csodatételek és jelek által”. Az evangélium prédikálása és a hirdetett ige Isten által jelekkel, csodákkal történő megerősítése a korai egyház lételeme, egyben gyors növekedésének titka volt. Szamáriában Fülöp, majd Péter és János igehirdetésére szabadult fel a Szent Szellem ereje, aki a kis-ázsiai Galatiában is „hatalmas dolgokat” művelt a hívőkben. A Zsidókhoz írt levél szerzője szerint a diaszpórában élő zsidókeresztények előtt is „bizonyságot tett az Isten jelekkel meg csodákkal és sokféle erőkkel, s a Szent Szellem kiáradásaival” a hirdetett evangéliumról, minek során ők is „belekóstoltak a jövendő világ erőibe”. Pál a korinthosziakhoz sem emberi bölcsesség adta „hitető beszédekkel”, hanem a Szellem erejével ment prédikálni; s ugyanezt tette Thesszalonikiben is, ahol ez az erő sokféle szorongattatás ellenére is ugyanúgy működött. Az „erővel teli tettek” (energémata dünameón) kifejezés és szinonímái az Újszövetségben mintegy százhúsz alkalommal fordulnak elő, így túlzás nélkül nevezhetők kulcskifejezéseknek! Ennek alapján sem túlzás azt állítani, hogy a bibliai értelemben vett keresztény hit teljes mértékben kötődik Isten erejéhez, amit a Szent Szellem közvetít a hívők számára az írott és hirdetett Igén, valamint Jézus Krisztus személyén keresztül. Mivel ezek az erők mindig érzékelhető formában (természetfeletti csodákban, gyógyulásokban, eksztatikus prófétálásban, elragadtatásokban stb.) nyilvánulnak meg, nagyon is érthető, ha fölkeltik a „vallási szakemberek” figyelmét. Az egyház születésének korszakában ezek a görög-római államvallás képviselői (politikusok, papok, értelmiségiek) és a gombamód szaporodó különféle misztériumvallások gurui voltak.

Államvallás és misztériumok

Sem az ókori Görögországban, sem az antik Rómában nem létezett az a fogalom, amit ma úgy nevezünk: „vallás”. A szó jelentéséhez talán legközelebb álló görög eulabeia fordítása „jámborság, kegyesség” lehetne; a latin religio szó pedig (amelyből a legtöbb európai nyelv „vallás” jelentésű szava ered) valószínűleg „erős odafigyelést” jelentett. A görög-római vallásgyakorlat bizonyos imaformulák felmondásán (a legrégebbiek szövegét már nem is értették) és különféle rítusok precíz végrehajtásán alapult. A papi tisztségeket is - néhány kultuszt kivéve - „hivatalból” gyakorolták. Az ókor leghíresebb szónoka, Marcus Tullius Cicero írta a religio („vallás”) és a res publica (állam) egybefonódásáról: „Őseink isteni sugallatra számos bölcs intézkedést hoztak, de legkitűnőbbnek az az alapelvük bizonyult, hogy ugyanazon személyek irányítsák a halhatatlan isteneknek járó vallási tiszteletet és köztársaságunk állami ügyeit. Így a legtekintélyesebb és legkiválóbb polgárok az állam ügyeinek helyes irányításával egyúttal a vallás, a vallási előírások bölcs értelmezésével pedig az állam fennmaradását szolgálták.” A papi és politikusi funkciók egybefonódására magának Cicerónak a karrierje is például szolgál, aki amellett, hogy elnyerte a legmagasabb állami tisztségnek tekintett consuli méltóságot, madár- és villámjós is volt egyben.
A római államvallással és képviselőivel az apostolok közül elsősorban Pálnak volt alkalma találkozni. A tarszoszi Saul, aki maga is a diaszpórában, tehát pogány környezetben nőtt fel, jól ismerte a görögök és rómaiak vallási szokásait. Második térítőútján, Athénban járva „háborgott a szelleme, látva, hogy a város telis-tele van bálványokkal”. Pált egyáltalán nem nyűgözte le a görög kultúra műkincseinek: templomoknak, szobroknak, festményeknek látványa, hanem azokat - mint kultusz-kellékeket -, egyszerűen a „bálvány” (eidólon) kategóriába sorolta! Az athéni piactéren őgyelgő filozófusok kérésére elmondott areioszpagoszi beszédében találóan deiszidaimonidesznek, vagyis „démontisztelőknek” nevezte a görögöket, rátapintva ezzel a görög-római vallási szemlélet lényegére: a természetfeletti, a szellemvilág iránti fokozott érzékenységre. Ez a szellemvilág azonban a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás szemszögéből nézve a „sötét oldalt” képviselte. Ezért űzte ki Pál a „Püthon szellemét” - vagyis a delphoi jósdát is világhírűvé tevő jövendőmondó szellemet - egy rabszolgalányból Filippiben; s ezért nevezte a pergamoni Zeusz-oltárt János apostol a „Sátán trónjának”, az olümposzi főistent azonosítva a Vádló (diabolosz) bibliai alakjával.
A római vallás kiüresedése remek táptalajt nyújtott az úgynevezett misztériumvallások terjedésének, amelyek mindenben az „államvallás” ellenkezőjét hirdették: mindenekelőtt túlvilági boldogságot, amelyben azok részesülhetnek, akik megfelelő „beavatás” után a közösség szabályai szerint élnek, akik számára feltárulnak a látható és láthatatlan világ rejtett titkai (müsztérion = titok; okkult = rejtett dolog). Az egyiptomi és babilóni kultuszokra emlékeztető misztériumvallások ugyanakkor sokszor szélsőséges, a társadalomtól idegen magatartásformákra kényszerítették követőiket. A frígiai eredetű Attis-Kübelé misztérium papjai például önmagukat kasztrálták, istenszobraikat pedig furcsa ruhákban, dobokkal, kürtökkel, eksztatikus táncokat lejtve hordozták végig a városokon. Nem is csoda, ha a római írók és költők gúnyolódásainak állandó céltábláivá váltak. S akkor még nem is szóltunk az ezernyi más, kisebb-nagyobb obskúrus eredetű kultuszról, amelyek a császárkor első évszázadában tömegével vonzották magukhoz a saját vallásukból kiábrándult római polgárokat.

Reakció a kereszténységre

A Krisztus születése utáni első században a kereszténység a pogány rómaiak szemében még nem volt több, mint a körükben amúgy sem túlságosan népszerű zsidó vallás egyik irányzata. A második századra azonban egyrészt a kereszténység hangsúlyozottan eltávolodott zsidó gyökereiről, másrészt létszámuk is annyira megnőtt, hogy már a pogány „vallási szakembereknek” is kénytelen-kelletlen foglalkozniuk kellett vele. Kelszosz, akinek életéről szinte semmit sem tudunk azon kívül, hogy behatóan foglalkozott a mágiával, mindkét vallást határozottan elvetette. Vitairatának - amely a Commodus császár alatti keresztényüldözésekkor (177-180) keletkezett - bevallott célja, hogy bebizonyítsa: ha a kereszténység valóban igaz, istenes és filozofikus vallás, akkor nem öszszeegyeztethetetlen a császárkultuszszal. „Igaz beszéd” (Aléthész logosz)
címet viselő művének egyik fennmaradt töredékében azt írja: „A régi mítoszok, amelyek isteni eredetet tulajdonítanak Perszeusznak, Amphiaraosznak, Aiakosznak és Minósznak - noha mi nem hiszünk mindebben - utalnak az általuk véghezvitt jelentős, csodálatos, valóban emberfölötti tettekre is, nehogy elveszítsék hitelüket; de te mit vittél véghez, akár szóval, akár tettel, szép vagy csodálatos dolgot? Semmi hasonlót nem tudsz felmutatni! A gyógyítások, halottak feltámasztása, a tömegeket jóllakató néhány kenyér, melyből még rengeteg fölösleg is maradt, s mindaz, ami a tanítványok elbeszélésében már csodálatos jelleget öltött: nos, higgyük hát el, hogy ezek a te tetteid. De hát a bűvészek tettei még több csodával kecsegtetnek! S az egyiptomiak tanítványainak mutatványai! Ők a piactér kellős közepén mindössze néhány obolosz ellenében mutatják be nevezetes tudásukat…” Az idézett mondatokból több érdekes dolgot is megtudhatunk: egyrészt kiderül, hogy a császárkorban már a rómaiak sem vették komolyan a mítoszokat, azokat csak „mesebeszédnek” tartották. Másrészt kiolvasható ebből, hogy Kelszosz megpróbálja Jézus alakját is mitizálni; ugyanakkor csodáit létezőknek ismeri el. Ezeknek jelentőségét azzal próbálja kisebbíteni, hogy szerinte azokat csak az evangélisták nagyították fel; s ezek a csodák semmivel sem többek, mint a mágusok bűvészmutatványai.
A pogány „értelmiség” más vallások iránt tanúsított negatív reakciója mellett az állam sem maradt tétlen. Időről időre szankciók útján próbálta meggátolni a misztériumvallások és a nyomukban áradó okkult praktikák, valamint az azokkal tévesen egybemosott kereszténység terjedését. A rómaiak többsége, nem lévén materialista, nagyon is tisztában volt a varázslás és a mágia hatalmával, és azzal, hogy azt rossz szándékú emberek saját céljaik elérésére fordíthatják. Az úgynevezett fehér és fekete mágia, vagyis a jó és rossz szándékból végzett varázslás elképesztő méreteket öltött a császárkorban. Ennek megelőzésére i. sz. 11-ben már Augustus is kiadott egy rendeletet, amit a császárok a következő századokban rendre megújítottak. Egy II. század legvégéről származó egyiptomi papirusz megőrizte számunkra a római helytartó körlevelét, amelyben a legszigorúbban megtiltotta a mágia minden formáját: „Mivel nagyon sok emberrel találkoztam, akik azt állították magukról, hogy jóslás címén rászedték őket, tüstént elhatároztam - hogy ne származhasson veszély ezek tébolyultságából -, ezúttal nyíltan kijelentem mindenkinek: tartózkodjék ettől a félrevezető kíváncsiságtól (periergia). Ezért sem jóslatok által: tudniillik állítólagosan az istenségtől származó irományok által, sem szobrok körülhurcolása által, vagy hasonló szemfényvesztésekkel senkinek nem engedtetik meg, hogy azt állítsa: természetfeletti ismeretekkel rendelkezik, vagy hogy akként adja ki magát, mint aki érti a jövő homályos titkait. Senkinek nem engedtetik meg továbbá, hogy átadjon vagy felajánljon bármiféle választ azoknak, akik ezekről a dolgokról tudakozódnak. Ha bárkit rajtakapnak, hogy ezt a rendelkezést megszegi, biztos lehet abban, hogy a legfőbb büntetést szabják ki rá.” Mint a tiltó rendelet szövegéből kitűnik: a rómaiak nem tudtak (és nem is akartak) különbséget tenni az okkult vallási praktikák és a Szent Szellem megnyilvánulásai között. A rendeletben idézett periergia (túlzott kíváncsiság; babonaság) egy ízben az Újszövetségben is előfordul. Pál több mint két évet töltött Epheszoszban, az Artemisz-templomáról nevezetes városban, hirdetve Isten Igéjét, „Isten pedig nem mindennapi csodákat tett Pál keze által”. Egy ízben azonban vándorló zsidó „exorcisták” érkeztek a városba (Szkéva fiai), akik Jézus nevét mintegy varázsigeként használva próbáltak meg egy embert megszabadítani a démonoktól. Kísérletüknek ugyan csúfos bukás lett a vége, de pozitív következmények is származtak belőle. „Tudomására jutott ez minden Efeszoszban lakó zsidónak és görögnek, úgyhogy félelem szállta meg mindnyájukat, és magasztalták az Úr Jézus nevét. A hívők közül is sokan eljöttek, megvallották és elbeszélték ilyenféle mesterkedéseiket. Azok közül sokan, akik varázslást (perierga) űztek, összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették. Mikor kiszámították a könyvek értékét, ötvenezer ezüstpénzre becsülték.”

Az erő két forrása

Ha a rómaiak számára össze is keveredett a kereszténység a különféle misztériumvallásokkal, a Biblia szemszögéből nézve e kettő merőben ellentétes forrásból származik. A kereszténység Isten erejének manifesztációja, míg a pogány vallások babonaságai és a mágia a Sátán munkája. Isten és a bibliai „Ősellenség” erejének működését Jézus a leghatározottabban szembeállította egymással, amikor a farizeusok azzal vádolták, hogy Belzebúb, a démonok fejedelme segítségével űzi ki a gonosz szellemeket: „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és ház házra omlik. Ha a Sátán is meghasonlik önmagával, miképpen maradhat fenn az országa? Ti azt mondjátok, hogy én Belzebub segítségével űzöm ki a démonokat. De ha én Belzebub segítségével űzöm ki a démonokat, a ti fiaitok kinek a segítségével űzik ki azokat? Ezért ők lesznek a bíráitok. Ha viszont én Isten ujjával űzöm ki az démonokat, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa!” (Lk 11,17b-20) Jézus idézett mondatából az is kiderül, hogy Szkéva fiainak démonűző gyakorlatát a kortárs zsidók közül még sokan követhették.
A Szent Szellem erejével felruházott egyház legnagyobb konfliktusai is varázslókkal, mágusokkal alakultak ki. A korszak legnagyobb parafenoménje a talán Alexandriában született, de szamaritánus eredetű, és huzamosabb ideig Szamáriában működő Simon mágus, aki a róla szóló újszövetségi tudósítás szerint varázslásaival szó szerint „eksztázisban tartotta” a szamaritánokat (Csel 8,9-24). Simon „magát valami nagynak jelentette ki” - ami azt jelentette, hogy híveitől elvárta az „Isten Nagy Ereje” kötelező megszólítást. Ez a Simon, miután látta, hogy Fülöp evangélista igehirdetésére a Szent Szellem hatalmas ereje szabadult fel szűkebb pátriájában, maga is hitre jutott, és azon nyomban az evangélista mellé szegődött. Fülöpöt „jelek és nagy erőmegnyilvánulások” kísérték, ami Simont is eksztázisba ejtette, szó szerint „magán kívül volt az ámulattól”. A történet folytatása ismert: miként akarta pénzért megvásárolni Pétertől a Szent Szellem-keresztség átadásának ajándékát. (A karizmatikus ajándékok megvásárlását azóta is simóniának nevezzük.) Az apostol átka azonban kirekesztette őt Isten Királyságából, a Jézus Krisztus nevében rejlő hatalomból. „Mint a zsidó-keresztény világ kitaszítottja indulhatott el Simon igazi hódító útjára, a »hellén világ«, politikai értelemben pedig a Római Birodalom keleti fele, végül a birodalmi székváros, Róma meghódítására.” (Rugási Gyula) Az I. század közepén Rómában működő keresztény mártír-apologéta, Jusztinosz, így írt Simon pályafutásáról: „Claudius császár uralkodása alatt (41-54), a benne működő gonosz démonok által, mágikus erővel bámulatos dolgokat művelt, fővárosotokban (Rómában) istennek tartották. Majdnem minden szamáriai, sőt néhány más nemzetből való is a legfőbb istenként imádta őt; egy bizonyos Helénát pedig, aki vándorlásaiban társa volt, annak előtte pedig bordélyházi nő, úgy tisztelték, mint a tőle származó »Első Elgondolást«.” Ágoston szerint megparancsolta, hogy a róla és bűntársáról (akit a hagyomány szerint egy türoszi bordélyból vett magához) készített szobrokat, melyeket Rómában istenszobrok gyanánt állíttatott fel, imádniuk kell híveinek. Simon azt hirdette magáról, hogy ő a Legfőbb Erő, vagyis a Legfőbb Isten, a világot pedig az ő angyalai alkották meg. Euszébiosz Egyháztörténetében így ír róla: „Azt hirdette magáról, hogy ő az üdvözítő, aki valahonnan fentről, a láthatatlan aiónokból küldetett az emberek üdvözítése végett, és azt tanította, hogy senki sem lehet magasabb rendű a világot megalkotó aiónoknál másképp, mint ahogy azt a mágikus tapasztalat irányítja, amelyet ő közöl, és az általa átadott keresztség. Akik pedig erre méltónak találtatnak, azok még ebben az életben részesülnek az örök halhatatlanságban,
sohasem halnak meg, hanem itt mindörökké ifjak maradnak és halhatatlanok lesznek.” Simon a szamáriaiak
körében úgy jelent meg mint Atya,
Júdeában mint Fiú, a pogányoknál pedig mint Szentlélek - foglalta össze a tényállást Irenaeus, Lyon püspöke a II. században. Elveszett főművéből, amelynek címe „Nagy Kinyilatkoztatás” (Apophaszisz megalé) volt, a II. század elején Rómában működő
keresztény apologéta, Hippolütosz közölt kivonatokat. Simonnal a hagyomány szerint Péter apostol végzett Rómában a Szent Szellem ereje által.


Az előző számunk Hit rovatában Viharos kereszténység címmel megjelent írás szerzőjének, Szöllősi Tibornak a neve lemaradt a cikk elejéről. Elnézést kérünk a szerzőtől és olvasóinktól.