Vissza a tartalomjegyzékhez

MEZEI ZOLTÁN JÓZSEF
Etióp rejtély

A frigyládáról a Biblia mint Isten földi jelenlétének kézzelfogható bizonyítékáról beszél. Az ószövetségi időkben színarany fedele, a „kegyelem trónszéke” fölött jelent meg Izrael Istene dicsőségben, hogy népét engeszteléséről és gondviseléséről biztosítsa. Ebben őrizték Mózes kőtábláit, háború idején pedig a frigyláda vonult a zsidó hadsereg előtt, hogy győzelemre vezesse azt. A szövetség ládájának azonban több mint kétezer-ötszáz évvel ezelőtt ismeretlen körülmények között nyoma veszett, így a bibliai üdvtörténet egyik legnagyobb rejtélyévé vált. Hollétéről azóta is legendák keringenek. Etiópiában ezzel szemben erősen tartja magát egy hagyomány: a láda nem veszett el, és hogy hol van, nem kérdéses - jelenleg is náluk tartózkodik.


A frigyláda makettje a jeruzsálemi Templom Intézetben

Etiópiában él a „kereszténység” egyik legősibb formája. A kopt ortodox egyháznak körülbelül. huszonkilenc és fél millió tagja van, ez teszi ki a lakosság ötvenkét százalékát. A hívők ma is vallják, hogy a frigyláda egyáltalán nem veszett el, sőt éppen ezen a helyen őrzik, a szent város, Akszum egy kis kápolnájában. Vallásos ünnepeiken a frigyláda másolatait hordozzák körbe a városban. Mivel azonban a szigorúan őrzött ereklye „eredetije” földi halandó számára hozzáférhetetlen, a legtöbb tudós tagadja a hagyomány hitelességét. Adódnak azonban egyéb problémák, logikai buktatók is. A legenda egy közkézen forgó változata szerint a láda megközelítőleg i. e. 1000 körül érkezhetett Akszumba. A probléma mindössze annyi, hogy Akszumot csak tíz évszázaddal később alapították. E tény sok tudóst indított arra a következtetésre, hogy megbízható kutatásokat nem lehet az iménti hagyományra alapozni. A tradíció azonban rendkívül mély, az etiópok sok-sok évszázadra visszamenően óriási hévvel és meggyőződéssel fejezik ki ünnepeiken a frigyláda iránti odaadásukat, ezért könnyelműség volna e hagyományt egyetlen tévedés miatt alapos vizsgálódás nélkül elutasítani.

Izrael „elveszett törzse”: a falassák

Etiópia - Aithiopia - az ókori görögök nyelvén annyit jelent: „égett arcúak”. Északi, szudáni határának közelében fekszik Gonder-tartomány, amely otthont adott azoknak az etiópiai falassáknak - az Akszumtól délre fekvő Szimen-hegységben élő fekete bőrű zsidóknak -, akik több tudós véleménye szerint Dél-Arábiából i. e. 70 után érkezett zsidó kereskedők és telepesek utódai, ők magukat azonban a Salamon király és Séba királynője frigyéből származó Menelik herceg kíséretének zsidó tagjaitól származónak vallják. Nevük Bét Jiszráél, vagyis „Izrael háza”, nyelvük a bennszülött falassa nyelv, a nyugati agau egyik dialektusa, amelyet a kutatók a velük rokon kemanttal együtt a „központi kusita” nyelvekhez és etnikai csoporthoz sorolnak, noha egyre inkább kiszorítja a hivatalos államnyelv és a kereszténységhez lojális kultúra, az amhara, és már csak a távoli vidékek vénei beszélik.
A bevándorló zsidók a beházasodások révén voltaképpen már az i. e. II-I. századra elvesztették önálló identitásukat, ugyanúgy néztek ki, mint a bennszülött etiópok, ugyanazt a nyelvet is beszélték - eredeti héber anyanyelvükből csupán egy-két szót (például salom, kahen) őriztek meg -, ugyanakkor kultúrájuk számos jellegzetes vonását sikerült közvetíteniük a befogadó népek felé. 3-400 évvel ezelőtt a zsidók e késői leszármazottai még számottevő erőt képviseltek, sikeres függetlenségi háborúkat is vívtak, idővel azonban meggyengültek és kezdtek eltűnni.
Izrael szefárdi főrabbija már 1975-ben meghozta végleges döntését arról, hogy a falassák valóban zsidónak tekinthetők, így a „visszatérési törvény” értelmében ők is jogosultak az izraeli állampolgárságra. 1989 novemberében - 16 évvel a Mengisztu Hailé Mariam-féle katonai puccs után - Jeruzsálem és Addisz-Abeba között helyreálltak a diplomáciai kapcsolatok, így végül 1991. május 25-én, egy szombati napon, az izraeli hadsereg több mint 15 ezer falassát mentett ki légi úton az éhínség sújtotta Etiópiából, amelyet Ésaiás próféta a „szárnysuhogás országának” nevez, és ahol a pusztító sáskahadak évtizedenként egyszer surrogó szárnycsattogtatás közepette megjelennek, hogy mindenestül letarolják a megművelt földeket.

A tabotok, a frigyláda hasonmásai

A falassák - egyben valamennyi etióp keresztény - szakrális nyelve az ókori ge’ez, vallásuk a bennszülött afrikai rítusok mellett számos zsidó elemet is megőrzött, sőt némely tekintetben minden kétséget kizárólag alkalmazkodik a mózesi könyvek előírásaihoz. Ezek között megtaláljuk a körülmetélkedés szokását, az egyes ételek fogyasztására vonatkozó tilalmakat és a sabbat megtartását. Kör alakú templomaik három részből állnak: a külső kör, a k’ane mahlet festményekkel van díszítve, a második a k’eddest, a közösség gyülekezőhelye, ahol az úrvacsorát veszik, a legbelső kör pedig a mak’dast, a központi helyiség, a szentek szentje, ahová csak a papok léphetnek be. Itt őrzik a frigyláda másolatát, a tabotot. Ez minden egyes etióp ortodox templomban megtalálható. Valamennyi templomban ezt szentelik fel, nélküle a templom nem rendelkezik nagyobb vallási értékkel, mint bármely más épület. Sajnos ezek a „frigyládák” távolról sem emlékeztetnek az eredetire; 45 cm oldalszélességű, 8 cm magas fatáblák. Eredeti tabot azonban csak egy van, a tabota Sion - ez Akszumban található.
Az évente megrendezett timkat (vízkereszt) ünnepség során a frigyláda ezen másolatait hordozzák körbe eksztatikus mámorban az etióp városok utcáin.

Kebra Nagaszt - az etióp legendárium

A történészek általában már azt is mesének tekintik, hogy Séba királynője Etiópia uralkodója volt. Josephus Flavius, aki a korabeli történetírásra hivatkozik, ezzel szemben így ír A zsidók történetében (VIII. 6.): „Egyiptom és Etiópia királynője, aki bölcsességre törekedett, és egyébként is csodálatra méltó asszony volt, hallott Salamon bölcsességéről és erényeiről, s mindenképpen szerette volna személyesen megismerni; közvetlen tapasztalatból akart meggyőződni mindarról, amit naponta hallott felőle.”
Ugyanezt állítja egy másik forrás, a Kebra Nagaszt (Királyok dicsősége), Etiópia nemzeti eposza, az Izrael és Etiópia közötti kapcsolat egyik legrégebbi tudósítása. Feltehetően az i. sz. VI. és IX. század között született, végső formáját pedig Amda Seyon (1314-1344) uralkodása idején nyerte el. A királyi dinasztia számára mondhatni kiváltságlevélül szolgált, mellyel annak tagjai Salamontól és Sébától való leszármazásukat bizonyították. Hailé Szelasszié, az utolsó etióp császár, akit negyvennégy évig tartó uralma után az előbbiekben már említett diktátor buktatott meg, mindamellett, hogy viselte a négosz - királyok királya - és a Júda oroszlánja címeket, magát I. Meneliknek, Salamon és Séba fiának kétszázhuszonötödik egyenes ági leszármazottjaként tartotta számon.
A fejedelmi páros legendája különböző változatokban vált ismeretessé Etiópia-szerte, amely írásban és szájhagyomány útján egyaránt terjedt. A különféle változatok azonban egyvalamiben megegyeznek: miután Séba királynője felvette a zsidó hitet, a frigyláda Jeruzsálemből Etiópiába került.
A Kebra Nagaszt hagyománya szerint Salamon és Séba intim kapcsolatából egy fiúgyermek fogant. Menelik herceg - „a bölcs fia” - a királynő hazatérése után, Akszumban született meg. Amikor a gyermek felnőtt, Jeruzsálembe utazott, hogy apját, Salamont meglátogassa. Az apa és fia közötti hasonlóság oly mértékű volt, hogy Jeruzsálemben azonnal felismerték és nagy tiszteletben részesítették. Egy esztendővel később azonban féltékenykedni kezdtek Menelikre, és elbocsátását kérték Salamontól. A király bele is egyezett, de megparancsolta, hogy Izrael papjainak és véneinek elsőszülöttei kísérjék el Meneliket Akszumba. Azáriás azonban, a főpap fia, aki az elsőszülöttek delegációját vezette, az indulás előtt ellopta a szövetség ládáját a Templomból. A lopásról csak később számoltak be Meneliknek, amikor Jeruzsálemtől már messze jártak. Az ifjú herceg belenyugodott, hiszen az akció nem sikerülhetett volna, ha nincs Isten akaratában, hiszen, ahogy a legenda állítja: „Isten akarata nélkül Isten frigyládája sehol nem marad meg.”
Menelik Gázán, a Sínai-félsziget északi partvidékén, Egyiptomon, majd a Nílus völgyén keresztül érkezett Séba birodalmába, mégpedig tekintélyes méretű karaván kíséretében: „…ami pedig a szekereket illeti, senki sem húzta azokat (…) az ember, a teve, a ló, az öszvér pedig mind a föld fölé emelkedett egy singnyire; aki pedig a nyeregben ült, mind a nyereg fölé emelkedett egy araszszal, és az állatokra málházott táskák is valamennyien egy arasznyira emelkedtek az állat hátától. És mindenki úgy utazott a szekéren (…) mint egy sas, amely a széllel siklik.” A frigyládát Menelik és kísérete a Kebra Nagaszt szerint először Debra Makedába, azaz Makeda hegyére vitte. A Makeda név Séba királynőjének hagyományos elnevezése.
Próbáljunk meg most a misztikum mögé tekintve, a történeti lehetőségek alapján választ találni a fekete bőrű zsidók és az etióp frigyláda-hagyomány eredetére.

Elephantiné zsidó temploma Manasse idején

A Níluson, Asszuán közelében, attól légvonalban mintegy 200 méternyi távolságban található egy kis sziget: Elephantiné. Elnevezése a görög korból származik, és nem annyira elefántok jelenlétére, mint inkább a dél felé irányuló elefántcsont-kereskedelemre utal. Iebnek, vagy Elefántföldnek is nevezték. A sziget az egykori Ta-Szeti (Núbia) nomosz területén feküdt, ezt tekintették Núbia legészakibb határának. A várost még Menesz, az első dinasztia első királya alapította az archaikus korban, és a várost körülvevő falnak köszönhette legkorábbi nevét: Ineb-Hedzs (Fehér Fal).
A szigeten a kutatók zsidó településnyomok mellett nem kis megrökönyödésre egy, az i. e. VII. század közepéről származó, a salamoni Templom felépítését utánzó zsidó templom romjait is felfedezték. A cédrusfa tetejű templom hossza 30 méter, szélessége 9 méter, azaz szinte pontosan megegyezik a salamoni Temploméval. Az építkezés időszakára tehető Ezékiás király fiának, Manassénak uralkodása, aki i. e. 695 és 642 között ült Júda trónján. Talán az ő személye és az ahhoz kötődő terror adhat magyarázatot e teológiai talányra, hiszen - mint az az Írások alapján közismert tény - a zsidóknak rendes körülmények között egyáltalán nem lett volna szabad Jeruzsálemen kívül templomot építeniük, nemhogy éppen Egyiptom területén.
A bibliai beszámoló szerint Manasse fél évszázadot is meghaladó rémuralma idején mindent megtett, hogy Isten haragját magára vonja, „nagyon sok ártatlan vért is ontott ki, úgy hogy Jeruzsálem minden felől megtelt vele” (2Kir 21,16/a.). A frigyláda szempontjából végleges fordulatra a léviták talán akkor szánták el magukat, amikor Manasse magában a Templomban is bálványszobrot állíttatott fel Aserának, a termékenység kánaánita istennőjének. Mindez elégséges okot szolgáltathatott arra, hogy a papok biztonságos helyet keressenek a terror elől a szövetség ládája, önmaguk és családjuk számára. (Akadnak persze más magyarázatok is: a papok akciója - ellenkező előjellel - megtörténhetett akár néhány évvel később, Jósiás reformjai idején is.)
A zsidók békés élete a nílusi szigeten azonban nem tartott túl sokáig. Ez esetben vajon mi késztethette őket a frigyláda továbbszállítására?
A helybéli egyiptomiak Knum kos-istent tisztelték. A betelepültek azonban éppen a zsidóság már évezredes hagyományát gyakorolták: kosokat áldoztak Jahvénak. Ez vezethetett konfliktushoz a két közösség között, mely végül erőszakba torkollott. Erről az Elephantinén talált papiruszok is tanúbizonyságot tesznek. A zsidó templomot i. e. 410-ben, II. Dareiosz uralkodásának tizennegyedik évében lerombolták nyoma sincs azonban mészárlásnak, vagy az ehhez kapcsolódó síroknak, jóllehet a zsidó lakosság váratlanul és teljes egészében eltűnt.

Tovább, dél felé

A Nílus ebben az időben már a kereskedelem és a népmozgások réges-régen bevált útvonalának számított. Talán a Jeruzsálemet egykor elhagyó zsidók is ebbe az irányba, nem pedig észak, vagyis egyiptomi ellenségeik, nem is a sivatag, hanem az Etióp-felföld felé vették útjukat. Hérodotosz szerint a Nílus Elephantiné után hajózhatatlan, 40 napi gyaloglás és újabb 12 napi hajóút után érkezik az ember Meroéba, amely „egész Etiópia anyja”. Innen még ugyanennyit kell utazni, hogy az ember elérje Nyugat-Abesszíniát, a menekültek földjét, annak a tömeges vándorlásnak az úticélját, amely II. Pszammetikosz fáraó (i. e. 595-589) uralkodása idején zajlott. Mivel Akszum, ahol a ládát állítólag ma is őrzik, abban az időben még nem létezett, a zsidó menekülteknek átmenetileg valahol máshol kellett megszállniuk.

A Tana-tó titka

A már a pontoszi Sztrabón által is ismert és Psebónak nevezett 3673 négyzetkilométer vízfelületű Tana-tó az etióp hagyományok szerint szent hely. A Fehér- és a Kék-Nílus vízhozamának hat hetedét adó tavon található negyvenöt emberlakta sziget némelyikén eldugott kolostorok egyházi kincsek lerakatául szolgáltak. Valahányszor külső ellenség támadta meg az országot, az értékeket e szigetek valamelyikére szállították, hogy megóvják a betolakodóktól.
Etióp szerzetesek által őrzött ősi kéziratok szerint Tana Kirkosz szigetén másfél ezer évnél is öregebb kolostor áll, ahol a frigyládát őrizték már 800 évvel azelőtt, hogy az etiópok a keresztény hitre tértek volna. A sziget és a rajta őrzött titok gyakorlatilag még az etiópok előtt is ismeretlen. A szerzetesek elfogadják a Kebra Nagaszt hagyományát, miszerint Menelik és társai Egyiptomba vitték a szent ládát, majd onnan a Níluson és a Takaszén „fel” egészen a Tana-tóig. A frigyláda i. e. 470 táján érkezhetett ide, tehát majdnem fél évszázaddal később, mint ahogyan az a Menelik-legendában szerepel. Ezzel az eltéréssel e hagyomány őrzői nem tudnak elszámolni, ugyanakkor falassa papok, kahenek azt állítják, a frigyládát szállító csoport először Asszuánban, majd Meroéban, Núbia fővárosában is megpihent. Így az imént említett időkiesés, a „hiányzó láncszem” úgy tűnik, megkerült, feltéve, hogy e pihenő több száz éven át tartott. Ez egyben a helyi hagyomány bizonyítékát is jelenti az elephantinéi állomásra.
Tana Kirkoszon, ahol a helyi papok szerint a frigyláda „800 éven keresztül áldotta őket jelenlétével”, még ma is látható az a három faragott gránittömb, amelynek kör alakú, 10 cm-es mélyedéseiben felfogták a frigyláda előtt bemutatott áldozati bárányok vérét. Emlékeznek a rítus részleteire is: az áldozatok vérének egy részét ostorsuhintáshoz hasonlítható körkörös mozdulattal egyrészt a kövekre, másrészt a sátorra hintették egy kis tálkából, a gomerből.
Amikor azután i. sz. 331 körül Etiópia népe keresztény hitre tért, a ládát továbbszállították Akszumba.

Akszum, az etióp kereszténység bölcsője

A legelső beszámolók egyike, Az eritreai tenger körülhajózása, ismeretlen görög szerző műve i. sz. 64-ből, már megemlékezik az Akszum Birodalom uralkodójáról, egy művelt, görögül is beszélő főhercegről.
Néhány évszázaddal később Akszum vált az etióp kereszténység bölcsőjévé, és egészen a X. századig úgy tekinthetünk rá, mint az Etióp Birodalom fővárosára. Arról pedig, hogy Etiópia keresztény hitre térítésének története fennmaradjon, egy Rufinius nevű, IV. századi bizánci teológus gondoskodott.
Egy Meropius nevű tíruszi kereskedő és filozófus indiai útjára magával vitt két tehetséges szíriai ifjút, Frumentiust és Aedesiust. Visszatértükkor azonban támadás érte őket a Vörös-tengeren, az etióp partok közelében. Meropius meghalt, a két fiatal pedig az akszumi király, Ella Amida szolgája - kincstárnoka és titkára, valamint pohárnoka - lett. A király halála után annak felesége könyörgött nekik, hogy maradjanak az országban, legalább addig, amíg fia, Ezana nagykorú lesz. Frumentius, a tehetségesebb, aki egyre nagyobb befolyással bírt az országban, igyekezett rávenni az átutazó keresztényeket, hogy „alapítsanak imaházakat, ahol megpihenhetnek imádkozni”, és ehhez valamennyi szükséges dologgal ellátta őket. Ily módon segítette elő a kereszténység felvirágzását Akszumban. Amikor végül Ezana elfoglalta trónját, Aedesius visszatért Tíruszba, Frumentius pedig Alexandriába, a kereszténység nagy központjába utazott, ahol Athanasziosz pátriárka segítségét, egy püspök kiválasztását kérte az etiópiai munkához. Athanasziosz Frumentiust szentelte fel, és visszatérésre ösztönözte. Frumentius térítői munkája gyümölcseként i. sz. 331-ben maga a király, Ezana is megtért. Ő volt, aki a frigyládát Akszumban helyeztette el.
I. sz. 331-től egészen 1959-ig az alexandriai kopt pátriárka nevezte ki az etióp püspököket, noha ő maga a tabot használatát soha nem ismerte el. James Bruce skót utazó szerint a furcsa valláskeveredés oka az volt, hogy a IV. században Etiópiába érkező hittérítők jobbnak látták tiszteletben tartani a már mélyen meggyökerezett zsidó hagyományokat, mintsem hogy eltöröljék azokat.

A frigyláda őre

Gebra Mihail, a láda etióp őre egyedül méltó az ereklye őrzésére. Egész élete során nem mozdulhat a láda mellől, senkit nem enged annak közelébe, utódját halálos ágyán nevezi ki. Tökéletesen tisztában van az általa őrzött tárgy természetével. A nagy ünnepeken vastag gyolcsba burkolja, nehogy a láda hatalmas ereje bárkiben kárt tegyen. Vagy egyszerűen csak azért, mert nem az igazi frigyládát viszik ki ilyenkor a vallásos sokadalom közé.
Az 1974-es katonai puccsot követően az Etióp Munkáspárt - amelyet nyilván nem korlátozott semmiféle babonás félelem, legfeljebb a vallásos érzelmeiben megsértett lakosság felkelésének lehetősége - sem tett soha, semmilyen kísérletet az akszumi ereklye birtokba vételére vagy nyilvánosság elé tárására.
Végül álljon itt egy meghökkentő epizód a nem is olyan régi múltból: A frigyláda természetfölötti erejét állítólag még 1896-ban is felhasználták, amikor március 1-jén II. Menelik császár Tigré térségében az olasz elnyomók ellen harcolt. Az etióp papok kivonultak a frigyládával az adwai harcmezőre, ahol a császár dicsőséges győzelmet aratott, és nagy ünnepléssel tért vissza Addisz-Abebába. Egy történész később ezt a legnemesebb győzelemnek nevezte, amit afrikai hadsereg aratott európai hadsereg fölött, Hannibál óta. A londoni Spectator március 7-i száma így kommentálta az eseményt: „Az olaszok óriási vereséget szenvedtek (…) ennél nagyobb katasztrófa még soha nem történt fehér emberekkel Afrikában.”
(A szerző teológus)