Vissza a tartalomjegyzékhez

SZIKORA MÁRTON
A szocialista Európa jövője

Gerhard Schröder tavaly őszi győzelmével Európa négy nagy gazdasága, Németország, Franciaország, Olaszország és Nagy-Britannia szocialista vagy szociáldemokrata ellenőrzés alá került. Ezzel az EU 15 tagállamából 11 baloldali vezetés alatt áll, a kivételt Belgium, Spanyolország, Írország és Luxemburg kormánya képezi. A baloldali kormányok nyilvánvalóan döntéshozó helyzetbe kerültek, és úgy tűnik, nem hagyják ki történelmi lehetőségüket, hogy Európát szocialista minta szerint alakítsák - áll az Intelligence Backgrounder című brit folyóirat egy nemrég megjelent tanulmányában. Kérdéses azonban, hogy a gyakorlatban megvalósítható-e egy szocialista alapokon nyugvó Európai Egyesült Államok víziója.


Viktor Klima osztrák kancellár az Európai Szocialista Párt kongresszusán   Fotó: MTI

Az Európai Pénzügyi Unió (EMU), illetve annak logikus következménye, egy európai szuperhatalom, ugyanúgy saját maga összeomlását fogja előidézni, mint ahogy ez annak idején a Szovjetunióval történt - vélik a tanulmány meglehetősen euroszkeptikus szerzői. Ezek szerint a mesterségesen erőltetett pénzügyi és gazdasági rendszer hibái végül is a felszínre törnek, és azt leginkább az unió egyszerű polgárai fogják megérezni. Egy európai államszövetség, amely rengeteg praktikus előnye mellett jelentősen csorbítja a nemzetállami szuverenitás előjogait, végső soron egyre inkább terhessé válhat a tagok számára. Ha pedig a közös európai épület összeomlik, annak már csak a mérete miatt is jelentős hatása lesz a világgazdaságra.

Pénzáramlás: csak befelé

1999. január 1-jén az EU 15 tagállamából Dánián, Görögországon, Svédországon és Nagy-Britannián kívül mindegyik csatlakozott az EMU-hoz. A baloldali kormányoknak a kontinens jövőjét illető elképzeléseiről az Európai Szocialisták Pártjának 1998. november 22-i elvi nyilatkozatából tudhatunk meg részleteket. „Az új európai út: gazdasági reform az EMU keretein belül” című dokumentum tervezetét a brit kormányzat kezdeményezte. A retorikát ugyan némiképp tompította, hogy a brit „Új Munkáspárt” irányvonalával kellett azt összhangba hozni, a jelentés azonban még így is meglepően sok régimódi szocialista frázist tartalmaz. Az írás világossá teszi, hogy egy „újfajta kormányzás” magában foglalja „a nemzeti politikák multilaterális felügyeletét” is. A szocialista vezetők
a „társadalmi szolidaritást” kiterjesztenék - a nemzet társadalmának korlátait túllépve - az unió régióinak, illetve tagjainak egymás közötti kapcsolataira
is. A jelentésből kiderül: az EU
vezetői nemcsak a kontinensen belül kívánnak nagymértékben ellenőrzött és összehangolt nemzeti politikát látni, hanem ezeket nemzetközi szinten is szeretnék megvalósítani. „Annak érdekében, hogy elkerüljük a megtakarítások és beruházások kiáramlását az EU-ból olyan országok felé, amelyekre a szerződés nem vonatkozik, aktívan támogatnunk kell az adóharmonizációt”. Ugyanez kicsit másképpen fogalmazva: „ha az európai polgároknak és befektetőknek nem tetszik a politikánk, és szeretnék tőkéjüket az EU-n kívül befektetni, akkor mi mindent megteszünk, hogy ezt ne tehessék meg.”

Franko-germán motor

Franciaország és Németország, a kontinens két legnagyobb országa különböző okok miatt vált az egységesülő Európa motorjává. A francia álláspont érthető: a németek szomszédaik ellen megnyilvánuló katonai hajlamait semlegesítheti egy európai államszövetség. A francia lépés azonban mégsem teljesen logikus. Ha a második világháborúban Franciaországot sikerült volna a Harmadik Birodalom egy tartományává degradálni, akkor a franciák nem rendelkeztek volna azzal a joggal, hogy külső befolyás nélkül alkossák saját törvényeiket, meghatározzák saját pénzügyi politikájukat vagy nemzeti valutát bocsássanak ki. Az európai föderáció felé tartó úton azonban a franciák ezeket a jogaikat ugyanúgy elveszítik. Mivel az EU-n belül jelenleg Németország rendelkezik a legnagyobb gazdasággal, könnyen belátható, hogy a kibővülő gazdasági kapcsolatok elsősorban Berlin számára lesznek előnyösek. Ha az európai föderalisták elérik egy önálló európai hadsereg, illetve önálló európai rendőrség létrehozását, akkor a franciák gyakorlatilag semmi hasznát nem fogják látni annak, hogy annak idején Németországnak nem sikerült egy provinciájává tennie Franciaországot.
Németország számára nyilvánvaló előnyöket jelent az európai szuperhatalom. Elgondolkodtató a következő állítás: „A német vezetés alatt álló kontinentális-európai gazdaságnak magába kell foglalnia minden népet a Gibraltártól egészen az Urálig, az Északi-sarktól egészen Ciprus szigetéig…, (azonban) külpolitikailag szükséges, hogy ezt ne Németország gazdasági övezetének nevezzük, hanem alapjában véve mindig egy európai gazdasági közösségről szóljunk.” Ezeket a mondatokat mondhatta volna akár Kohl volt, vagy Schröder jelenlegi német kancellár is. Az idézet azonban nem tőlük származik, hanem egy olyan dokumentumból, amelyet a Harmadik Birodalom Gazdasági Tervező Társasága közölt 1940 májusában.

Népvándorlás és szeparatizmus

A német dominancia az EU-n belül egyre nyilvánvalóbbá
válik, olyannyira, hogy Németország egyre inkább ráerőlteti saját nemzeti érdekeit szomszédaira. A német munkaerő - a magasabb bérek miatt - jóval többe kerül, mint a francia, olasz, brit vagy spanyol. Ezzel szemben viszont a német termelékenység alig magasabb, mint sok más EU-tagországé. Ennek eredménye - vélik az Intelligence Backgrounder elemzői -, hogy Németország nem versenyképes más EU-tagokhoz képest, így nem marad más választása, mint hogy áthárítsa a szabályozás terhét a tagállamokra.
Egyik következmény lehet, hogy emberek olyan vidékre költöznek, ahol vagy munkát találnak, vagy jobbak a gazdasági körülmények. Erre a következtetésre jutott Peter Jay is, a BBC gazdasági szakértője, aki szerint „bármennyire sok pénzzel és hatalommal bír is az Európai Bizottság”, aligha lesz képes megakadályozni a tömeges migrációt. Amennyiben megindul egyfajta „népvándorlás” az EU-n belül, az könnyen társadalmi káoszhoz, illetve erőszakos megmozdulásokhoz vezethet a befogadó régióban. Ha azonban az olyan migrációs korlátok, mint az anyanyelv, kultúra, nemzeti történelem vagy jog elég visszatartó erőt jelentenek, és az elszegényedett tömegek otthon maradnak, az eredmény nem kevésbé lesz kaotikus.
A tapasztalat azt mutatja, hogy az egy régión belüli gazdasági egyenlőtlenségek szinte mindig szeparatista törekvésekhez vezetnek. A skót elszakadási törekvések egyik fő érve például, hogy a skótok úgy érzik országuk aránytalanul többet szenvedett gazdaságilag az Egyesült Királyság többi részéhez képest. Olaszországban
viszont pontosan a fejlettebb északi tartományoknak a szegényebb déli részekről való leválását szorgalmazzák bizonyos észak-olasz politikai körök. Az EU régiókon belüli gazdasági különbségek növekedtével könnyen kezelhetetlenné válhatnak a föderalista Európán belüli elszakadási törekvések.

Hol élünk szívesebben?

Az európai integráció tervezői nem veszik figyelembe azt sem, hogy az ember egy territóriumhoz kötött lény: míg az emberek világszerte egyértelműen körülhatárolt államokban érzik jól magukat, addig politikai vezetőik, bizonyos nagyvállalatok, szakszervezetek és egyéb nyomásgyakorló csoportok az országok egy amorf-állagú föderációját kívánják létrehozni. Az EU-integráció zászlóvivői azzal igyekeznek meggyőzni a tagországok állampolgárait, hogy ha a nemzetállamok helyett megpróbálnak egy föderalista Európában (majd pedig az Európai Egyesült Államokban) gondolkodni, az megoldást kínál az összes gazdasági és társadalmi problémáikra; nem lesznek többé európai háborúk, az euró pedig olyan erős valuta lesz, hogy nem válhat spekuláció tárgyává. Ezek az ígéretek valóban rendkívül vonzóak, és jelenleg kormányok, nagyvállalatok és lobbyszervezetek határozottan kiállnak mellettük, a megvalósításukhoz szükséges feltételek azonban nem állnak rendelkezésre - vélik az Intelligence Backgrounder közgazdászai. A baloldali kormányok, szakszervezetek vagy környezetvédő csoportok részéről érthető, miért tartják olyan fontosnak a nemzetállami lojalitás gondolatának feladását egy „Szocialista Európai Egyesült Államokért” cserébe. Az már kevésbé logikus, hogy egyes nagyvállalatok, amelyeknek oroszlánrészük van az európai álom megvalósításában, milyen megfontolásból
támogatják a szocialista terveket. Sok vállalat közvetlen rövid távú előnyökre számít az egységes európai piactól, annak azonban minden bizonnyal ezek a vállalatok is tudatában vannak, hogy az első dolog, amit egy szocialista unió megtesz majd - mint ahogy azt minden hivatalba lépő baloldali kormány teszi is - a magánszféra valamilyen fokú visszaszorítása lesz.
Egy föderális Európa nem fogja megoldani egy csapásra az EU-ban ma is jelenlevő társadalmi és gazdasági problémákat, hiszen ez még a sokkal szorosabban összekapcsolódó föderációnak, az Amerikai Egyesült Államoknak sem sikerült eddig. Továbbá az sem valószínű, hogy az euró olyannyira stabil valutává válik, amely távol tartaná a spekulánsokat. Az az állítás pedig, hogy egy ilyen sok különbséget összeolvasztó föderáció képes megakadályozni háborúk kitörését, elég nehezen értelmezhető mondjuk a volt Jugoszlávia állampolgárai számára. A nagyarányú munkanélküliség, a gazdasági visszaesés, illetve társadalmi feszültségek láttán a tagállamok polgárainak is szembe kell majd nézni az európai építmény alapvető hiányosságaival, ekkor pedig a baloldali kormányok bukása talán még gyorsabb lesz, mint rövid ideig tartó tündöklésük.


„A politikai unió már tény”

Interjú Dr. Kopányi Erzsébettel, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok tanszékének EU-tanulmányokat vezető docensével.

- Romano Prodi, mikor megválasztották az Európai Bizottság elnökének azt nyilatkozta, hogy az EU-n belül a nemzetállam autonómiájának három legfontosabb pillére közül kettő - a katonai, illetve a pénzügyi függetlenség - gyakorlatilag megdőlt. Mennyire szükségszerű, hogy az Európai Pénzügyi Unióból államszövetséggé vagy szövetségi állammá váljon az EU?
- Vitathatatlan, hogy az unió túlhaladta a gazdasági unió fogalmát. Az ismérveket nézve, ha szükséges ez egyesek szerint, ha nem, az Európai Unió - az Amszterdami Szerződésben megfogalmazott elvek szerint, amelyek május elsejétől léptek hatályba - már több, mint egy gazdasági, tehát politikai unió. Azt nem lehet megmondani, hogy ez a beindult folyamat milyen gyorsan fog lezajlani, az mindenesetre önmagáért beszél, hogy megvan és hatályos egy olyan dokumentum, mint az Amszterdami Szerződés. Nem hiszem, hogy egy USA-hoz hasonló, szoros szövetségi állam létrejönne, ez már az európai egység gondolatának kezdeteitől vita tárgyát képezte.
- Az EU-n belül a nemzeti politikák összehangolásáról elég sokat lehet hallani. Lehet-e valós alapja annak az aggodalomnak, hogy az EU-n belül a baloldali kormányok megpróbálják európai szinten korlátozni a magánszektort?
- A baloldali kormánytöbbség az EU-ban bizonyos időszakonként változhat. Nyilván a baloldali kormányok meghatároznak valamilyen irányelvet, jelenlétük egyfajta egységes szemléletet is jelent, mivel ők egyébként is azonos platformon állnak elméleti, politikai megközelítésekben. Azonban úgy gondolom, nem szabad ezeket a kormányokat egy kalap alá venni csak azért, mert azonos platformon állnak. Azt pedig egyenesen a vicc kategóriájába illőnek tartom, hogy a magánszektort visszaszorítsák, hiszen az egész unió lényege a szabadságjogok érvényesülése. Az unióban a vállalatok alatt is egységeket értenek inkább, mint a mi általunk elképzelt klasszikus vállalatokat. A jelenleg is hatályos versenyjog igenis megnyírbálja az állami vállalatok privilegizált helyzetét. Kétlem, hogy a folyamatot pont visszájára fordítanák, hiszen ez ellentétes lenne az unió koncepciójának lényegével. A baloldali többség szerintem inkább azt jelenti, hogy a szociálpolitikát, a munkanélküliség elleni határozottabb fellépést helyezik előtérbe.
- Hogyan lehet áthidalni a tagállamok nemzetgazdaságai közötti fejlettségi különbséget?
- Az unió egységes gazdaságként működik már jelenleg is, jóllehet egyes államok fejlettségi szintje, konkrétan talán Spanyolországot, Portugáliát, Görögországot, Írországot említhetnénk, kicsit más a többi államokéhoz képest. Görögország például csatlakozott volna a monetáris unióhoz, de a feltételek teljesítésének hiánya miatt erre nem volt képes. Svédország ugyanakkor nem akart csatlakozni. Láthatjuk, hogy az egységes gazdasági unión belül is vannak részben politikai, részben gazdasági különbségek. Másfelől azonban pontosan a hátrányosabb helyzetű országok felzárkóztatására lettek kitalálva az úgynevezett kohéziós alapok, amelyek pozitív eredményei, például Írország esetében is remekül és látványosan megmutatkoztak. A jelenlegi bővítés ellenzői azok az államok, amelyek a legtöbbet kapják ezekből az alapokból a saját felzárkóztatásukhoz. Ezek az országok attól tartanak, hogy kevesebbet fognak kapni, lévén mások is rászorulnak majd a támogatásokra.