Vissza a tartalomjegyzékhez

GRÜLL TIBOR
Az első parancsolat

Az ókori emberek gondolkodásában a „természetfeletti” éppen olyan természetes volt, mint a mai kor embere számára az, hogy kizárólag „természetes” szinten gondolkodjék. Sőt, az akkor élők logikája szerint nem is létezik „természetfeletti”, hiszen az érzékek által fel nem fogható, szellemi világ teljes egységet alkot az érzékileg tapasztalható, földi szférával. Mi több, ezt az „alanti világot” leginkább a láthatatlan, de valóságos szellemvilág befolyásolja. A kérdés csak az: megismerhető-e ez a szellemi valóság? Ha igen, milyen módon? Lehetséges-e ezt a világot befolyásolni? Egy bizonyos: a bibliai kinyilatkoztatás nem tagadja a természetfeletti létezését, azokat a módokat azonban, ahogyan az egyes pogány népek eljutottak annak bizonyos fokú megismeréséhez, törvénytelen, okkult gyakorlatnak minősíti. Sorozatunk első részében az ókori Egyiptom, Mezopotámia és Kanaán „paratudományait” értékeljük az ószövetségi kinyilatkoztatás szemszögéből.


Egyiptomi piramisok: a varázslás monumentális kellékei

Jóslás és csillaghit Mezopotámiában

A mezopotámiai vallás bonyolult, sokrétegű halmazt alkot. Nincs mértékadó szent szövege, viszont kiterjedt mítoszirodalommal rendelkezik, mely időben és térben más-más alakot ölthet. Az istenek felbukkannak és elenyésznek: népszerűségük úgy változik, mint a mai filmcsillagoké. A legrégibb mezopotámiai istenjegyzék (i. e. XXVI. század) még mindössze hat istenséget sorol fel; a későbbi istenlistákon már két-háromezer név is előfordul. Ezeknek némelyike nagy karriert mondhat magáénak, például a mezopotámiai panteon egyik legjellegzetesebb alakja az a nőistenség, akit sumerül Mama vagy Mami, akkádul Bélet-ili (az istenek úrnője) néven emlegettek, s kezében csecsemőt tartó asszony alakjában ábrázoltak… A mezopotámiai emberek világát - mint a felvilágosodás előtt élő emberekét általában - nem a materializmus jellemezte. Az ő univerzumuk telis-tele volt szellemi lényekkel: változatos funkciójú, nagy és kis istenekkel, erőkkel és démonokkal.
Az istenségeket Mezopotámiában egyedülálló, nem földi, rettentő ragyogással fölruházott, borzalmas és félelemgerjesztő jelenségnek tekintették. Befolyásolásukra a varázslás és jövendőmondás eszközéhez folyamodtak, ami különösen az akkád (káldeus) kultúrában vívott ki magának előkelő helyet. „A jövendőmondás alapjában véve a természetfeletti erőkkel való érintkezés egyik módja, amelyről azt feltételezik, hogy formálja az egyén, valamint a csoport történelmét. A jövendőmondás előfeltétele a hit abban, hogy ezek a hatalmak képesek, és néha hajlandóak is közölni szándékaikat, és ez a szándék - amennyiben rosszakaratú lenne - jóra fordítható.” (Leo Oppenheim) Az istenség közölheti akaratát önszántából is, amit leggyakrabban az álmok útján tesz meg. A Bibliában erről olvashatunk József és Dániel történetében. József a börtönben megfejti a fáraó két főemberének álmát, amelyek pontosan be is teljesednek; majd később a fáraó „hét szűk és bő esztendőről” szóló álmát is megmagyarázza (1Móz 41).
A babilóni udvarban tartózkodó Dániel Nabukodonozor álmait fejti meg, mégpedig egyedülálló módon: a próféta nemcsak a megfejtést, hanem magát az álmot is elmondja a királynak (Dán 2)! A Biblia mindkét esetben hangsúlyozza azonban, hogy ezek az esetek nem az okkult jövendőmondás kategóriájába tartoznak. Józsefben Isten Szelleme lakott, akin keresztül maga az Úr adta tudtára az álom jelentését a fáraónak (1Móz 41,38-39); Dániel pedig éjszakai látomásban ismerte meg a királynak adott kijelentést, szintén abból a célból, hogy Isten az ő tervét közölje az uralkodóval (Dán 2,19. 30). Különösen Dániel történetében kap nagy hangsúlyt az, hogy a király bölcsei a szokásos módszerekkel (álmoskönyvekkel, varázslással) nem tudtak eljutni a megfejtéshez.
Az úgynevezett „műveleti jövendőmondás” során a jós lehetőséget adott egy istenségnek arra, hogy közvetlenül hasson egy általa felkínált tárgyra, dologra. Ezékiel próféta szemléletesen írja le a jóslás szerepét a babilóni király Júda elleni hadjáratában: „Mert megáll a babilóni király az utak kezdetén, a két út fejénél, hogy jövendőt láttasson; megrázza a nyilakat, megkérdezi a teráfimot, megnézi a májat” (Ez 21,21). A hepatoszkópia, vagyis az állati májból történő jóslás tipikus babilóni vallásgyakorlat volt, amely az egész nyugati civilizációban elterjedt, még a rómaiak is buzgón gyakorolták. Érdekes, hogy a mezopotámiai okkult gyakorlatokban nagyrészt az állatok játszották az istenség és az emberek közötti közvetítő szerepet, a mezopotámiai civilizáció csak ritkán és óvatos fenntartással ismerte el, hogy az istenség embert is használhat szándékainak kifejezésére. Az önkívületi állapotban (eksztázis) történő prófétálás itt is előfordult ugyan, de leginkább a nyugati-sémi kultúrkörre volt jellemző, gondoljunk a legnagyobb jövendőmondó hírében álló Bálám történetére, aki az Eufratész melletti Péthorban lakott (4Móz 22,5).
Az asztrológia tudománya az a jövendőmondási módszer, amely Mezopotámiát leginkább híressé tette: „Álljanak elő, és segítsenek meg, akik az eget vizsgálják, a csillagokat nézik, és újhold napján előre megmondják, mi történik” - hirdette Ézsaiás Babilón pusztulásával kapcsolatban (Ézs 47,13). A babilóni asztrológia azonban nem nagyon hasonlít a mai horoszkópkészítők sarlatán okkultizmusához! Komoróczy Géza szavával leginkább „csillagtudománynak” nevezhetnénk, hiszen a babilóni matematikai csillagászat igen magas szintre jutott: még a görögök is az általuk készített csillagtáblázatokat használták a naptárkészítéshez, sőt a 365 napos év- és a 60 perces órabeosztást is tőlük örököltük. A babilóni asztronómiai szövegek őrizték meg a legtovább az ékírás használatát: még az i. e. 8/7-ből is rendelkezünk egy olyan agyagtáblával, amely Szipparban került elő, és egy rendkívüli konstellációt (a Mars, Jupiter, Saturnus bolygók együttállását) örökített meg. A horoszkópok, vagyis a születés dátumából kikövetkeztetett jóslatok a kései babilóni kultúra termékei (i. e. V-III. század), és főleg a hellénisztikus kori nagy vallási keveredést jellemzik. Sajnos, ennek befolyása alól a babilóni fogság után visszatérő zsidóság sem vonta ki magát teljesen, a zsidó misztika ekkor kezdett el virágozni. A zsidó hónapok neveit is innen vették át, sőt új írástípust is bevezettek az arám hatására a régi föníciai betűtípusok helyett.

A varázslás hazája: Egyiptom

A varázslás hazáját az ókori ember számára Egyiptom jelentette. Az egyiptomiak elképzelése szerint a világmindenséget egy mindent átható ősenergia, a hekának nevezett varázserő tartja össze, amely „előtt nyög az ég, és megremeg a föld”. Az egyiptomiak emberi szobor formájában is megjelenítették a varázserőt. Heka jelen van a Nap bárkájában is, mert az ő erejére is szükség van ahhoz, hogy a bárka el ne akadjon a túlvilágon. Egy piramisszövegben egyenesen így beszél magáról: „Én vagyok az istenek atyja. Az enyém volt minden, mielőtt ti keletkeztetek, istenek, ti, akik engem követve szálltatok alá. Én vagyok a Varázslat.” Heka papjai, a varázslók szinte kivétel nélkül olyan írástudók voltak, akik jól ismerték a varázslatokkal kapcsolatos „szakirodalmat”. Ezeket templomi könyvtárakban őrizték, és szerzőiknek legtöbbször valamely istenséget tartották. Az egyiptomiak a mágiát nemcsak magán-, hanem állami célokból, hadviselésszerűen is bevetették: a középbirodalmi korszakból olyan edények kerültek elő, amelyekre Egyiptom ellenségeinek (például kanaáni városoknak) neveit írták, majd összetörték őket, így akarva előidézni azok pusztulását.
A Biblia egy jól ismert történettel jellemzi az egyiptomi varázslópapok képességeit: nemcsak Mózes botjának kígyóvá változását tudták leutánozni, hanem az Egyiptomra és isteneire (2Móz 12,12) zúduló első két csapást is: a vizeket vérré változtatták, békákkal töltötték meg a földet - a harmadik csodánál azonban megállt a tudományuk, és bevallották: „Isten ujja ez”. Pál apostol az Újszövetségben nevüket is közli: Jánnesz és Jámbresz volt a fáraó két legnagyobb varázsló-papja (2Tim 3,8). Az egyiptomi mágusok természetfeletti képességeiről már az ókorban is fantasztikus történetek keringtek. Szofru fáraó (Kheopsz apja) idejében Dzsadzsaemanch varázsló egyetlen varázsigével elterelte egy tó vizét, hogy egy háremhölgy hajcsatját meg tudják találni. Kheopsz idejében egy Uba Aner nevű pap egy viaszból készült kis játékkrokodilt életnagyságú, valóságos krokodillá változtatott. Ugyancsak az ő korában egy Dzsedi nevű, közönséges származású varázslóról az a hír járta, hogy a levágott fejet is vissza tudta illeszteni a testre. Kheopsz úgy tette próbára, hogy egy liba nyakát elvágták, testét a terem egyik, fejét a másik sarkába tették. Ekkor Dzsedi pusztán varázsigék segítségével összehozta a fejet és a testet, majd egymásba forrasztotta a kettőt, s a liba vidáman gágogva életre kelt. II. Ramszesz fia, a később Szetna néven is ismert Khaemvésze, olyan képesség birtokában volt, hogy a pincében becsukva tartott könyvet a padláson tartózkodva el tudta olvasni. Az utolsó nagy varázsló-fejedelem II. Nektanébó (359-341) volt, aki analógiás mágia segítségével egy egész ellenséges flottát süllyesztett el. Állítólag egy puccs elől Makedóniába szökött, ahol praktikáival Nagy Sándor anyjának, Olümpiásznak is kegyeibe férkőzött… Az egyiptomiak tárgyakkal, sőt írásjelekkel is gyakorolták a varázslást. A különféle amuletteknek, bajelhárító jeleknek, ereklyéknek természetfeletti erőt tulajdonítottak. A gyakran értelmetlen varázsigék közül máig fennmaradt az „abrakadabra” formula.

Ahol minden összefolyt: Kanaán

Az Isten által Ábrahámnak és leszármazottainak megígért Kanaán földje (körülbelül a mai Sínai-félsziget, Izrael és Libanon területe) a babilóni és egyiptomi kultúra találkozási pontján feküdt, így egyik hatása alól se vonhatta ki magát. Korábban a kanaáni szót i. e. XV-XIV. századi mezopotámiai szövegek alapján a „vörös bíbor” (kinahhu) szóból eredeztették, amely a föníciai tengerpart legfontosabb exportcikkére, a bíborcsigából nyert festékre utalt. Benjamin Mazar izraeli régész hívta fel a figyelmet arra, hogy a „kanaáni” megnevezés a Bibliában „föníciai kereskedőt” jelent. Ilyen értelemben beszél róluk a próféta is: „A koronás Türosz kereskedői nemesek, és kalmárait tisztelik a földön” - vagyis a legfontosabb föníciai város arisztokráciáját a kereskedők (kenaaní) alkották (Ézs 23,8). A Biblia egyik legrégibb irata, a hagyomány szerint Mózes korában keletkezett Jób könyve állítja párhuzamba a kereskedőket és a kalmárokat: „Alkudozhatnak-e felette a társak (habbárím), vagy a kalmárok (kenaaním) közt feloszthatják-e azt?” (Jób 41,6) Hozzátehetjük ehhez, hogy a „Népek táblázata” szerint Kanaán legidősebb fia Szidón, a föníciai-kanaáni kereskedők másik legfontosabb városának névadója volt (1Móz 10,15).
1928-ban egy szíriai paraszt szántás közben véletlenül bukkant rá a századelő legnagyobb régészeti szenzációjának tartott kanaáni város, Ugarit (Ras Samra) romjaira. Az innen előkerült több ezer, ékjeles betűírással agyagtáblába rótt irodalmi emlék a kanaáni mitológia egyes részleteit is feltárta. Kiderült, hogy az ugariti és a homéroszi eposzok (az Iliász és Odüsszeia) között elképesztő hasonlóságok vannak; sőt a kanaáni és görög istenek nevei, funkciói között is megfeleléseket találhatunk. A végső soron mezopotámiai eredetű mitológiai hagyományt tehát „a kalmárok földje”, Kanaán közvetítette Nyugatra. De tudunk-e valamit a kanaániak vallásgyakorlatáról? Ma már a Biblia mellett a régészet is elegendő információval szolgál ahhoz, hogy kijelenthessük: a jellegzetesen kevert (szinkretisztikus) kanaáni kultuszok két fő forrását a babilóni és az egyiptomi okkultizmus jelentette. Babilóni eredetű, akkád nyelven fogalmazott ómen-könyveket, vagyis jövendőmondásra használt ékírásos agyagtáblákat találtak a régészek Qatna és Hacór romjainak feltárásakor. Az állatok belső részéből történő jósláshoz agyagból készített májmodelleket használtak, amilyenek nemcsak Babilónban, hanem a hettitáknál és Hacórban is előkerültek. Az akkád nemcsak a kor nemzetközi nyelve volt, hanem a babilóni vallás és kultúra közvetítője is: bizonyára nem véletlen, hogy Megiddó kanaáni rétegéből a kor „nemzetközi bestsellerének” számító Gilgames-eposz egy töredéke is napvilágot látott. Ezek után képzeljük el, hogy a Józsué vezetésével Kanaánba bevonuló zsidóknak olyan megerősített városokat kellett megostromolniuk, melyeknek lakosai - amellett, hogy a kereskedelem révén nagy vagyonra tettek szert - a kor legmagasabb műveltségi színvonalán álltak!
A kanaáni városokban a babilóni befolyás mellett legalább annyira érvényesült az egyiptomi vallás és kultúra hatása is. Az i. e. XVI-XII. század közötti négyszáz évben a legfontosabb kanaáni városok Egyiptom hűbéresei voltak, bár erről a tényről - nem tudni, miért - a Biblia nem beszél. A Tel Aviv-i egyetem régészei 1985-ben fejezték be a Jeruzsálemtől északnyugatra fekvő Afek kanaáni város feltárását. A leletekből egyértelműen kiderült, hogy a város az i. e. XIII. században egyiptomi kormányzati központ volt, amely kapcsolatokat ápolt a fentebb említett Ugarittal és a hettita királysággal is. Egy fajansz tálon a következő hieroglif írással írt feliratot találták: „Akinek a jó isten életet adott, akit szeret »a varázslásban hatalmas«, az »ég királynője«”; a tál másik oldalán: „Ré fia, aki olyan, mint Ré, akit szeret a nagy Ízisz, az isten anyja, aki Denderában lakik”. Az edény II. Ramszesz nevét is tartalmazza, valószínűleg a fáraó felajánlása lehetett egy templomépület emelésekor. A szöveg még az egyiptológusokat is meglepte, mivel Ízisznek - a varázslás istennőjének - ilyen fokú tisztelete a hellénisztikus időszak előtt igen ritkán fordult elő. A városból egy sumer-akkád-kanaáni „szótár” (ékírásos agyagtábla) töredéke is előkerült, amely a szinkrétisztikus törekvések egyértelmű bizonyítéka.

A Törvény első két parancsa

A zsidó nép nagy utat tett meg, amíg Ábrahám városából, „a káldeus” Urból, négyszáz éves kényszerű egyiptomi tartózkodás után bejutott Kanaán földjére, hogy azt Isten ígéretének megfelelően birtokba vegye. A Szináj-hegyi Törvényadás előtti időből nincs információnk arról, hogyan viszonyultak az őket befogadó, többségi nemzet vallásához. Józsefről láthattuk, hogy értett az álommagyarázáshoz, de ezt nem az egyiptomiaknak köszönhette. Mózesről is tudjuk, hogy „taníttatott az egyiptomiak minden bölcsességére” (Apcs 7,22), de csodatevő erővel csak Isten személyes elhívása után lett felruházva, így annak semmi köze nem volt az egyiptomi varázsláshoz. A Kivonulás után Izraelnek adott Törvény azonban már kifejezetten megtiltotta a zsidóknak az idegen istenek kultuszában való részvétel bármilyen formáját! Ennek a parancsnak oly nagy jelentősége volt, hogy a Törvény összefoglalásaként is értékelhető Tízparancsolat első parancsa mindjárt így hangzott: „Ne legyenek neked idegen isteneid énelőttem!” (2Móz 20,3) A második parancs a politeista vallásokra jellemző istenábrázolásokat tiltotta meg: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat!” (2Móz 20,4-5a) A mózesi Törvény azonban ezen túlmenően is szabályozta a kanaánita őslakossághoz való viszonyt: megtiltotta velük a házasodást, vallási szokásaik átvételét, sőt a zsidók a kanaánita isteneknek még nevét sem ejthették ki a szájukon. A kanaániták babilóni és egyiptomi elemekből összegyúrt, okkultista praktikáiban sem volt szabad részt venniük: „Ha bemégy arra a földre, amelyet Istened, az Úr ad neked, ne tanuld el azokat az utálatos dolgokat, amelyeket azok a népek művelnek. Ne legyen köztetek olyan, aki a fiát vagy leányát áldozatul elégeti, ne legyen varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló vagy igéző! Ne legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól tudakozódó. Mert utálatos az Úr előtt mindaz, aki ilyet cselekszik. Ezek miatt az utálatos dolgok miatt űzi ki előled ezeket is Istened, az Úr.” (5Móz 18,9-12)